Kultúra és Közösség, 2002 (29. évfolyam, 3. szám)
2002 / 3. szám • Politika és … II. - POLITIKA ÉS INTEGRÁCIÓ - Kolozsi Ádám: "Erős program" a tudásszociológiában
megvalósuló tudástermelés a tudomány esetében más kulturális terrénumok működéséhez hasonlóan történik, vagyis - szemben a tudomány tipikus önképével - termékeinek elemzése során ugyanazon szociológiai tényezők szolgálhatnak magyarázatul, mint igazolhatatlan hiedelemnek tekintett vélekedésrendszerek esetében. Tudás- és tudományszociológia egymásba érése kétféleképpen is ábrázolható, de a tanulság mindkétszer ugyanaz: a tudományos tudás relativizálása. Hesse utal arra, hogy amíg korábban a tudomány szociológiája, mondjuk a tudomány mint intézmény működésének társadalmi keretfeltételeit vizsgálta, addig az erős program fő hozadéka, hogy immár maguk a konkrét tételek és elméletek is társadalomtudományosan vizsgálhatóak, vagyis a „belső történetnek” is szociológiai relevanciája van. Amíg ez az interpretáció a tudomány tudásszociológiai vizsgálhatóságát hangsúlyozza, addig Bloor a tudománynak szélesebb értelmű tudáson belül lévőségét (és más tudástípusoktól való elválaszthatatlanságát) állítva mutat rá ugyanarra. Az erős program esetében tehát értelmetlen a kérdés, hogy tulajdonképpen tudás- vagy inkább tudományszociológiáról van egyáltalán szó. Annál is inkább, mert bár Bloor az intellektuális munkamegosztásban a szociológusok nagyobb jövőbeli szerepéért emel szót, írása mégis legalább annyira tekinthető a filozófia, mint a szociológia részének. (Ahogyan az a tudásszociológia kapcsán már igen korán felmerült, miként látni azt is, hogy e tudo- Politika és integráció mányterület intézményesítői is inkább voltak filozófusok, mint szociológusok, különösen Schelerre igaz ez, de bizonyos fenntartásokkal Mannheimre is vonatkoztatható). Úgy gondolom, ezúttal vitathatatlanul filozófiáról van szó, avagy a filozófia önfelszámolásáról. Keményen fogalmazva, ebben az aspektusban az erős program célja a filozófia tradicionális (idealizmust értve ezalatt) modelljének irracionálissá minősítése, ezáltal a filozófia szociológiai segédtudománnyá degradálása. A normativitás: Az erős programban a végsőkig radikalizált tudásszociológiai megközelítés kapcsán értelmetlen a kérdés, hogy valójában leíró társadalomtudományról, vagy pedig filozófiáról van szó. A világ e szemléletének (mert nem egyszerűen egy szaktudományról van szó, a tét annál jóval nagyobb) differentia specificája, hogy benne a bölcselet magában a - részlegesnek érzett - adott társadalmi állapotban, annak deskripciójában oldódik fel. A tudásszociológia a posztmodernnek nevezett eszmefejlődésbe illeszthető, ahol a „szellem dialektikája” az ész önmagát relativizáló, vagyis magát a készen kapott - észnélküli - világban elveszítő stációját eredményezi. A hitelességüket és erejüket veszítő nagy elbeszélések közül az ész potenciájába vetett hiten, a ráció vallásán alapuló felvilágosodás meggyengülése az, amelyet a leghangosabb filozófiai argumentációk - kinél részleges megőrzéséért, kinél totális dekonstrukciójáért - kísértek. Az értékelő ész van a középpontban, ennek megrendülése azonban a - magukat sokszor pozitivistának gondoló - tudományok tisztán valóságleíró képességét is érinti. A tudás lét általi meghatározottságának ésszerű tétele a rációnak visszavonulót fúj. A tudományfilozófiában ez a kivonulás talán két szakaszra bontható: az első a metafizikából a pozitív tények közé menekülést, a második a „tények” igaz-hamis meg nem ítélhetősége miatt a szociológiai mentsvár keresését jelentheti. Önkényes szakaszolásom szerint az erős program a második „korszak”, a tudománykritika lehetőségeinek végiggondolását jelenti. A program fő nehézsége talán abban áll, hogy mindeközben igyekszik az „igaz-hamis bináris oppozíciókon” nyugvó - tudományos beszédmód racionalitását a minimálisan szükséges szinten megőrizni. Amennyiben ez nem sikeres, úgy a továbbiakban minden radikális kérdésfeltevésű szociológia és tudományfilozófia csak „játék a betűkkel”. A következőkben ezért - az erős program négy tételének bemutatása után - elsősorban az irracionalitás vádjának elkerüléséért zajló érdemi játszma, az öncáfolat-évvel szembeni ellenérveket veszem számba. David Bloor az erős program lényegét négy pontban látja összefoglalhatónak Ezek az okság, a pártatlanság, a szimmetria és a reflexivitás tétele. A négy közül az első három által hozott nóvum összesűríthető abban, hogy a tudományosan adott pillanatban elfogadott igaz állítások tartalmukban is vizsgálhatóak a tudásszociológia felől, méghozzá azért, mert létrejöttükben - a hamis nézetek kialakulásához hasonlóan - társadalmi okok (is) közrejátszottak. Az okság eme elvéből vezethető le a szimmetria („ugyanolyan típusú okokkal kell magyaráznia, mondjuk, az igaz és hamis vélekedéseket”) és a pártatlanság (a tudásszociológiának „pártatlannak kell lennie igazság és hamisság {...} kérdéseiben”) tétele. Az erős program szótárából az igaz és a hamis terminusokat ezután törölhetjük is: ezek ugyanis társadalmi kötöttségük miatt utasíttatnak el. Bloor racionalitás és irracionalitás helyett inkább az evilágibb sikerről és kudarcról beszél, Hesse pedig a szimmetria tételének explikálásánál az igazságfogalomra vonatkozó tudatos jelentésváltoztatásra hivatkozik: „racionalitásnak és igazságnak nincsenek természettől és társadalomtól független, a priori, analitikus vagy szükségszerű alapjai” és Bloor is a konven- KÉK