Koszorú, 1865. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1865-05-28 / 22. szám
50G emberiségi egy. *) Isten hiába nem teremtett Semmit; ha tehát az emberek sokasága egy öszleges egységhez tartozik, ez azért van így, mert mindnyájának czélja egy, mert van egy közös munka , melyet csak mindnyájan együtt végezhetnek. És e czél, akármi legyen az, kétségkívül létezik, s a mi kötelességünk azt fölfedezni és elérni. Az egész emberiségnek kell tehát e dologhoz látni, s a keblében szétszórt minden anyagi s elmebeli erőt, úgy a gondolat mint a tett mezején, a kifejlődés legmagasabb fokára emelni ; ezt pedig csak az öszhang, a legszorosabb társas élet által érhetni el. Az emberiségnek egygyé kell lennie, mint egy az isten; egygyé szervezetében minő kétségen kívül eredetében. Az egység kitűnik isten ama szándékából is, mely a külső világban nyilvánul. 2) Már pedig kell valami, a mi ezen egységet képviselje, s ez, az emberiség kormányzatának egysége. Szükséges egy emelt középpont, melyhez az emberiség közvéleménye felszálljon, hogy ott törvény alakját nyerje, a hatalom, mely közös megegyezésen alapulva, a legkitűnőbb tehetségektől támogatva, nyugodt bölcseséggel rendezzen s kormányozzon, íme a császárság, mely a világi téren ép oly független , önálló, mint az egyház a lelkiismeret, a vallás országában.)“ De az átalános császárság az egyes nemzetiségeket nem zavarja össze, az egyes országok határait nem rontja le; mint részrehajlatlan bíró fölötte áll minden fejedelemnek, minden köztársaságnak,4) és legjobban megóvja az emberiség boldogságának feltételeit : a szabadságot és a békét. Mert hiszen nem a nép van a királyért, de a király a népért, 5) amit azért ennek java kíván, azt törvénynyé kell tennie,1( 2) De hol legyen a császárság székhelye ? Dante itt nem okoskodik, nem haboz többé; hisz, és ihletve kiáltja : Rómában, sehol másutt! A szent városban, melynek még kövei is tiszteletre méltók! Rómában, melynek ítélőszéke előtt a Megváltó maga is meghajolt, melyet az isteni gondviselés maga jelölt ki a világ fővárosául! Aki Róma ellen fellázad, az az örök első akarat ellen vét, az istentagadó, s Júdással együtt fekszik a legmélyebb pokol kínjai közt, Lucifernak, a gonoszok leggonoszabbikának, torkában eltemetve! 2) Ez volt Danténak hite, ezen eszmék létesítését tűzte ki élete feladatául. Korának szelleme kétségkívül nagy befolyással volt reá; de volt-e valaha nagy ember, kit a korszellem át ne hatott volna? S ha a külsőségektől elvonatkozunk, ha e gondolatokat egész bensőségükben felfogjuk, úgy találjuk, hogy igazak, mélyebbek s igazabbak mint sok rendszer, mely azóta keletkezett, s mely nem sarkallván örök alapelveken, az átalakulások, a forradalmak rohamában csakhamar ledőlt. Dante az első, ki az emberiség egyetemes életét kiemeli, első, ki annak haladását nyíltan vallja; a szegény számkivetett olasz a tizennegyedik század kezdetén ugyanazon elveknek hajt térdet, a melyekért Európa jelenleg is küzd ; lángesze ugyanama hideg rész vétlenségen, ugyanamaz anyagi érdekek s erők ellentállásán törik meg, melyeket végképen legyőzni még nekünk sem sikerült. IV. Dante kisebb munkái mintegy előcsarnokát képezik a Divina Commediának. Maga a költő is csak úgy tekintette őket, s befejezetten hagyta a Convítót, a „De Vulgari Eloquio“ értekezést, hogy minden idejét, minden erejét ama műnek szentelhesse, melybe egész lelkét öntötte. S miért is folytatta volna a kevesek által érthető deák elméletet, midőn ez elméletet a költészet minden bájaival felékesítve taníthatta, s egyszersmind a nemzeti nyelv kitűnő voltát czáfolhatlanul állapíthatta meg, oly poletra emelvén azt költeményében , milyenre másodszor soha nem birt feljutni ? Mert e tekintetben is felülmúlhatlan a Divina Commedia; a költő soha sem keresi a ') Ccmvito IV. 15. — 3) De Monarchia I 4—10. — 3) De Mon. III. - ') De Mo». I 16. — s; De Mon. I. 11 — *) Ugyanott. A De Monarchia egész második könyve ezen egy eszmének bizonyítása, hirdetése, dicsőítése. — ^Pokol XXXIV. 65. — 31 Paradicsom. XXVI. 130-