Kultúra és Közösség, 1987 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1987 / 2. szám - RECENZIÓ - A. Gergely András: Magyar Bálint: Dunaapáti 1944-1958 : Művelődéskutató Intézet - Szövetkezeti Kutató Intézet, Bp. 1986
Magyar Bálint: Dunaapáti 1944—1958 (Művelődéskutató Intézet—Szövetkezeti Kutatóintézet Budapest, 1986) Az ember egyre zordabban, döbbentebben olvassa, egyre indulatosabban széljegyzeteli Magyar Bálint impozáns munkáját, melyet a Művelődéskutató Intézet és a Szövetkezeti Kutatóintézet közösen adott ki, s melynek csaknem ezer oldala messziről is ijesztő lehet annak, aki kerekre formált tanulmányokhoz vagy rövid szakirodalmi rezümékhez szoktatta magát. Az elszánt nekiveselkedés pedig szükségszerűen olvad margófirkálásba, midőn egy képzelt nevű magyar falu 1944 és 1958 közötti sorsát olvassuk végig e majdnem napról napra átalakuló helyi társadalom krónikájaként. Úgy tűnik, szinte kisebb levéltárnyi anyag hever előttünk a három tekintélyes kötetben — mint jól sejthető, töredéke egy teljes faluirattárnak —, s az egymásra sorjázó idézettömegben olyan döbbenetes közelképpé szervesül, melyet csak föl-fölviharzó múlt-kritikával vagy historikus toleranciával lehet elfogadni. S akkor is csupán amiatt, mert nem kell ott élnünk, nem korlátozza helyi lakosként mindennapi létünket a kívülről deformált történeti életfolytonosság, s nem szorongat szomszédos közelről a félmúlt. Mi ez a mű? írói teljesítmény? Levéltáros bravúr? Régészeti lelet? Az olvasó az egyre vastagodó fölkiáltójelek, a kiemelések és kérdőjelek dinamikájában vezeti le az értesülések, a villanásnyi történetek keltette feszültséget. Másik kezével minduntalan a térképet lapozza, s helyneveket próbál azonosítani, tájismereti emlékeket idéz föl, hogy tehetetlen földúltságában legalább megnevezhesse a falut, ahol mindez megeshetett. Mert ebből a dokumentum-gyűjteményből nemzeti bizottsági határozatok, szomszédáruló spiclilevelek, jegyzői parancsok, megyei bizottsági ukázok és rendteremtő belügyes gyanakvások otromba dörgedelmei és nyüszítő engedelmességei verik föl a térkép korrekt topológiai csöndjét. Az első néhány ív olvastán még csupán feszeng az olvasó, miért is ne tudhatná, melyik településről szólnak a pb-jegyzőkönyvek, vb-határozatok, szavazólisták, politikai tyúkperiratok és ideológiai manipulációk lenyomatai (Dunaapáti ugyanis nem létezik), később azonban világító fölismeréssé áll össze, hogy több ezer magyar település háború utáni sorsának írásos forrásait, bizalmas és nyilvános dokumentációját tartja kezében, melynek Dunaapáti szolid fölidézője, átlátszó ürügye. A leiratok, pártnapi híranyagok, jegyzőkönyvezett taggyűlések, körrendeletek, jelentések, közgyűlési döntések, tanúsítványok ilyen tömege első pillanatra szaklevéltári forráskiadványnak engedik kezelni ezt a munkát; olyannyira, hogy a szerző minősítő műfajmeghatározása: „dokumentum-szociográfia” szinte szemtelen címlapi kihívásnak tűnik. Ám épp ez a trükkje, ugyanis nem egyszerűen „Dunaapáti” korábban méltán ismeretlen, ez ideig föltáratlan világát vetíti elénk: a hasonló irattömegben és szerkezetben még ki nem adott, illetve nyilvánossá nem tett levéltári anyagok a hazai településhálózat szinte tetszőleges „egységéről” szól(hatná)nak, amely új történeti létre merészkedett a fölszabadulás pillanatában. S lehetne talán állítani, hogy a levéltári forráspublikálás az nem kunszt, s különösen nem egy anonimmá tett község esetében ... — de épp e kötetek anyagának szervezettsége, mondhatni: míves és mégis ökonomikus válogatottsága az, ami országos