A földgömb 15. (1944)

1944 / 1. szám - Baktay Ervin dr.: Stein Aurél kasmíri táborában

— Ez már így szokás Móhandmargon! Nem lehet változtatni rajta! Legalább három napot itt kell töltenie, ami pedig a bulik dolgát illeti, szót sem érdemel, s ez is a móhaandmargi szokások közé tartozik! Edebéd előtt, úgy fél hétkor, ismét felkerestem a nagy lakósátrat, eleged téve házigazdám meghívásának. Szépen megterített asztal várt, erősfényű petróleumlámpa világította meg a sátrat. Kettősfenekű, fehérzománcos bádogtányérok és tálak kerültek elénk , igazi tábori felszerelés : forró vízzel lehetett megtölteni a tányérok belsejét, hogy az étel ne hűljön ki bennük hamarosan, hiszen Stein Aurél ezeket az eszközöket a Karakoram, a Pamir és a Tien Sin, vagy a K’un Lun dermesztő fagyában is használta. Vacsora közben Stein Aurél a felszolgáló legényhez pandzsábi nyelven szólt, vacsorái előtt az afghánhoz hasonló pasthu nyelven adott utasításokat vadászának, később pedig a titkárával hindi nyelven beszélt meg egyet-mást. Mindenkivel a maga anyanyelvén szólt. Napközben angolul írt munkáján dolgozott, velem természetesen magyarul csevegett, mégpedig hibátlan, tiszta magyarsággal beszélt, holott a megelőző évtizedekben csak igen ritkán, akkor is igen rövid ideig volt alkalma gyakorolni az anyanyelvét. Mindez csak csekélyke mutató volt bámulatos nyelvtudásából, hiszen a fontos élő vagy holt nyugati nyelveken kívül még szanszkritul, arabul, perzsául, törökül is tudott, nem is szólva a föntebb említett nyelvekről. Beszélgetés közben a nyelvekre fordult a szó, s ekkor kérdésemre szerényen megjegyezte, hogy «sajnos, kínaiul nem tud eléggé, hiszen csak úgy másfélezer írásjelet ismer!» Ízletes és bő vacsorát szolgáltak fel, azután whisky és cigaretta került az asztalra, a vendég kedvéért, mert Stein Aurél nem élt egyikkel sem. Beszélgetés közben megjegyezte, hogy én a második európai, de az első magyar vagyok, aki az ő mohandmargi tanyáját valaha is felkereste. Az első európai látogató Dunsterville vezérőrnagy — azaz akkoriban még csak főhadnagy — volt, Stein Aurél legrégibb és legjobb indiai barátja. Ennek kapcsán aztán megjegyezte, hogy most másodízben beszél magyarul Indiában, legutóbb harminc évvel azelőtt történt ez : akkor Justh Zsigmond, a korán elhunyt nagytehetségű magyar író volt a vendége Lahorban, a Pandzsáb fővárosában. Justh igen jó barátja volt úgy Stein Aurélnak, mint az említett Dunstervillenek, aki később az emlékirataiban nagyon melegen írt róla. Ezt a könyvet aztán Stein Aurél kölcsön is adta nekem és sok érdekeset találtam benne, különösen a Justhra vonatkozó részt. Az akkor már tüdőbajos fiatal magyar író hónapokat töltött Indiában, Stein és Dunsterville baráti körében. Végre elköszöntem házigazdámtól és pihenőre tértem ; fárasztó nap állt mögöttem . Másnap — ahogy Stein Aurél éppen a kényelmemre való tekintettel ajánlottam a magam sátrában reggeliztem és csak később látogattam meg a tudóst. Ismét hosszas, érdekes beszélgetés következett, majd ebéd után megint elváltunk ; én azért, hogy pihenjek, ő azért, hogy munkáját folytassa. Az akkor már hatvanhat esztendős kutató fáradhatatlanul friss és tevékeny volt. Ez még inkább kiviláglott, amikor délután körülvezetett kis «birodalmában» és minden érdekességet sorra megmutogatott. A sziklás, egyenetlen terepen oly könnyedén és serényen mozgott, mint valami fiatal turista. Pedig jobblábának ujjait még az első nagy expedíciójáról hazatérve kénytelen volt Lehben leoperáltatni, mert megfagytak. Én akkoriban átmenetileg éppen hogy kiláboltam súlyos maláriámból, nem voltam nagyon jó kondícióban, és bizony szégyenszemre be kellett látnom, hogy alig tudok lépést tartani az ősz tudóssal. Stein Aurél nemcsak szerette, hanem ismerte, értette is a vadon természetet. A Himalája-beli magaslatok és hágók elmaradhatatlan lakói, a marmoták a Mohandmargon is otthonosak voltak. Stein Aurél az ő nyelvükön is értett. Sípot vett elő és furcsa, gördülő hangokkal hívta barnabundájú pajtásait. S a máskülönben félénk, nehezen megközelíthető állatok azonnal kiültek üregeik elé és felegyenesedve válaszolgattak sajátságos sivító szavukkal a sípjelekre. Azután leereszkedtünk a havasi rétet szegélyező meredek sziklalejtő egyik vízmosásos gádorán. Nem volt könnyű séta, de Stein Aurél fel sem vette. Amint mélyebben behatoltunk a vad, kietlen sziklatölcsérbe, ismét elővette sípját és ezúttal másféle jeleket adott. — Medve lakik itt, — magyarázta — de jó barátságban élünk : síppal figyelmeztetem közeledtemre, akkor szépen elkotródik és sohasem zavar.