Koszorú, 1864. július-december (2. évfolyam, 1-26. szám)
1864-09-18 / 12. szám
kesírlés, szabadság, költészet, mindez semmi ! Szám, erő, kard, ez minden. — Mi csak azt hiszszük, a mi bebizonyítható; azt érezzük a mit tapinthatunk; a költészet meghalt a spiritualismussal, melynek szülötte volt!“ — És igazat mondtak: meghalt az lelkekben, meghalt érzelmekben, meghalt bennök és közöttük. Végzetök biztos és jóslói ösztönénél fogva, remegtek, hogy föl fog támadni a szabadsággal; a szélnek vetek tehát legkisebb gyökereit, a mint az sarjadzni kezdett lépteik alatt, iskoláikban, lyceumaikban, gymnasiumaikban, katonanöveldéikben s polytechnicumaikban. Minden az erkölcsi és költői érzelem bekövetkezhető forradalma ellen volt szervezve; a mathematikai tanulmányoknak az eszme s költészet elleni átalános szövetsége volt ez. A számjegy volt egyedül megengedve, tisztelve, pártfogolva, s fizetve. Minthogy a számjegy nem gondolkodik, minthogy bámulatos, szenvedőleges eszköze a zsarnokságnak, sohasem kérdi mire használják, nem vizsgálja, vajon az emberiség elnyomása vagy föltámasztására fordítják: e korszak katonai kormányzója nem akart más térítőt, nem akart más poroszlót s ez híven is szolgálta őt. Nem volt Európában eszme, melyet sarka el ne tiport, nem volt száj, melyet ólomkeze föl ne ágacsolt volna. Ezen idő óta irtózom a számjegytől, e minden eszmének tagadójától; s ugyanazon érzet, ugyanazon borzadás maradt hátra bennem a mathematika ezen kizárólagos és irigy hatalma irányában, mint a mely érzet s borzadás marad a gályarabban az egykor tagjait szorított durva, hideg bilincsek iránt, melyeknek fagyos, gyilkoló szorítását újra érezni hiszi, midőn lánczcsörgést hall. A mathesis az emberi elme bilincse volt. Újra lélekzem: a bilincs szét van törve. Csupán két lángész, kik fölött a zsarnokság nyugtalan szemekkel őrködött, szólalt föl a lélek, értelem s költészet halálítélete ellen. Stael asszony és Chateaubriand. Stael asszony férfias lángész női testben , az erőszak által kínzott, nyugtalan, szenvedélyes, merész, nagylelkű, rögtöni elhatározásra képes, a gyávaság és szolgaság légkörében lélekteni nem tudó, maga körül tért és levegőt szerető, delejessége által magához vonzó elme, mindez erősíteni látszott benne a dacz és harag öszpontosított érzelmét; egymaga élő összeesküvés, és úgy képes a magasabb elméket föllázítani az uralkodó középszerűség zsarnoksága ellen, mint a tőrt az összeesküvők kezébe adni vagy saját szivébe verni, s így lelkét ajándékozni meg a szabadsággal, melyet a világnak akart visszaadni. Kivételes és lelkesült teremtmény, melynek párját a természet még nem mutatta föl, egyesülve benne Corinna és Mirabeau. Hatalmas népszónok, a nő gyengéd, lágy szivével; imádásra méltó, könyörteljes nő, a Gracchusok lángeszével s az utolsó Cato kezével! Nem bírván nemes lelkesedést kelteni hazájában, hol őt elveték, mint a szikrát elvetik a szalmakunyhótól. Angol- és Németországba menekült, mely nemzetek egyedül birtak akkor erkölcsi élet-, költészet- és bölcsészettel; innét röpite szét a világba ama magasztos lapokat, melyeket a rendőrség lábaival eltaposott, az eszmék vámosa a határszéleken szétszaggatott, a zsarnokság fölesküdött nagy emberei elitéltek , de melyeknek gyilkos kezeiktől megmenekült foszlányai eljöttek vigasztalni bennünket értelmi elhagyatottságunkban, s elhozák fülünk és szivünkbe a távoli erkölcs, költészet, szabadság lehelletét, melyet mi nem szívhattunk a rabság s középszerűség levegőjében. Chateaubriand, egy még búskomolyabb s kedvesebb lángész, öszhangzó, bűbájos emléke a múltnak, melynek hamvait lábainkkal tapostuk már, de lelkét föltaláltuk őbenne; társadalmi bonyodalmaink közé vetett homéri képzeletére, hasonlólag Palmyra szép oszlopaihoz, melyek fönállva, fényesen, törés és mocsok nélkül maradtak fenn az arabok füstös és rongyos sátorai alatt, hogy fölfoghassuk, bámulhassuk s megsirathassuk az építményeket, melyek nincsenek többé! Ő kérésé föl a szent tűz még ki nem aludt szikráját a szentély romjai alatt, s a keresztfénytemplomok még füstölgő omladékai közt, s magukat a rombolókat a könyörület, a kö-