Kritika 3. (1965)
1965 / 2. szám - KRITIKA
A közös magánerkölcs szigorú belső törvényei kötelezik erre, s ő, aki a közösség érdekében akar munkálkodni, és akarva-akaratlanul „vezető” lesz, a szó nemes értelmében, nem dönthet a szerelemben sem pusztán önző szempontok alapján. Nagy kár, hogy a regény befejező részében döntésének tragikuma erősen eljelentéktelenedik; az író áldozatul esvén egy esztétikai tévedésnek, nem meri vállalni a szocialista faluban Sanyi, Julis, sőt harmadiknak Sanyi feleségének tragédiáját. A regény első fele elemi erővel sugallja, hogy hősei egy emberibb életre és nem csupán anyagi helyzetük megjavítására törekednek. Hiszen Szabó Mátyás, Julis mostohaapja igazán sikeresen javított saját helyzetén, amikor szolgalegény korában feleségül vette a gazdag - igaz kissé korosodó - Gondos Lidit; élete mégiscsak „füst és pára”, a vagyonért fel kellett áldoznia mindazt, ami az életet széppé és tartalmassá teszi. Jellemét a sok kuporgatás és megaláztatás tutyi-mutyivá torzította. Még arra sem képes, hogy miután elvesztette a vagyont, amelyért mindent feláldozott, elvesse magától a végleg értelmetlenné vált életet. Sajnos azonban Szabó Gyula mindezzel nem elégszik meg. A regény második felében az újat vívódva kereső fiatalok gondjait fokozatosan kiszorítja a nagy közösségi probléma: a kollektív megalakításnak ügye, melyet a falu vezetőinek járatlansága és a szektás Mezei túlzásai majdnem elrontanak. Akácos Sanyi és a járási megbízott ügyessége azonban végül is mindent rendbe hoz. Aligha lehet vitás, hogy ezek a problémák rendkívül fontosak, és minden bizonnyal a szocializmus útját kereső falvak nagy többségében élesen felvetődtek. (Sánta Ferenc: Húsz óra!). Csakhogy Mezei lényegében hiteles alakja épp úgy elnagyolt, mint Akácos Sanyi katona-barátjáé, a pártmunkás Gidóé. Ebben a részében megszűnik a regény belső áradása, a cselekmény fejlődésének irányát különböző gyűléseken elhangzott, vagy elgondolt beszédek szabják meg, a hősök jellemének fejlődés-törvényei helyett. Ezek a beszédek felvetik a kollektív szervezésének legtöbb kérdését, és vitathatatlanul kommunista szellemben válaszolnak rájuk. Hosszadalmas, vezércikk-alaposságú fejtegetéseik azonban egyrészt lefékezik a regény lendületét, másrészt művészi értékük is erősen kétséges. Sokkal meggyőzőbb lenne, ha az író a hősök sorsának alakulásában, sikereikben és kudarcaikban oldaná fel ennek a nehéz időszaknak oly súlyos gondjait. A regény egyik remek jelenete, amikor a volt pásztor átveszi az elöljárói hivatalt. Az öreg Akácos Mihály eddig soha nem beszélt telefonba, és amikor leendő irodája felé közeledve meghallja csengését, ijedten menekül a trafikba, nehogy mindjárt egy telefonálás esetleges kudarcával kelljen kezdenie hivatali pályafutását! Szabó Gyula rendkívüli finomsággal érezteti az öreg Akácos érzéseit ebben a furcsa, soha vissza nem térő, kissé zavaros, és Mihály bácsi számára mégis dicsőséges órában. Ezekben a sorokban alakul ki köztünk és Akácos Mihály között az a bensőséges viszony, melynek következetében megértjük az öreg minden későbbi cselekedetét, még hibáit is. Mezei tragikomikus alakját ellenben egyedül a „Habsburg nemzetség” - sokat mondó - frázisa szimbolizálja. Tudjuk róla, hogy szerencsétlen ember, aki nem találja helyét abban a világban sem, melynek elkövetkeztéért egész életében küzdött, mégsem tudunk együttérezni vele. Nemcsak azért mert erőszakosságból eredő hibái rendkívül ellenszenvesek, sokkal inkább annak okából, hogy egyszer sem nézhetünk mélyebben belső világába. Mezei és Gondos Dénes küzdelme erőszakoltan kerül a regény második felének középpontjába. Még a Mezeinél árnyaltabban ábrázolt Gondos Dénes is csak másodrendű hős a fiatalok mellett. Megismerkedünk vele foglalatosság közben; meglepjük, amikor a tűzhelynél olvasgat; halljuk okos gondolatait, melyek tiszteletet ébresztenek iránta a fiatalokban, különösen a két Akácos fiúban, csak éppen bizalmas viszonyba nem kerülünk vele. Így aztán amikor az ő állásfoglalása válik a regény sarkalatos kérdésévé miután ezt a központi szerepét forró, belső líraisággal ábrázolt fiataloktól veszi át, hidegen megjelenített személye nem tudja az előző fokra hevíteni a regény cselekményét. Ezért itt is Sanyi és Julis, valamint Miska és Eszti szerelme az igazán fontos, némileg az író szándékai ellenére. Szabó Gyula dicséretére szól, hogy regényében nincs egyetlen fekete-fehér figura sem. Az író megérti és emberként ábrázolja az okos, megfontolt, de a dolgok természetéből adódóan ellenséges Gondos Pált épp úgy, mint a kissé korlátolt, de kommunista Mezeit. Tudja, hogy a nagy változás gyakran éppen a legközelebbi hozzátartozókat fordítja egymás ellen, így az Akácos családon belül szinte mindenkit. Sanyi a vezetési módszerek kérdésében ütközik össze apjával, annyira, hogy egy-egy jelenetben szinte ellenségként kerülnek szembe; Miskát pedig a Julis kaland és kollektív ellenessége fordítja szembe mindkettőjükkel. A jellemábrázolás és a helyzetek kiélezése - a fenti hibák ellenére is - erős oldala Szabó Gyulának; a hangulatok megteremtésében, és a jelenetek életrekeltésében pedig helyenként egyenesen remekel. Az elmúlt fél évszázadban megjelent parasztregények tömege után, egész meghökkentő, mennyi megkapóan újat és szépet tud mondani, még a földmívelő emberek szerelmi életéről is. A regény stílusa gyakran erősen lírai hangvételű. Rendkívül meleg Szabó Gyula prózája, sőt talán egy kissé túlságosan is lágy. Szeretettel közelíti meg valamennyi hősét, még hibáikkal szemben is elnéző. S ezt a szeretet rá tudja kényszeríteni olvasóira is. Miközben megismerkedünk Székelylok lakóival, meg is kedveljük őket. A harag, a gyűlölet, a sötét színek szinte teljesen hiányoznak a Gondos atyafiság történetéből. És ha ez nem is mindig válik a regény javára, így lesz e mű a harsogó életöröm, a szerelemre és jobbra szomjas fiatalság bizakodástól duzzadó vallomása. Végig a fiatalok élete az igazán fontos, még akkor is, amikor nem róluk van szó. Azoké a fiataloké, akik most, egy új világ kezdetén indulnak az életnek.