Bayer József: A nemzeti játékszín története 2. (Budapest, 1887)
III. rész. Széchenyi kora és a budai színészet - A) Széchenyi I. gróf és a nemzeti játékszín körüli mozgalom az irodalomban - I. Röpirat: "A magyar Játékszínrűl"
Mindezek azonban színészetünk akkori állapotában, közgazdasági viszonyaink pangása mellett felülmúlták tehetségeinket, de még a nemzetnek is inkább volt szüksége oly darabok előadására, melyek a szívhez és lélekhez szóljanak, mint amelyek a tulságos fényűzés mellett csak egy kis szalmatüzet lobbantanak legfeljebb. Mindenektől eltekintve, azt tartja Széchenyi, ha elegendőek volnának is szellemi és anyagi tehetségeink, roppant összeget mégsem lehetne a színházra áldozni, midőn annyi fontosabb humanitárius intézet díjával vagyunk. Évekkel későbben, midőn a színház ügye állandó palotájában válságig jutott, Bajza volt az, ki Szózatjában ismét a mellett küzdött, hogy előbb a szükséges és hasznos dolgokat kell létesíteni s csak azután arra gondolni, a mi mulatságunkra szolgál. A józan takarékosság is azt tanácsolta, hogy «bocskorban kezdjük», mert «tehetségeink» nem voltak kimeríthetetlenek. Széchenyi azt óhajtotta, hogy a mi színházunk olyan legyen, amelyhez nem dologtalanul ünnepenként, hanem dolog után és naponként, kellemes szórakozás czéljából járjanak el, hol oly darabokat adjanak elő, melyek a szívet nemesítik, és nem pedig «szem- és fülcsábító ürességeket». Valóban, most egy félszázad után szinte jól esik olvasni a sok kalandos tervelgetés «éretlen hevét» nevetségessé tevő eme röpíratot. Csak az sajnos, hogy e practicus felfogást az egykorúak közül oly kevesen osztották. Körültekintő gondja egyébiránt még az építés körül követendő eljárásra is kiterjed, mert nem tartotta tanácsosnak, hogy csekély összeggel kísérleteket tegyenek. Szükségünk volt ezen fölül a külföldnek e téren szerzett tapasztalataira, és azért ajánlotta, hogy ki kellene valakit Párisba küldeni, aki tanulmányozná az ottani színházi viszonyokat és a főbb színházak terveit meghozná. Párist azért ajánlja, mert sokkal inkább jár közel éghajlatunkhoz, mint Itália szelíd, kék ege. Meglátszik e röpírat minden során, hogy mily igazat mond Széchenyi, midőn azt írja: «régóta hordom azon főkívánatot keblemben, bár volna nekünk magyaroknak is valahára állandó színházunk». Csakis az évek során keresztül táplált kívánság teszi lehetővé, hogy valamely kérdés legapróbb részletét se tartsuk jelentéktelennek. Olyan színházat akar, mely a modern kor kívánalmait figyelembe vegye, «lehetőleg alkalmas és sociális» legyen. Tudja, hogy a közönség nagy részét nem kizárólag a darabok vagy színészek vonzzák a színházba, hanem abban nagy része van a színháznak s így történik meg az gyakran, hogy egy kellemes színházat még gyenge társulat mellett is szívesebben keres föl a közönség, mint egy otromba, alkalmatlan termet, hol a legjobb színészek játszanak. Helyes ítéletet mond kora színházlátogató közönségéről is. Egy részök azokból kerül ki, kik az időt nem tudván másutt eltölteni, elmennek oda is, más