Kultúra és Közösség, 1987 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1987 / 2. szám - RECENZIÓ - Havas Gábor: "A vasutakat az idő hozta, és nem Ön, drága kegyelmes úr" : Kovalcsik József: A kultúra csarnokai. Művelődési Intézet, Bp. 1986
témáihoz, és nem prekoncepciókhoz keres illusztrációkat, hanem a tények árnyalt elemzéséből vezeti le álláspontját. Úgy illeszt egymáshoz legkülönbözőbb forrásokból származó idézeteket és számszerű adatokat, szubjektív visszaemlékezéseket és tárgyilagos elemzéseket, elérzékenyült vallomásokat és ironikus reflexiókat, hogy azok egymást árnyalva, kiegészítve, ellenpontozva, idézőjelbe téve az olvasót a megvizsgált téma állandó újragondolására kényszerítsék. Kovalcsik nem rágja szájba mondanivalóját, csak összeszikráztat különböző véleményeket és álláspontokat, csak meghökkentő asszociációi támadnak, csak az egyik mondatban megbújó hívó szóról eszébe jut valami egészen más. Nem könnyíti meg az olvasó dolgát, mert nem ad lehetőséget leegyszerűsítő vagy túlságosan lekerekített tanulságok levonására. Ilyen megfontolásokból kerül a magyarországi műkedvelő színjátszás hagyományai kapcsán ugyanabba a fejezetbe vidéki primadonnák népszerűsége és munkás szavalókórusok pátosza, népszínművek genezise és Justh Zsigmond „parasztszínháza”, műsorpolitikai silányságok és csoportidentitás, kacagtató dilettantizmus és színjátszó közösségek emberi melege, divatmajmolás és személyiségformálás, nárcisztikus hajlamok kiélése és politikai agitáció, Csepreghy Ferenc és Németh László, „liedertafel” dalok és Bohumil Hrabal. Ha a könyv lapjain az egyik idézetben Heller Ágnes azt mondja, hogy: „Beszélgetésnek tekintünk minden két vagy több ember közötti szóbeli cselekvést, melynek egyetlen célja gondolatok kicserélése. Ott lép tehát fel, mikor egyedeknek önálló, egymástól eltérő, tehát 'kicserélendő’ gondolataik vannak. Bizonyos történelmi korokban, bizonyos társadalmi rétegeknél (ahol ilyen gondolatok csak kivételes pillanatokban fakadnak) a beszélgetés nem állandó élettény, hanem ritka, mondhatnánk ünnepi alkalom.”, akkor egy másikban ehhez Szabó Pál hozzáteszi, hogy: „Ahol Kör nem volt, mert ilyen falu is volt, ezeken a helyeken pontosan és hűen pótolta a Kört a Hangya szövetkezet, reggeltől estig nyitva a kocsma, a bolt, az igazgatóság irodája, nyitva a borbély, a kovácsműhely, a suszterműhelyek, mindenütt, mindenhol tömegével jöttek össze az emberek. (...) Még a rabok is tudnak beszélgetni száz falon át, hogyne tudnának hát azok az emberek, akik körül csak az égbolt a fal?...” Kovalcsik elsősorban megérteni akarja a művelődés és a társas élet tényeit, feltárni többszólamúságukat, és nem ítélkezni. Mindez nem jelenti azt, hogy ne lennének nagyon is szilárd értékei. Az emberi méltóságról, az autonómia kísértéséről, „az eszmévé nem redukálható eleven lüktetésről” már esett szó. Szólni kell még plebejus érzelmeiről. Minden olyan emberi törekvéshez, amely nem mond ellent az imént emlegetett értékeknek, a megértés és elfogadás szándékával közelít, de megkülönböztetett rokonszenvvel fordul a mindenkori alullévők, munkások és parasztok önszervezési kísérletei, művelődési törekvései, mozgalmai és intézményei felé. Tudja, hogy lehetőségeik és eszközeik — korszakonként és országonként változó mértékben, de mindenképpen — korlátozottak, hogy autonómiájuk kiterjesztéséért, meg-megújuló, kudarcokkal terhes, keserves küzdelmet kell folytatniuk. Ezért tekinti Kovalcsik egyformán fontosnak a kultúra demokratizálását (az autonóm kultúra vívmányainak elterjesztését) és a kulturális demokráciát (az osztály-, réteg- és csoportkultúrák önkifejezési, önszervezői, intézményesülési esélyegyenlőségét), és ezért utasítja el az állam és a mindenkori uralkodó osztályok monopolizáló és manipulatív törekvéseit. Kovalcsik az általa fontosnak tartott értékek esélyeit illetően nem túlságosan optimista, de abban azért feltétlenül bízik, hogy „mégsem vagyunk egészen vak szolgái az időnek”. Havas Gábor 108