Kritika 3. (1965)
1965 / 2. szám - KRITIKA
Szabó Gyula: Gondos atyafiság (Irodalmi Kiadó, Bukarest, 1964.) Csaknem tíz éve már, hogy a romániai magyar kritika - ahogy Hajdú Győző írta - „harangzúgással” üdvözölte az akkor huszonöt éves Szabó Gyulát, a Gondos atyfiság első kötetének megjelenése után. A fiatal író hamarosan kiadta a regény folytatását, második kötetét is, melyet ezúttal igen éles hangú bírálatok fogadtak. A trilógia befejezése ezután kissé elhúzódott, és hozzánk az egész — most már négy részre tagolt, s némileg átdolgozott — ma csak most jutott el, a román—magyar könyvkiadás dicsekednivalóan szép termékeként. Az átdolgozás azonban egyáltalában nem vált a mű javára, mert igaz ugyan, hogy a regény eszmeileg egységesebb lett, de ennek számos értékes és szép részlet esett áldozatul. Mégis úgy érzem — és ezt hadd mondjam ki mindjárt itt —, igazuk volt azoknak, akik szükségesnek vélték 1955- ben „harang zúgatással” üdvözölni Szabó Gyula rendkívüli tehetségét. Az olvasó egyszerűen képtelen kivonni magát Szabó Gyula prózájának szélesen áradó sodrásából. Öreg korok mesélőinek bőbeszédűségével folyik a történet, de a széles hömpölygésében felbukkanó kérdések napjaink kérdései; a hősök kortársaink, és az érzelmek kuszaságából, a bonyolult ellentmondásokból kibontakozó jellemek, bármely „modern” regényírónak is becsületére válnának. Szabó Gyula a Móricz, Sadoveanu, Solohov típusú írók közé tartozik, voltaképpen azonban a felsoroltak egyikéhez sem hasonlítható. Mindhármuktól sokat tanult, de egyéniség maradt, élesen elkülönülő, sajátos egyéniség. Ami bizony elég ritkaság fiatal íróink között. A Gondos atyafiság központi problémája a felszabadulás utáni magyar falu legnagyobb problémája: az egyéni gazdálkodás és a közösségi életforma közötti választás életeket felforgató vívódása. A régi világ legfontosabb tartópillére a nagybirtokrendszer már összeomlott, amikor Szabó Gyula regénye az Udvarszéki kis faluban mozgásba lendül. Mindenki érzi, hogy a földbirtok-reform utáni helyzet csak ideiglenes lehet. Fennmaradt a pénzéhség, a vagyonosodás vágyának élettorzító kényszere. Valami újnak kell kialakulnia, egy fejlettebb gazdálkodási formának, melynek keretében lehetségessé válik egy tisztább, emberibb életmód. A kommunisták közös gazdálkodást akarnak. A szűklátókörű maradiak félnek az újtól, de a lelkekben mégis érik a változás. A régi életforma elleni szenvedélyes lázadással indul a regény: Szabó Julis, a gazdafi Gondos Palihoz kényszerített szépasszony megszökik leánykori szerelmének öccsével, Akácos Miskával. „A szerelmi, családi és közboldogságot akarom kutatni” — vallja Szabó Gyula - „úgy tartva a lámpást, hogy ragyogjon ami ragyogni való, és árnyékba essék ami sötét, s mégis mindenki azt érezze, hogy amit a lámpafénynél lát, az a napfényre is igaz.” (Utunk, 1956/48.) A Gondos atyafiság történetében a szerelmi, családi és közboldogság szoros kapcsolatban van egymással; egyik kritkusa mégis a túlzott „alsószoknyakultuszt” veti írónk szemére. Ez a kritikus ugyanis nem veszi észre, hogy az anyagi érdekektől tiszta szerelem kívánása egyben a Gondos atyafiság ifjú hőseinek leghatásosabb tiltakozása az ósdi, pénzközpontú életszemlélet ellen. És elfelejti azt is, hogy az „alsószoknyakultusz hívői” húszegynéhány éves fiatalok! Vajon nem éppen az lenne természetellenes, ha nem sóvárognák mindennél jobban a szerelmet? Nehezen lehetne harsogóbb NEM-et mondani a hagyományos paraszti világnézetre Szabó Julis tragédiájának kibontásánál! És ha szerzőnk hibázott, akkor abban hibás, hogy ezt a tragédiát „nincs szíve” végső pontig feszíteni. Gondoljuk csak el: Julis élete mindössze azért romlik el, mert két évvel nem többel, korán született! Ha csak 1949- ben és nem 1947-ben kerül eladósorba, családja tiltakozás helyett bizonyára ujjongva segítené Akácos Sanyi iránti szerelmét. Közben ugyanis a világ addig fordult, hogy a Gondos atyafiságtól Sanyi apja, a falu korábbi pásztora vette át az elöljárói hivatalt. S Julis első házasságának kikényszerítője, a ravasz Gondos Pál annyira tisztában van ennek jelentőségével, hogy amikor az asszony elhagyja az ő fiát Akácos Miska kedvéért, még ennek a második kontyolónak a fővédnökségét is elvállalja. Julis azonban hiába faluszépe, hiába gondolnak rá sóvárogva a férfiak, nem lehet boldog, semilyen erőfeszítéssel nem képes helyre hozni elhibázott életét, és ebben elsősorban is a történelem a bűnös, mert késve hozta el Székelylakra a vagyoni érdekek felrúgásának lehetőségét. Mivel pedig Julis szenvedélyes küzdelme szerelméért, boldogságáért megrázó erejű, sorsában óriási erővel szólal meg az író vádja. Igaz, Julis nem sokat törődik a közboldogsággal. Nem vállalja a közös gazdaság megalakításának gondjait, majdnem közömbös ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Inkább a szívével gondolkodik, mintsem az eszével, s a szeretetet mindennél többre tartja. Ám ne felejtsük, hogy amikor segíteni kell valakinek, Julis mindig kész erre. Még arra is vállalkozik, hogy miután Miska elhagyta őt Gondos Dénes Eszti lánya kedvéért, segítse a szerelmeseket, mert nem kívánja, hogy Eszti élete is olyan kátyúba jusson, mint az övé. Ebben az ősi kárörömet és rosszindulatot leküzdő jóságban olyan magasabb rendű erkölcsi szemlélet szólal meg, melyben több az emberség és a közösségi szellem, mint néhány hangzatos agitációs beszédben. A politika Székelylokon különben is a férfiak dolga még. Akácos Sanyié, aki nemcsak szavakban tör lándzsát az új szükségessége mellett, de példát mutat magánéletében is. Amikor választania kell, hogy szerencsétlenné teszi-e kisfia anyját, akinek hűséget ígért, vagy örökre tönkreteszi saját életét és azét az asszonyét, akit mindennél jobban szeret; önmaga ellen, a becsület mellett dönt. Tudja, hogy Julis eltaszítása benne is gyógyíthatatlanul sajgó sebet hagy — Szabó Gyula nem kissebbíti e döntés lelki kínjait, — Sanyi azonban nem dönthet másként. 48