Koszorú, 1863. január-június (1. évfolyam, 1-26. szám)

1863-04-19 / 16. szám

„Mit használt a gyűrű, melyet a hív anya, Hogy aczél ne járjon, ujjaidra vona? Mit használt a bűbáj, csudatékony varázs ? S a minden varázsnál jobb anyai tanács ? Fekszel, temetetlen, —■ hacsak elbukásod Helyén idegen kéz a földbe nem ásott; Ki fogá be szemed ? ki siratott végig ?......... Oh, ez iszonyú bűn felkiált az égig! „Nem szablya, hegyes tör, gyalázatos zsineg Vete véget, korán, ifjú éveinek! Nem világos nappal, de éjtszaka, orvul, Megejtve, kicsalva hűtlen női karból! Johanna, Johanna, átkozott feleség — Nem feleség — ádáz, rút dögletesség! Ha ezér’ isten és karom meg nem büntet, Nincsen e világon, megtorlani, bűntett.“ Így önte ki Lajos, hogy tudtára esett, Fájdalma teljéből, csupán egy keveset, De azért a szíve tele maradt színig; Soká lesz az, mikor bánatja megszűnik. Azonban a rész hit, és ki a hirt hozta, Minden élő lelket hamar felriaszta: Talpra ugrándoznak a nemes vitézek, Örökért, Lajosért, élni-halni készek. Zendül a sokaság, a hirt adja-veszi, Kit elébb s tovább lel, tudja-e ? kérdezi, Sok már épen annak beszéli negyedszer, A kitől maga is hallotta nem egyszer; Ez lovát keresi, az siet nyergelni, Mintha ereszkedvést harczba kéne menni. Csörtet a kard, pánczél, fenyeget a láncsa: „Háború! háború !“ többek riadása. Toldi is fut, gázol a király lováig, Dönti jobbra, balra nyergelő szolgáit, Maga csatol, peczkel, maga felkantároz, S vezeti a Tündért király sátorához. Jól esett Lajosnak, a midőn kilépe, Hogy a hű levente úgy siet elébe; De nem akará hogy még most vele menjen, Négy-öt hétig, úgymond, múlasson, pihenjen. Fölsegíté szépen a nyeregbe Miklós, Kengyelét megtartván, mint akármely csatlós . A király, csak fővel, szomorúan inte, Gazda emberségét szó nélkül köszönte, Szomorún mosolygott a szép Piroskára, Mint felhőn keresztül a nap zöld sugára­i (Permeteg esőben, nyáron ebéd felé), Hogy a szegény lányka sírva fakadt belé. Ottan jó Budára Lajos útját veszi; Követék csoportban hű magyar vitézi, Morogván az úton, mint viharos felhő, Mely kicsiny először, de nagy lesz, ha feljö. Valahon átkeltek, valamerre mentek, Löw háborodása minden rangnak, rendnek : Pap a papiszéken, nemes a nyeregben Festi a közös gyászt fekete színekben. — Nem soká Budáról, széles hazaszerte, A hadrahivó kard fejét fölemelte, Majd ősi szokással, mártva meleg vérbe, Majd írva pirosan a hivó levélbe. Nem parancsolat ez, nem is kénytelenség: De kinek ne volna több, mint kötelesség ? Ki maradna itthon ? ugyan ki ne menne ? — így érzett a magyar: Lajos bízott benne. Azt tartá a levél, hogy bizonyos napra Mind együtt lennének Budán, Szent-Jakabra. Időközben a vas mindenfelé duzzadt, Köhögött a kohó és a pöröly izzadt; Eke, koronástul, betegen hevernek, Másra kell az anyag: pánczélnak, fegyvernek ; Hadi hírtől hízik a paraszt a hősön: De meleg a műhely, bár a nap ne süssön. A király is egyre készüléshez látott. Hamar odahagyván fényes Visegrádot, Hova édes anyját látogatni ment fel. Kölcsönös panaszban nem sok idő telt el. Most Budán székelve, éjt­el napot egygyé tesz. Hogy baját felejtse, ezer dolgot végez . Tart tanácsot, ir, vagy csapatokat szemlél, Nincs olyan időpercz, melyben dolgot nem lél. És már a királyi hadnak egy dandárja, Budai vérmezőn az indulót várja, Zászlói lobognak keleti szellőben, Liliom virággal teleirva bőven ; Büszke nyakát a strucz, mint torony, felhordja, Aranyos patkóját orra között tartja; Mellőle a négyes szalag sem hiányzik, A kettős kereszt is fodorodva játszik. A király madara s liliomi mellett A vezéri zászlót lengeté a szellem: Dűlt paizs a czímer, két fehér galanddal, E fölött koronás, szárnyas ifjú angyal, Hédervári Kont­az, — Miklós főpohárnok, Kit Lajos vezérül ada e dandárnak ; S hogy az indulásra nem hiányzott semmi: Lejöve a király tőlük búcsút venni: „Nem járatlan út az, ismeretlen vadon, Hova nektek, úgymond, indulástok vagyon : Mentek Szitk­ának és Gyulavásárnak, Hol vitéz szomszédim nyílt karokkal várnak. A merre ti jártok, azon földet ott a Magyar had, fiaim, másszor is tapodta : Hová ím e struczok mostan vezérelnek, Ott lengett turulja dicső nagy Etelnek! 374

Next