Kalauz - A közmiveltség és irodalom terén, 1865 (3. évfolyam, 1-8. szám)
1865-01-15 / 1. szám
, tulajdonképen miért oly ritka a „hibátlan“ nyomás. Egy más indok is serkentett e sorok írására. Tisztelt veterán ügytársam oly pontokat érintett, melyért minden valóban gondolkozó szakember köszönetét megérdemli. Czikkiró azonban, úgy látszik némely pont bírálásánál el volt fogaiva; mert olyant felejtett ki, mi a grammatikális képzett nyomdász mentségére szolgálna. A „M. S.“ érdemes szerkesztőjének észrevétele mellettem bizonyít. „Mint tudjuk, — úgymond a szerkesztői észrevétel, — 14 krt o. é. (illetőleg 8 kvnyi) dij 1000 betűért járt a szedőnek már 1848 előtt is, azóta pedig minden tetemesen megdrágult; az a 14 kr. tehát most sokkal kevesebbet ér, mint akkor, úgy hogy a munka és bér némi ellensúlyozása óhajtandó volna.“ Mindnyájan érezzük azt már régen, azonban nehezen a t. öreg ur, a ki alkalmasint „nyomda-tulajdonos,“s azért engedje meg, ha e pontnál competensnek el nem ismerem, mert oly szigorúan állítja hogy a 14 kft. azért kapjuk, hogy hibátlanul szedjük az 1000 betűt. Már 1861-ben beállítottuk a munkát azért, mivel a 1. principális urak nem méltóztattak többet fizetni akarni, illetőleg fizetéseinket megjobbítani. És mért nem értük el a czélt? fogják tán kérdezni; azért, mert a „pest-budai nyomdász-testületnél“ is hiányzott az, mi hazánk legtöbb egyleteinknél t. i. „az egyesség,“ mely erőssé tesz. Sajnálatra méltó volt még akkor, hogy a napisajtó sem találta érdemesnek ez ügyet figyelmére méltatni, a hatóság pedig épen demonstrációnak nézte. Tehát az egy főpont, hogy a grammatikális képzett szedő is nem sokat ügyelhet a helyesírásra és a szótagozásra, ha keresményével napi szükségeit fedezni akarja. A hibák kijavítása pedig tagadhatlanul hamarább megy, mintha némely kéziraton egy negyedóráig gondolkoznak. Vannak esetek, melyeknél épen semmi ideje sem marad, a kéziratra figyelni, mint pl. a napilapoknál, hol egyenest azt mondják a „Blei-Künstlernek:“ 10—12 óráig délelőtt 80 sort kell szedni, hogyan — arra nem igen ügyelnek. Tehát fizessék jobban a szedőt, legalább úgy, hogy ideje maradjon, némely stenográfirozott tollkarczolást korrekten szedni. Mert amint a czikkiró igen találóan mondja a rosz Írásokról, hogy a leőrlött írási évek után belőlök lesz a magyar iró és javitnok gyötrelme, úgyszintén keserű igazság, hogy némely iró a grammatikális képzett és olvasott nyomdásznak is — gyötrelme. Valóban ha némely iró kéziratát megpillantjuk, igen ostobának találja magát minden képzettsége mellett is a szedő — és az a gondolat támadt benne, hogy bizony jó lesz (az Íróknak is megkönnyebbíteni a dolgot) a gyorsirászatot is megtanulni, de miből? abból a 14 kr-ból? Mindamellett néhányan tanulják. De hát mit szed össze-vissza a nem művelt nyomdász. A nyomdász érdemei közé tartozik már, ha a legroszszabb kéziratot elolvashatja. Köszönöm a dicsőséget, ha sokszor szemem világa is bele vesz. És hozzá még milyenek némely nyomda- • helyiségek! Különösen hirlapíróink „trónnal“ írják kézirataikat. (A „F. L.“ magok használják e kifejezést egyik „szerkesztői üzenetben“ üzenetül egyik munkatársa kéziratára, ki a mellett, hogy igen jót ír, — a papirosra mégis igen roszul írja). Névleg nevezhetnék meg Írókat, kiknek valóban e szavakat szeretném lelkükre kötni: „Uraim! járjanak lelkiismeretesebben el kézirataik írásánál és önök is hozzájárulhatnak, hogy kevesebb legyen a sajtóhiba.“ Mert a szegény szedőt azért bit nem fizetik, hogy fejét törje és szemét rontja magának a kéziraton és némelykor negyedóráig is elmélyedni rajta, hogy várjon mit akarhatott az író,?vagy micsoda gondolatot akart e tollkarczolással kifejezni? De hogy állunk az író helyesírásával ? Nem túlzok, ha azt mondom, hogy hatféle orthográfiát követnek a magyar írók, hogy legyen tehát a nyomdásznak, kinek nem igen marad ideje, hogy akadémiai műveket tanulmányozzon. Egy szóval: először fizessék jobban a szedőt, és neki azután marad arra is idő, hogy jobban szedhet; másodszor az írók is közreműködhetnek, egyrészt hogy a szedőt ne gyötörjék rész kézirattal, másrészt kevesebbednek a sajtóhibák azáltal, ha lelkiismeretesebben írják, mert fogadni mernék, hogy némely író saját kéziratát nem olvashatja írás után. Egyébiránt erre nézve e lapok érdemes szerkesztője is adatokkal erősíthetné az általam mondottakat. Harmadszor pedig minden esetre sajnálatraméltó, és igaz, amit a t. czikkíró művészeti állapotunkról mond, és különösen a tanonczrendszerről, hogy az igen nagy számú tanítványok többnyire a legalsóbb rendű kézműveseknek eléggé ki sem iskolázott sült német fiuk, és hogy nincs ki okszerűen oktassa. Az is igen szép, amit a t. öreg úr arra nézve mond, hogy miképen kellene a tanonczokkal bánni, hogy képzett nyomdászok váljanak belőlök, t. i. adjunk nekik kezökbe jó könyveket, melyekből a magyar nyelv sajátságait, irmodorát stb tanulmányozhassák, (de hol marad a technika ?) s erre rá kell szorítani habár vasárnapi iskolázással is. Sok nyomdatulajdonosaink a fiatal tanonczot nem csak vasárnap, de naponként 10—12 óráig éjjel is dolgoztatják. Ami pedig a könyveket illeti, szak könyv, Uram, szakorgánum kell a tanoncznak, nem regény vagy akadémiai folyóirat. Nyelv tekintetében pedig nem igen tájékozhatnánk „tanonczot“. Hogy milyen rész szedők vannak, illetőleg képzetlen nyomdászok, a kedélyes öreg úr igen jól elmondja, habár ő sem ment a gyöngeségtől, miszerint a nyomdász-dolgoknál ki nem maradható „Blau-Montage-epizódot“ nem kerülte. Amit pedig soraival indokol, az egy magyar nyomdászati szakorgánum kiadása. Habár az eszme sok fogékony keblekre talált, tőlünk nem függő akadályok miatt létre nem jöhetett. Örömmel tudatom azonban az illetőkkel, hogy néhány képzett szakegyén