Kritika 3. (1965)
1965 / 2. szám - KRITIKA
Radnóti Miklós 1933-ban, huszonnégy évesen írta a Mint a bika című versét. Két kibontott kép, mindkettőben — meghökkentő képzettársítással — bikához hasonlítja magát a költő. De a két hasonlat tartalma különböző. Az elsőben fiatal bika szerepel, „aki esett tehenek között unja magát a déli / melegben és erejét hirdetni körberohangat / s játéka mellé nyálából ereszt habos lobogót” - fiatalkori verseinek duzzadt erotikájára, önfeledt, szürrealista játékosságára célzott Radnóti e sorokkal. A másik kép veszélyt, farkascsordát szimatoló és azzal megvívni készülő, de vesztét érző bikája a költő üldözöttségre és rettenetre ébredését idézi. Berkó Sándor, a kilenc évvel fiatalabb szlovenszkói költő és sorstárs költészetében is felbukkan — mégpedig két helyütt is: az 1938- ban írott Siratóénekben és az 1939-ből való Mielőtt kartács zúzna szét c. versben — hasonló, bizarr költőborjú hasonlat, de csak a második, tragikusabb értelemben: Szedd össze maradék erőd mint testvéreid, a tehetetlen borjak, ha lezuhant a tagló s vérük fehér kötényre cseppen, rángatózz ernyedő inakkal, rúgd lábadat a szabad égnek, karmolj, harapj, tüdőd lihegjen, bődülj, mint akit élve tépnek. (Mielőtt kartács zúzna szét) Berkó alig húsz éves fejjel írta ezeket a sorokat. Korán kellett az életét fenyegető veszéllyel szembenéznie. Költészetében alig találjuk nyomát az ifjú költőkre jellemző hetykeségnek, önfeledt játékosságnak. Berkót nagyon fiatalon késztette kora arra, hogy felelősségre eszméljen, hamar kellett felnőtté válnia. Költészete rohamosan ért, mind mondanivalójának komolyságát, mind művészi kifejezőerejét illetően: néhány - talán Tóth Árpád-i reminiszcenciákat ébresztő diákszerelemről szóló zsenge után szinte egyik napról a másikra következtek az egyéni és társadalmi férfigondokkal tusakodó, igényesen formált versek. Alig húszéves, amikor a csehszlovákiai kommunisták magyar nyelvű lapjának, a népfrontgondolatot sugárzó Magyar Napnak egyik vezető lírikusa, s a nagy szlovenszkói humanista, Fábry Zoltán harcostársa. 1937 és 1943 közé esik Berkó kiforrottabb költői termése. Egy vastagabb kötetet sem tesz ki ez a hagyaték, mégis súlyos. Berkó mélyen, üldözöttként és a dolgozókkal szövetséget találó vádlóként élte meg korát. Verseiben a fenyegetett, de ellenálló antifasiszta költő vívódásának különböző attitűdjei fejeződnek ki. Néhányban a rettenet csontig-velőig ható élménye dominál, másokban a békés gyermekkor emlékeinek felidézése hessenti, fojtja el a rémeket, néhol a keresztény humanizmus szimbólumai szegződnek szembe a fasizmus barbárságával. De ezekkel a szelídebb hangokkal más költemények harcos antifasizmusa felesel győzedelmesen. Berkó tudatában Berkó Sándor: Nem vagy magadban (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1964.) az egyéni megsemmisülés érzését a jobb jövőbe vetett meggyőződéses hit ellensúlyozta. Üldözöttsége még közelebb vitte a költőt kora elnyomottjaihoz, a dolgozókhoz. „Csak most értem meg a parasztot . . - így kezdődik utolsó ránkmaradt, a munkatáborban írott verse (Az éj enyém még). Az Örök élet című költemény pedig felemelő és megrendítő vallomás Berkónak a munkásosztályhoz fűződő kapcsolatáról: ,,. . .Mint akit nem is anya szült, zuhantam én e tájra, sziszegve sistergi nevem gépszíjak csattogása, engem löttyint két téglasor közé a malteroslány, örök az életem, amíg jelszó a munkás ajkán. Hasítsd szívembe kardodat, eressz golyót fejembe, százszor is visszadob a sír gyárakba, üzemekbe . . .” Berkó Sándor korán érett költő volt, mégsem érhette el a kiteljesedést - huszonöt éves korában pusztult el. Versei azonban jóval többek kordokumentumoknál, legtöbbjük (pl. Tátrai ének, Mielőtt kartács zúzna szét, Lesznek még boldogok, Madarak, Nem vagy magad ... - és még hosszan sorolhatnám) magas esztétikai élvezetet is nyújt az olvasónak. Különösen megkapó Berkó képteremtő fantáziája. Mint fiatalabb pályatárs, nyilván tudatosan sajátította el József Attila intellektuális természetábrázoló módszerét. Berkó költeményeiben is szinte szenzibilis ideglény a táj, hangulatot szuggerál, vagy a költő lelkivilágát érzékelteti, mégis hiteles; a mikro- és makrovilág egymásban való tükröztetésére is nem egy példát találunk költeményeiben. A Nem vagy magadban című kötet az „elsüllyedt” irodalom felébresztésének jelentős eseménye. Berkó Sándor költészete is igazolja Pándi Pál tételét: a két világháború közti magyar szocialista lírát nemcsak József Attila kimagasló életműve képviseli, hanem más, torzó voltukban sem lebecsülendő hagyatékok is. Egyéb vonatkozásban pedig arra figyelmeztet e kötet megjelenése, hogy könyvkiadásunknak többet kellene törődnie a határainkon kívül élt vagy élő haladó magyar írók megszólaltatásával. Például Berkó romániai sorstársát, Salamon Ernőt csak Pándi Pál tanulmányából ismerheti olvasóközönségünk. Berkó Sándor verseinek összegyűjtéséért, sajtó alá rendezéséért és az utószóért Csanda Sándort illeti köszönet. Örvendetes, hogy a mártírhalált halt költő műfordításait (cseh szocialista költők) is felvette a kötetbe. Tálasi István