Kritika 2. (1964)

1964 / 10. szám - MÉRLEG - Szabolcsi Miklós: Két vers között (Garai Gábor lírája)

36 Mérleg SZABOLCSI MIKLÓS Két vers között (Garai Gábor lírája) MÚLJ EL MÁR TŐLEM Múlj el már tőlem múlandó dicsőség ! Hiú vagyok, tévelygő és beteg. Ne ünnepelje bennem senki hősét: a fehér fényben én eltévedek. Én nem vagyok különb az átlagosnál; ha tisztelnek, szédülök, dadogok. Tudom, mit érek, mily dolog, mi sors vár,­­ s fejembe szállnak cukrozott borok. Névtelen hadban leltem rá a jóra, jobbról is, balról is volt támaszom. Sajnos az élen én se lettem volna különb a nálam jobbaknál, bizony. Bocsássatok hát vissza a seregbe, hadd gyógyuljak meg, mert ez, ami van, kedves nekem, s hogy válnék kedvesebbre, hadakoznék én érte vígan; kiabálnék kártékony ostobákra, kiket szószékről szidnom nem lehet: költő vagyok - csak igazam csapása által legyen hatalmam köztetek! Ó, nem járnék ily roskadtan az utcán, ha rang­feledten járnék, s nem magam, míg egyenlő társak figyelme süt rám, kik jószántukból hallgatják szavam. Garai Gábor új kötetének, az Artistáknak talán nem ez a legjelentősebb verse, van a kötetben fontosabb és maradandóbb is; de nagyon is jellemző a költőre, s vall a problémákról, amelyek őt és sok más társát nyugtalanítják. Már első olvasásra feltűnik Garai versének józsefattilai hangvétele, szinte felbontott válto­zata, parafrázisa egy József­ Attila-töredéknek: Én költő vagyok, de nem kell dicsőség, ne ünnepelje bennem senki hősét, ily ünneplést én istenre hagyok . . . A nagy költő más versének szavai, fordulatai is visszhangzanak benne; modora pedig a kései, 1935-1937-es József Attila-versekre emlékeztet, amelyekben a költő amaz években ismét új szintézist valósított meg: saját addigi költői útja és a Nyugat költői, az érett Koszto­lányi és Babits eredményeit, vívmányait ötvözte eggyé, és így alakított ki egy letisztult, higgadt, érett, új hangot. Ezeknek a „kései” (amikor József Attila írta őket, 30—32 éves volt) verseknek bonyolultságot rejtő egyszerűsége, lefojtottsága, tisztasága bukkan fel Garai Gábornál, s mint azokra, az egyéni szituáció gondolati általánosítása — vagy más szóval: a gondolati­közéleti líra mély személyessége jellemző az ő újabb közéleti verseire is. Egyszerű dikció tehát, szabályos versmondattan, az enjambement-ok lehető kerülése, sőt a verssorok végén erőteljes mondatzárások, ezért is válik a néhány áthajlás értelmileg-érzelmileg olyan nyomatékossá, mint az utolsó előtti szakasz harmadik sorában, ahol a vers csúcspontjául szánt kijelentés lendületét növeli. Szándékosan dísztelen és puritán vers; hasonlat nélküli, néhány (jelzőbe sűrített és nagyon is találó) metafora adja meg jellegét (a „fehér fény” , amely egyszerre idézi Ady „nagy fehér fényben jön az Isten”-ét, és a reflektorok, TV-kamerák, filmhíradók fényét - a „cukrozott borok”, amely ismét egyszerre egy adys fordulatot és az

Next