Kalauz - A közmiveltség és irodalom terén, 1865 (3. évfolyam, 1-8. szám)

1865-01-15 / 1. szám

, tulajdonképen miért oly ritka a „hibátlan“ nyomás. Egy más indok is serkentett e sorok írására. Tisztelt veterán ü­gytársam oly pontokat érintett, melyért minden valóban gondolkozó szakember köszönetét megérdemli. Czikkiró azonban, úgy látszik némely pont bírálásánál el volt fogaiva; mert olyant felejtett ki, mi a grammatikális képzett nyomdász mentségére szolgálna. A „M. S.“ érdemes szerkesztőjének észre­vétele mellettem bizonyít. „Mint tudjuk, — úgymond a szerkesztői észrevétel, — 14 krt o. é. (illetőleg 8 kvnyi) dij 1000 betűért járt a szedőnek már 1848 előtt is, azóta pedig minden tetemesen megdrágult; az a 14 kr. tehát most sokkal kevesebbet ér, mint akkor, úgy hogy a munka és bér némi ellensúlyozása óhajtandó volna.“ Mindnyájan érezzük azt már régen, azonban nehezen a t. öreg ur, a ki alkalmasint „nyomda-tulaj­donos,“­s azért engedje meg, ha e pontnál competens­­nek el nem ismerem,­ mert oly szigorúan állítja hogy a 14 kft. azért kapjuk, hogy hibátlanul szedjük az 1000 betűt. Már 1861-ben beállítottuk a munkát azért, mivel a 1. principális urak nem méltóztattak többet fizetni akarni, illetőleg fizetéseinket megjobbí­­tani. És mért nem értük el a czélt? fogják tán kér­dezni; azért, mert a „pest-budai nyomdász-testü­letnél“ is hiányzott az, mi hazánk legtöbb egyleteink­nél t. i. „az egy­ess­ég,“ mely erőssé tesz. Sajná­latra méltó volt még akkor, hogy a napi­sajtó sem találta érdemesnek ez ügyet figyelmére méltatni, a hatóság pedig épen demonstrációnak nézte. Tehát az egy főpont, hogy a grammatikális képzett szedő is nem sokat ügyelhet a helyes­írásra és a szótagozásra, ha keresményével napi­ szükségeit fedezni akarja. A hi­bák kijavítása pedig tagadhatlanul hamarább megy, mintha némely kéziraton egy negyedóráig gondolkoz­nak. Vannak esetek, melyeknél épen semmi ideje sem marad, a kéziratra figyelni, mint pl. a napi­lapoknál, hol egyenest azt mondják a „Blei-Künstlernek:“ 10—12 óráig délelőtt 80 sort kell szedni, hogyan — arra nem igen ügyelnek. Tehát fizessék jobban a sze­dőt, legalább úgy, hogy ideje maradjon, némely ste­­nográfirozott tollkarczolást korrekten szedni. Mert a­mint a czikkiró igen találóan mondja a rosz Írásokról, hogy a leőrlött írási évek után belőlök lesz a magyar iró és javitnok gyötrelme, úgy­szintén keserű igazság, hogy némely iró a grammatikális képzett és olvasott nyomdásznak is — gyötrelme. Valóban ha némely iró kéziratát megpillantjuk, igen ostobának találja magát minden képzettsége mellett is a szedő — és az a gon­dolat támadt benne, hogy bizony jó lesz (az Íróknak is megkönnyebbíteni a dolgot) a gyorsirászatot is megtanulni, de miből? abból a 14 kr-ból? Mindamellett néhányan tanulják. De hát mit szed össze-vissza a nem művelt nyomdász. A nyomdász érdemei közé tar­tozik már, ha a legroszszabb kéziratot elolvashatja. Köszönöm a dicsőséget, ha sokszor szemem világa is bele vesz. És hozzá még milyenek némely nyomda- • helyiségek! Különösen hirlapíróink „trónnal“ írják kézirataikat. (A „F. L.“ magok használják e kifejezést egyik „szerkesztői üzenetben“ üzenetül egyik munka­társa kéziratára, ki a mellett, hogy igen jót ír, — a papirosra mégis igen roszul írja). Névleg nevezhetnék meg Írókat, kiknek valóban e szavakat szeretném lelkükre kötni: „Uraim! járjanak lelkiismeretesebben el kézirataik írásánál és önök is hozzájárulhatnak, hogy kevesebb legyen a sajtóhiba.“ Mert a szegény szedőt azért bit nem fizetik, hogy fe­jét törje és szemét rontj­a magának a kéziraton és né­melykor negyedóráig is elmélyedni rajta, hogy várjon mit akarhatott az író,?vagy micsoda gondolatot akart e tollkarczolással kifejezni? De hogy állunk az író helyesírásával ? Nem túlzok, ha azt mondom, hogy hatféle orthográfiát követnek a magyar írók, hogy legyen tehát a nyomdásznak, kinek nem igen marad idej­e, hogy akadémiai műveket tanulmányoz­zon. Egy szóval: először fizessék jobban a szedőt, és neki azután marad arra is idő, hogy jobban szedhet; másodszor az írók is közreműködhetnek, egyrészt hogy a szedőt ne gyötörjék rész kézirattal, másrészt keveseb­bednek a sajtó­hibák azáltal, ha lelkiismeretesebben írják, mert fogadni mernék, hogy némely író saját kéziratát nem olvashatja írás után. Egyébiránt erre nézve e lapok érdemes szerkesztője is adatokkal erő­síthetné az általam mondottakat. Harmadszor pedig minden esetre sajnálatraméltó, és­ igaz, a­mit a t. czikkíró művészeti állapotunkról mond, és különösen a tanonczrendszerről, hogy az igen nagy számú tanít­ványok többnyire a legalsóbb rendű kézműveseknek eléggé ki sem iskolázott sült német fiuk, és hogy nincs ki okszerűen oktassa. Az is igen szép, a­mit a t. öreg úr arra nézve mond, hogy miképen kellene a tanon­­czokkal bánni, hogy képzett nyomdászok váljanak belőlök, t. i. adjunk nekik kezökbe jó könyveket, melyekből a magyar nyelv sajátságait, irmodorát stb tanulmányozhassák, (de hol marad a technika ?) s erre rá kell szorítani habár vasárnapi iskolázással is. Sok nyomdatulajdonosaink a fiatal tanonczot nem csak vasárnap, de naponként 10—12 óráig éjjel is dolgoz­tatják. A­mi pedig a könyveket illeti, szak könyv, Uram, szak­orgánum kell a tanoncznak, nem regény vagy akadémiai folyóirat. Nyelv tekintetében pedig nem igen tájékozhatnánk „tanonczot“. Hogy milyen rész szedők vannak, illetőleg képzetlen nyomdászok, a kedélyes öreg úr igen jól elmondja, habár ő sem ment a gyöngeségtől, miszerint a nyomdász-dolgoknál ki nem maradható „Blau-Montage-epizódot“ nem kerülte. A­mit pedig soraival indokol, az egy magyar nyomdá­­szati szak­orgánum kiadása. Habár az eszme sok fo­gékony keblekre talált, tőlünk nem függő akadá­lyok miatt létre nem jöhetett. Örömmel tudatom azon­ban az illetőkkel, hogy néhány képzett szakegyén

Next