Kritika 4. (1966)
1966 / 4. szám - Vita a magyar klasszikusok jövőjéről
Ravennában temették Rómát 3 12. Bertha Bulcsu: Harlekin és szerelmese 2 Esőisten siratja Mexikót 1 Megszólal a sírvilág 1 13. Galabárdi Zoltán: 2 Sárkányfog 1 Cigányút 1 Papsajt 1 6. Fekete Gyula: 8 Az orvos halála 4 14. Földeák János: Eszter és Miklós 2 A fiatalasszony 2 15. Ráth-Végh István: 2 7. Rejtő Jenő: 8 Fekete krónika 1 Az elátkozott part 3 Mendemondák és történeti hazugságok 1 A 14 karátos autó 2 A három testőr Afrikában 1 16. Somogyi Tóth Sándor: Próféta voltál, szívem 2 17. Balázs Anna : Egy öreg ember szerelme 1 8. Baranyi Ferenc versei 4 18. Gergely Márta: Felsőbb osztályba léphet 1 19. Goda Gábor elbeszélései 1 9. Galambos Lajos: 4 20. Féja Géza : Viharsarok 1 Gonoszkátyú 1 21. Jobbágy Károly versei 1 Hideg van tegnap óta 1 22. Kertész Ákos : Sikátor 1 Keserű lapu 1 23. Ladányi Mihály versei 1 Mostohagyerekek 1 24. Moldova György: Sötét angyal 1 10. József Jolán : A város peremén 4 25. Palotai Boris: A madarak elhallgatnak 1 26. Rónaszegi Miklós: Keserű komédia 1 11. Szabó Magda : 3 27. Soós Z°llán versei 1 Pilátus 2 28. Tatay Sándor : Puskák és galambok 1 Az őz 1 29. Zelk Zoltán versei 1 Ha tovább puhatolódzunk, akkor rájövünk, hogy a fenti százalékarányok is irreálisak. Nem arról van szó elsősorban, hogy a hetvenegynéhány író neve közül mintegy 40 csupán csak egy-két kérdőíven fordul elő, hanem a direkt ellenőrzésnél döbbenhetünk rá még jobban a valóságra, mikor közvetlenül a művek ismerete felől érdeklődünk. 20 mű egy-egy szereplője után kellett megmondani az adott alkotás íróját. Következőképpen alakultak az eredmények: Tai Józsi 2; Tariménes 2; özvegy Kamnyóné 19; Tengelyi Jónás 2; „szemérmetes” Erzsók 53; Csongor 61; Berend Iván 70; Baradlay Jenő 70; Buttler János 65; Wibra György 26; Portelky Magda 13; Joó György 51 ; Kopjáss István 34; Hübele Balázs 3; Tarnóczyné 0; Vajkay Ákos 1 ; Kakukk Marci 33; Ábel (a hargitai rengetegből) 34; Égető Eszter 23; Pék Mária 39. Ehhez százalékban kifejezett kommentár nem szükséges. De megint tovább menve: tartalmi vonatkozásból, az olvasás minősége szempontjából is problematikus lehet a helyzet. Mert nemcsak az a megdöbbentő itt, hogy Berkesi könyveinek olvasottsága vetekszik már Jókaiéval (hogy a többiekkel ne is hasonlítsuk össze!), hanem talán az is, amit épp Illés Endre a Gellérthegyi éjszakák egyik esszéjében emleget fel: „Száz- és százezrek olvassák már magyarul Homéroszt és Csehovot, Stendhalt és Balzacot, de nem ugyanennyien ismerik őket”. A megértés, a mondanivaló felfogásának, a felelősségteljes olvasásnak kérdése merül fel rögtön, és joggal annak nehézsége, amit mérlegelnie kell a sorozatok szerkesztésének is, legalább a fokozatosság elvének betartásával. Vagyis az összeállításoknál még jobban kellene bizonyos olvasói szintekhez és igényekhez igazodni. Egy jól átgondolt közös koncepciónak kellene alárendelni a különféle kiadók, ember nem is hinné, milyen sok - az Albatros könyvektől a Világkönyvtárig - folyamatban levő sorozatait (1.: Sorozatok jegyzéke, Könyvkiadók és Terjesztők Tájékoztató Központja, 1964.). Összefogottan és külön-külön is kellene ostromolni az olvasók táborát, mert ma még nincs eléggé köztudatban, hogy ez a könyv, meg ez is egy sorozat tagja. És ez öreg hiba! Bírálja elsősorban a könyvpropaganda felületes munkáját. A sorozatban az a „pláne”, hogy egy lélektani hatással egy egész sor, kellően szelektált művet „kényszerít” az olvasóra, folyamatosan gondoskodik a megfelelő olvasmányokról, és ütemet is diktál. És ennek a pszichológiai fogásnak egyik kelléke a kiállítás minősége is, ami ugyanakkor esztétikai követelmény, önkéntelen ízlésfejlesztő, biztosítja még ajándékozás idején - a kelendőséget. Az utóbbi érdekében még szerkesztési engedményeket is kell tenni a népszerűség javára és olykor bizony a kvalitás rovására. De amit elvesztünk a vámon, azt megnyerjük a réven. Az egykori Tolnai Regénytárnak is megvoltak a maga „szépséghibái”, de egyúttal mégis sokat tett Petőfi, Gogol, Gorkij, Balzac, Stendhal, Puskin és mások népszerűsítéséért. Nyilvánvalóan így egyik oldalt tervezni kellene tudományos és filológiai apparátussal egy reprezentatív sorozatot a szakmai közönségnek és a szocialista értelemben elit, magasabb fokon kulturált olvasórétegnek. A másik oldalon pedig ismételten didaktikusan népszerű sorozatokat összeállítani, amelyekbe bele-bele lehetne „csempészni” egy-két, az általános ismeretek által méltatlanul elfelejtett művet is. Valahogy ilyenformán, fokozatosan, újra és újra kezdve lehetne a társadalmi igényt igényességgé fejleszteni. Természetes azonban, ez nem lehet egyetlen kiadó feladata, ahogy a magyar klasszikusok jövője sem lehet egy kiadó gondja és monopól