Koszorú, 1864. július-december (2. évfolyam, 1-26. szám)
1864-08-07 / 6. szám
122 többé ne legyen játékszer azon boszorkányok kezében, kik oly ürügy alatt, hogy lelkének egy-egy titkát fogják felfejteni, zsarnokilag erőszakolák rá szolgálatukat. Gondoljátok meg csak, hány meghidegült bámulás, roszul alkalmazott jóindulat, tévelygés, őszinte, de kevéssé igazolható előszeretet, s a művel, mely gerjesztő, semmikép össze nem hangzó elragadtatás szüleménye-képen áll elő az ízlésnek azon biztossága s a képzelő erőnek azon tisztasága, mely az irodalomban egy valódi jó ítészt jellemez. Édes a bölcseség, mely ily könynyü s gyönyörködtető sebek árán vásárolható — mondjátok. Nem mindig! A képzelő lény, mely bennünk van, másképen szenved ugyan, mint a szenvedélyek lénye vagy a vallásos lény — de még is szenved , s én részemről nem ismerek érzékenyebb fájdalmat, mint amit a képzelődés okoz. Ez a fájdalom azonban oly sajátságos, hogy nagyon nehéz megértetni azzal, ki nem érezte; mind a mellett én meg kísértem egy példával felvilágosítani. Sok éven át a legnagyobb emlék, mit gyermekkori olvasmányainkból megőriztünk , egy tündérrege emléke, melynek ugyan nevét, szerzőjét s némi részben még tárgyát is elfeledtük, s minden a mit mondhatunk, hogy minden olvasmányaink közt legélénkebb hatást ez gyakorolt reánk, még pedig komoly, drámai, költői és majdnem vallásos hatást. Oly mese volt, mely nem csak képzelődésünkre, hanem gyermeki lelkiismeretünkre is hatott. Az esemény helye, amennyire emlékezni tudunk, kristály sziget volt, átlátszó birodalom , hol senki sem titkolható el tetteit. A regében egy ifjú herczeg fordult elő, kit pokoli trombiták rémítő harsogása üldözött, s láthatlan kezek üveg harangokat pengettek az egész birodalomban; gondoljátok oda még a kiátkozás szomorú szertartásait, melyeket a sziget tündérei végeztek, s képzelhetitek a mély benyomást. Azoknak az üveg harangoknak kongása, százszorozva a sziget zengésétől, mily fájdalmasan hangzott vissza a szívben, s a trombiták harsogása mily kegyetlenül hatott a lélekre, gyötörvén a hallérzékeket, s elbénitván a gondolást! Hányszor igyekeztünk feltalálni e kis regét, melynek nyomait is elvesztettük, de a mely emlékeink közt nyugpontot képezett, s mely elválhatlanul össze volt kötve az erkölcsi életre való első ébredésünkkel, midőn a lélek még az ösztön pólóiba göngyölve s a bábok álmait szunyadozva, fél álomban, fél ébrenlétben érezni kezdi, hogy más dolgok is vannak a világon, mint a mit szemeinkkel láthatunk. Végre sok haszontalan keresés után, a boldogtalan véletlen kezeinkbe játszsza a ronda külsejű kis könyvet. Oh mily csalódás! szerzője az együgyü s érzékenykedő N. N., s maga a mese egy unalmas, kiállhatatlan erkölcsi oktatás. Sokat adnánk ilyenkor, hogy bárcsak soha meg ne találtuk volna e könyvet! mert a mi örökre szétomlott lelkünkben, az nem a mű irodalmi becse — hanem az emlékezésnek azon erkölcsi hatása, mely soha többé fel nem éled, s azon helyet, hol emlékezetünkben tündöklő palota állott , most száraz sövény halom borítja el. Íme Ariel sebei és csalódásai, midőn azon helyeket akarja látni, hol egykor életét töltötte. Én magam is voltam azon helyzetben , hogy régi olvasmányaimat akartam ismételni, és nálam sem maradott ki a keserű csalódás. Hogy tudtam volna élvezni Tündér Ilona meséjét, midőn már a „Nyári éji álom“ szellemeivel társalogtam; hogy nyújthatott volna időtöltést a „hétfejű sárkány“ története, midőn már a Niebelungok harczait olvastam, s hogy óhajtottam volna vissza a dajka meséket, midőn már Puck és Caliban eljátszották előttem bűvös szerepeiket! de azt még semm tagadhatom , hogy azok a gyermekkori mesék, regék , egyszerű könyvecskék — előkészítőül szolgáltak, hogy megérthessem s eljuthassak a tündérek valódi országába, mely nem más, mint a nagy költők művei. Sóhajtva tekintünk tehát az örökre eltűnő, soha vissza nem térő gyermekkor képzelgő napjaira — de mégis úgy találjuk , hogy a kezdetleges kísérletektől a költészet legtökéletesebb műveiig szakadatlan lánczolat vonul, melyben bizonyos