Forum. Irodalmi, társadalomtudományi és kritikai folyóirat 3. (1948)
1948 / 11. szám - Major Tamás: A Moszkvai Művész Színház 50 éve
A MOSZKVAI MŰVÉSZ SZÍNHÁZ ÖTVEN ÉVE «Válságban a művészet!» — kiáltják bizonyos történelmi időközökben szerte a világban. Hol itt, hol ott fújják meg a vészjeleket, temetik el a színházat. Sötéten látó emberek, múltba visszavágyó lélekkel idézik emlékeiket — «a mi időnkben még a szépet keresték, most minden ellaposodott, minden közönséges lett, halljuk időnként a műveset minden ágában. Ezt kiáltották Petőfi, Ady bírálói, ezt hallhattuk a századforduló, később a két világháború közti színpadról, — ezt kiáltják ma is széltében-hosszában, Amerikában és Európában —, de sajátságosan mindig egyfajta emberek, akik lemaradtak a társadalom fejlődéséről, akik önmaguknál akarják megállítani a világot. Hogy ez a temetői hangulat ma egyenesen nevetséges, ha a Szovjetunió virágzó színházi kultúrájára gondolunk, hogy hazugság a népi demokráciák országaiban is, ahol lázasan kereső művészek építik a találkozást az egészséges ízlésű, friss, érdeklődéssel teli új közönséggel, a dolgozókkal — ezt leginkább az ötven éves Moszkvai Művész Színháznak — és alapítóinak, Konstantin Sztaniszlavszkijnak és Nemirovics Dancsenkónak köszönhetjük. A világ minden haladó színháza a Moszkvai Művész Színházra tekint. Tanultunk, tanulunk és tanulni fogunk a Művész Színháztól. És szeretnénk, ha ennek az ötven éves jubileumnak komoly, reális eredményei lennének — akkor ünneplünk haladó művészek módjára, ha nem «külsőséges díszünnepéllyel» ünneplünk, hanem komolyan felhasználjuk mindazt, amit ma Sztaniszlavszkijtól tanulnunk kell. Zűrzavar, rosszul feltett kérdés akad nálunk is elég, tanuljon a magyar fővárosi és vidéki színészet, tanuljon a kritika ezen az ötven éves diadalmas évfordulón. A Színművészeti Főiskola jó irányt vett a felszabadulás után, amikor a régi, a valóságtól elvonó, mechanikus nevelési rendszer helyett Sztaniszlavszkij rendszerét vezette be. Ennek az örvendetes változásnak erdményeit már látjuk a növendékek felkészültségében, szellemében és világnézetében. A régi, rossz és megnyirbált Sztaniszlavszkij-kiadás helyett sürgősen újra kell fordítani Sztaniszlavszkij műveit, azokat is, amelyek még nem jelentek meg magyarul. Az újonnan lefordított műveket a főiskolán már az elkövetkező tanévben tanítani kell az ifjúságnak. Minden magyar színházban tartsunk Sztaniszlavszkij-szemináriumot. Ennek a szemináriumnak az anyagát adja ki a Színháztudományi Intézet, így tudunk feleletet adni a sírásóknak , akiknek ebből az alkalomból is csak annyit üzenhetünk: Önöknek, uraim, igazuk van, mikor válságról, temetésről, beszélnek. Egy új, fiatal nemzedék áll az Önök betegágya mellett, amely szövetséget kötött az idősebb nemzedék haladó művészeivel és bizakodással tekint a jövőbe, mert azoknak az elveknek alapján áll, amelyeket a Moszkvai Művész Színház képvisel. Forradalmak, nagy társadalmi változások idején nagyon helyénvaló, hogy önök válságba kerüljenek. Ki ne érezte volna át Sztaniszlavszkij szenvedéseit, hogyan harcolt az ellen a színészi sikerkeresés, becsvágy és önmutogatás ellen, amely lehetetlenné teszi az alkotást. Hogyan tette merevvé, némává az a sötét lyuk, ahol a közönséget érezte, amely előtt mindenáron sikert akart aratni. Hogyan döbbent rá arra, hogy a képesség, tehetség nem minden, szakadatlan munkával, önmagunk elleni kemény küzdelemben tudjuk csak alkalmassá tenni magunkat arra, hogy mondanivalónkat elmondhassuk.