Kultúra és Közösség, 1991 (18. évfolyam, 1-4. szám)
1991 / 3. szám • Emigráció - ÍRNI - IDEGEN NYELVEN - Mózsi Ferenc: "Megvásároltam saját függetlenségemet..."
írni - idegen nyelven? kiegészítettem, mi pedig írjunk a kikeveredett nyolcadik színnel, (célozva a bevándorló nyolc magyar törzsre). Persze, ha nagyobb eső jön, az elveri a szivárványt. Egyszemélyes intézmény lévén én szeretném elkerülni a nagy esőt, nehogy ilyesmi történjék, pont most, amikor egyre izgalmasabb a folytatás. - Hogyan ítéled meg a tízéves „Szivárvány” helyzetét a többi amerikai és nyugat-európai magyar folyóiratokhoz képest? - A jelen helyzet feladta a leckét mindannyiunknak. Eredetileg nem az volt a szándékom, hogy kizárólag csak emigrációs folyóiratot adjunk ki, de nyilvánvaló, hogy ez kint valósult meg. Nem versenytársként indultam, de Nyugat - Európában, a magyar nyelvű kiadványok terén beállt a stagnálás. Értem ezalatt, hogy a legtöbb lapnak el kellett döntenie, hogy merre tovább és hogyan. A szerkesztők kiöregedtek, úgy néz ki, hogy nehéz lenne bármelyik lapot is másnak átadni. Ezek majdnem mindenütt egyszemélyes intézmények, hadseregek. Itt van a müncheni „Új Látóhatár” (azóta megszűnt, — a szerk.) Borbándi Gyula lapja. Egyébként őt tartom a „Szivárvány” keresztapjának. 1975- ben járt Amerikában, és ő mérte fel az ottani „írástudókat”, 136-ot talált. „Bizony — mondta —, ezeknek minimum a 60 százaléka Európában publikál.” A szellemi felvevőpiaccal találva éreztem magam. Később egy felmérés során (amit Kabdebó Tamás végzett el, a kitűnő itteni író, költő, irodalomszervező, aki éppen könyvtáros Írországban kiderült, hogy mi itt tulajdonképpen csak egymásnak írunk. Ez kicsit érzékenyen érint, de sok igazság van benne. Olyan ez, mint egy belterjes gazdálkodás. Valaki kiad egy könyvet, elküldi az írótársának, és szinte elvárjuk egymástól, hogy írjunk egymás könyveiről. De azért tovább is lehet lépni. Ezt kikerülendő kezdettől fogva próbáltam egy tágabb szellemi tematikát felépíteni — itt jön Hamvas Béla gondolata, Az öt géniusz — tehát, hogy az öt tájegység magyarjainak színe-javát kellene magunk köré gyűjteni. A párizsi „Irodalmi Újság” most a negyedik számmal úgy látszik, felfüggeszti a működését. Lehet, hogy folytatják majd, az is lehet, hogy Magyarországon. Az is lehet, hogy ez a tartalmas, küzdelmes korszak most lezárult. Rómában ugyan még megjelenik a „Katolikus Szemle”. Rangos, több mint 40 éves teozófiai folyóiratról van szó. Itt hadd említsem az inkább politikai és így ismertebb, szintén müncheni „Nemzetőr”-t, melyet Tollas Tibor szerkeszt. Egy fiatal, életképes lapról hadd szóljak még, mert több mint szimpatizálok velük, a „Motollá”-ról van szó. Ez egy nyugat-európai irodalmi-politikai lap, Bécs és München központtal. Nagyon meglepő volt az induláskor a hirtelen minden újra és jóra való ráérzés. Nyelvi problémákat alig lehet észlelni, annak ellenére, hogy kint tanult fiatal szerzőkről van szó. Néhány olyan munkatársuk van, gondolok itt a müncheni hungarológus K. Lengyel Zsoltra vagy Szász Juditra, akik talán átfésülik nyelvileg a lapot. Amerikában is van egy fiatal baráti kör, akik megpróbálják támogatni őket. (Sajnos, azóta ez a lap is megszűnt, illetve egy része beolvadt a budapesti „Magyar Narancsába.) Emigrációs folyóiratokról, emigrációs irodalomról beszélgetünk — hogyan ítéled meg a mostani helyzetet? Felállítható-e a tétel úgy, hogy a jelenleg magyar emigrációs irodalom kevésbé emigrációs lesz, vagy közeledik ahhoz, amit Magyarországon publikálnak? Ha egy Turcsány verset — vegyük ezt példának — közöl a folyóirat, akkor az egy budapesti költő verse a „Szivárvány”-ban. Mitől emigrációs az a lap, amely Budapesten élő költő verseit közli?