Kritika 4. (1966)
1966 / 10. szám - Hankiss Elemér: József Attila komplex képei (Mérhető-e a vers hatásának intenzitása?)
vagy mondhatnánk úgy is hogy: oda-vissza működnek. Nem a két pólus a fontos, hanem a két pólus közti feszültség, a két sík közti átvillanás. Idézzünk egy példát: 1/193/2 A gép arcából is csurog verejték. . . . . ., rólunk a munka olajcsöppjei, ahol is egyszerűen azzal teremt a költő egy kettős metaforát, hogy a két mondat alanyát fölcseréli, s a gépről csurgatja a munkás „verejtékét”, a munkás arcáról pedig a gép „olajcsöppjeit”, s így kétszer is más-más síkra villantja át az olvasó tudatát: előbb az élettelen tárgyak síkjáról az élőkére (gép - emberi veríték), aztán az élők síkjáról az élettelen tárgyakéra (ember - a gép olajcseppjei). Hozzáteendő ehhez még az, hogy nem egyetlen egyszer villan át a metaforában a tudat az egyik síkból a másikba, hanem szakadatlanul ide-oda vibrál a két sík, a két pólus között. Azt mondhatjuk: addig él a metafora, addig van költőileg értékes hatása, amíg e vibrálásra rá tudja kényszeríteni a tudatot; amikor viszont már csak arra képes, hogy az egyik síkból a másikba villantsa át a figyelmet, s ebben már ki is merül, akkor már nem költői, hanem úgynevezett nyelvészeti, vagy kiégett, vagy tolvajnyelvi metaforával van dolgunk. Az például, hogy a „fa koronája”, hajdan igen gazdag érzelmi s asszociációs kapcsolatban állhatott a királyi-hercegi koronával; ma már viszont automatikusan továbbutal a fa lombjának képzetére, s ezzel már ki is hull figyelmünk köréből. A valóságos tudatsíkok sajátos vibrálása nélkül nincs költői hatása a metaforának. S még e vibrálás sem egyszerűen két pólus, két sík közti ide-oda csapongásnak tekintendő, hanem egy jóval bonyolultabb dinamizmusnak. A metafora, tudvalevő, két tagból áll: a képből, s a kép sugallta jelentésből. József Attila következő sorában például: II/10/6 Fönn, fönn a fagy baltája villog, a „fagy baltája” metaforikus szerkezet, ahol is a balta a kép, s e kép sugallta jelentés pedig valami ilyesmi, hogy: a fagy éles, kegyetlen, szigorú fénye, kegyetlensége, szigorúsága, hideg szépsége. Amikor pedig a metafora működni, hatni kezd, akkor előbb a kép elhalványul, áttetszővé lesz, veszít konkrét tárgyiságából, mert már nem önmagát jelenti, hanem valami rajta lassan áttetsző, átsugárzó fogalmat, jelentést. Ezzel egyidőben azonban megindul egy ellenkező irányú mozgás: a jelentés, az elvont fogalom lassan színnel, formával, valósággal, képiséggel töltődik föl, mintegy megtestesül a villanó balta képében, anélkül azonban, hogy végül is e két tényezőt, az elvont jelentést és a képet, a baltát és a hideg szigorúságot a tudat effektíve s logikailag azonosítani tudná. Át-átcsap tehát egymásba a két sík, a két pólus, a kép és a jelentés, a tudat azonban újra és újra szétveti ezt a kapcsolatot, hogy a következő pillanatban újra egymásba mosódjanak, egybevillanjanak. A vonzás és taszítás e mechanizmusával tartja a metafora állandó vibrálásban a tudatot. S ha egyetlen metafora ilyen vibrálásra készteti az emberi tudatot, akkor elképzelhető, hogy az elemzett komplex képek sokszoros metaforái a különböző valóságsíkok között milyen káprázatos ide-oda villogást produkál. Lehetséges, hogy épp e káprázatot érezzük s nevezzük „Szép”-nek. Egy a metaforánál egyszerűbb poétikai mikrostruktúra : a rím is igazolni látszik eddigi fejtegetéseink helyességét. A rím hatása ugyanis elsősorban abban rejlik, hogy két szó egybecsengetésével fonetikailag összekapcsol két fogalmat, s ezzel azt a benyomást kelti, mintha e két fogalom közt a valóságban is volna valami kapcsolat. Az esetek többségében azonban nincs ilyen lényegbeli, tartalmi, logikai összefüggés a rímhívó szó és a rím között: a tudat így hát egy pillanatra összekapcsolja, a következő pillanatban azonban már szétkapcsolja őket, vagyis ide-oda vibrál közöttük. A hasonlóság és a különbözőség már önmagában is két tudatsík, de hogy mennyire fontos a különböző síkok közti vibrálás, azt az a magyar költészetben régóta élő igény is bizonyítja, mely jobbnak érzi a különböző, mint az azonos szófajtákat, azaz a különböző s nem azonos tudatsíkokat egybekapcsoló rímeket. S valóban két főnév egybecsengése nem kelti bennünk azt a különös és furcsa érzést, mint mondjuk egy főnévés egy határozószóés e különös és kellemes érzést feltehetőleg épp a két különböző tudatsík egymáshoz „súrlódása” kelti az emberben. Fel tud villantani József Attila két tudatsíkot egyetlen szóval is. Olyan szavakkal, melyek, egy bizonyos kontextusban, egyszerre két szó jelentését pendítik meg bennünk. Ebben a sorban például : 1/290/4, „lehellete a lobbant keszkenő”, a lobbant egyrészt metaforikus jelző, mert azt sugallja, hogy a keszkenő úgy lobban, mint a láng, másrészt viszont egyszerűen vizuális jelző, mert a fonetikailag hozzá közelálló s a kontextusba beleülő „lebbent” szót is felvillantja, végső fokon hát egyszerre látjuk lobbanni és lebbenni a kendőt. Ugyanilyen hatású ez a sor is: H/35/25 „a gépek mogorván szövik”, ahol ez a metaforikus, érzelmi állapotot sugárzó határozó azért olyan különösen erős és szuggesz