Koszorú, 1863. július-december (1. évfolyam, 1-26. szám)

1863-11-08 / 19. szám

435 sagából (fellowship), bár mennyire látszassanak is ezek hozzánk közeledni. „Erre csak azt felelhetem“ folytatja írónk, „hogy ez a felkiáltás a legigazságosabb volna s megnyerné egész rokonszenvemet“ (igen nagy kegyesség!) „csakhogy érne valamit. Hiszen nem én keresem az anker méltósága alapját a nagy lábujjában, se nem én kellegetem, hogy oda vagyunk, ha egy majomnak „hippocampus minor“-ja*) van. Sőt ellenben azon voltam egész erőmmel, hogy túl adassak ezen a hiúságon. Igyekeztem megmutatni, hogy köztünk s az állatország közt alkatunkra nézve nem lehet jobban elkülönítő határvonalat húzni, mint amely a mindjárt utánunk sorba következő állatokat különíti el egymástól.“ —,Hiszengy szakaszt félbe olvasom, ,ez okos beszéd. Huxley épen azt mondja amit ön, értekező, hogy az ember és állatok közti, rendszeres rokonságból nem lehet következtetést húzni az emberi méltóság kisebb nagyobb fokára. — Jaj, k. o., Írónk nagyon ügyes terményrajzár. Nemcsak tudja ő, hogy a macska és minden rokonsága, az oroszlánt sem véve ki, képes és szokta behúzni a körmét, hogy aztán annál vérengzőbben neki foghasson az előbb selyemkacsával simogatott prédának, --- hanem követi is azt az álnok szokást. Halljuk csak tovább : „és hadd fejezzem ki még azt a hitemet is, hogy szintúgy füstbe megy minden próbánk, ha psychikai (lelki) megkülönböztetést keresnénk az ember és állat közt, és hogy az érzelem és értelem legmagasabb tehetségei az élet alsóbb alakjaiban kezdenek már csirázni.“ Itt a végcsapás a kieresztett körömmel; az ember testben nem különbözik az állattól, de bizony lélekben sem; szeretnék már tudni miben különbözik hát? Erre nem felel ezúttal semmit Huxley, hanem tüstént megint bevonja a körmét s képmutatóan kezd szabadkozni, mennyire tiszteli ő az ember „jelen méltóságát,“ s mily kevéssé kételkedik „jövendő reményeiben!“ Nem tudom mi roszabb, a körmölése-e vagy e czirógatása a tudós kandúrnak. Ha a méltóságot a majom-rokonság mértékével mérjük, a legnagyobb a mire négykezű atyánkfia valaha jutott, a volt, hogy aranyos kaliczkába zárták. Mondják ugyan a gonoszok, hogy a kétkezűek közt is léteznek olyanok, kiknek nagyravágyása nem ismer annál magasztosabb polczot vagy irigylendőbb sorsot. „Jövendő reménye“ pedig a gorillának alig megy azon a képzeleten túl, hogy kitömött bőrét majd felállítják egy császári múzeum legfényesebb csarnokába. Ha már minden „psychical distinction“-t megtagad Huxley az ember és majom közt, nem tudom mi több vagy különb reménynyel biztathatná a canterbury-i érseket is. Valóban ha írónk s Moleschott közt kell választani — személyeket, nem tanokat értek — az utóbbit becsülném többre. Moleschott legalább nem hypocrita. Azonban a másik sem bírja sokáig vinni ezt a szerepet. Az az átkozott köröm úgy vágyik kibírni a hüvelyéből! Ki is búvik biz’ az és elkapja utolsó horgonyunkat : az erkölcsi különbséget az ember és majom között. — „Vajon,“igy ir tovább, „a költőt, a philosophust, a művészt, a kinek észlángja korának dicsősége, leszállitja-e magas polczáról az a történelmi kétségtelen valószínűség, hogy ne mondjuk bizonyosság, hogy ő egyenes ivadéka valamely meztelen és baromi vadembernek, kinek értelme épen elég volt őt a rókánál egy kicsinynyel ravaszabbá s a tigrisnél annyival veszedelmesbbé tenni ? Avagy tartozik ő ugatni s négykézláb mászkálni annál a kérdés alá nem jöhető ténynél fogva, hogy oly tojás vala egy időben, melyet közönséges különböztető tehetség a kutyáétól megkülönböztetni nem képes? Avagy felhagyjon-e nemes életre való törekvéssel a philanthrop vagy a szent, azért hogy az emberi természet alapzatának a csupa, négylábú állat önző szenvedélyeit és mohó vágyait mutatja ki a legegyszerűbb vizsgálat ? Alávaló-e az anyai szeretet, mivel a kotlóban is látjuk, vagy a hűség, minthogy a kutyának is tulajdona?“— Nem akarom *) Ez az agyvelőnek bizonyos része vagy dudorodása, melyet némely tudós az ember agyveleje kirekesztő sajátságának állít, mások a majomnál is fellelik. Az utóbbi napokban tüzes viták folytak felette. Részben tudósit róluk a B. Szemle XVII. k. 439. köv 1. 37.