Kritika 4. (1966)

1966 / 10. szám - Hankiss Elemér: József Attila komplex képei (Mérhető-e a vers hatásának intenzitása?)

vagy mondhatnánk úgy is hogy: oda-vissza működnek. Nem a két pólus a fontos, hanem a két pólus közti feszültség, a két sík közti átvillanás. Idézzünk egy példát: 1/193/2 A gép arcából is csurog verejték. . . . . ., rólunk a munka olajcsöppjei, ahol is egyszerűen azzal teremt a költő egy kettős metaforát, hogy a két mondat alanyát fölcseréli, s a gépről csurgatja a munkás „verejtékét”, a munkás arcáról pedig a gép „olajcsöppjeit”, s így kétszer is más-más síkra villantja át az olvasó tudatát: előbb az élettelen tárgyak síkjáról az élőkére (gép - emberi veríték), aztán az élők síkjáról az élettelen tárgyakéra (ember - a gép olajcseppjei). Hozzáteendő ehhez még az, hogy nem egyetlen egyszer villan át a metaforában a tudat az egyik síkból a másikba, hanem szakadatlanul ide-oda vibrál a két sík, a két pólus között. Azt mondhat­juk: addig él a metafora, addig van költőileg értékes hatása, amíg e vibrálásra rá tudja kényszerí­teni a tudatot; amikor viszont már csak arra képes, hogy az egyik síkból a másikba villantsa át a figyelmet, s ebben már ki is merül, akkor már nem költői, hanem úgynevezett nyelvészeti, vagy kiégett, vagy tolvajnyelvi metaforával van dolgunk. Az például, hogy­ a „fa koronája”, hajdan igen gazdag érzelmi s asszociációs kapcsolatban állhatott a királyi-hercegi koronával; ma már viszont automatikusan továbbutal a fa lombjának képzetére, s ezzel már ki is hull figyelmünk köréből. A valóságo­s tudatsíkok sajátos vibrálása nélkül nincs költői hatása a metaforának. S még e vibrálás sem egyszerűen két pólus, két sík közti ide-oda csapongásnak tekintendő, hanem egy jóval bonyolultabb dinamizmusnak. A metafora, tudvalevő, két tagból áll: a képből, s a kép sugallta jelentésből. József Attila következő sorában például: II/10/6 Fönn, fönn a fagy baltája villog, a „fagy baltája” metaforikus szerkezet, ahol is a balta a kép, s e kép sugallta jelentés pedig valami ilyesmi, hogy: a fagy éles, kegyetlen, szigorú fénye, kegyetlensége, szigorúsága, hideg szépsége. Amikor pedig a metafora működni, hatni kezd, akkor előbb a kép elhalványul, áttetszővé lesz, veszít konkrét tár­­gyiságából, mert már nem önmagát jelenti, hanem valami rajta lassan áttetsző, átsugárzó fogalmat, jelentést. Ezzel egyidőben azonban megindul egy ellenkező irányú mozgás: a jelentés, az elvont foga­lom lassan színnel, formával, valósággal, képiséggel töltődik föl, mintegy megtestesül a villanó balta képében,­­ anélkül azonban, hogy végül is e két tényezőt, az elvont jelentést és a képet, a baltát és a hideg szigorúságot a tudat effektíve s logikailag azonosítani tudná. Át-átcsap tehát egymásba a két sík, a két pólus, a kép és a jelentés, a tudat azonban újra és újra szétveti ezt a kapcsolatot, hogy a következő pillanatban újra egymásba mosódjanak, egybevillanjanak. A vonzás és taszítás e mechaniz­musával tartja a metafora állandó vibrálásban a tudatot. S ha egyetlen metafora ilyen vibrálásra készteti az emberi tudatot, akkor elképzelhető, hogy az elemzett komplex képek sokszoros meta­forái a különböző valóságsíkok között milyen káprázatos ide-oda villogást produkál. Lehetséges, hogy épp e káprázatot érezzük s nevezzük „Szép”-nek. Egy a metaforánál egyszerűbb poétikai mikrostruktúra : a rím is igazolni látszik eddigi fejtege­téseink helyességét. A rím hatása ugyanis elsősorban abban rejlik, hogy két szó egybecsengetésével fonetikailag összekapcsol két fogalmat, s ezzel azt a benyomást kelti, mintha e két fogalom közt a valóságban is volna valami kapcsolat. Az esetek többségében azonban nincs ilyen lényegbeli, tartalmi, logikai összefüggés a rímhívó szó és a rím között: a tudat így hát egy pillanatra összekap­csolja, a következő pillanatban azonban már szétkapcsolja őket, vagyis­­ ide-oda vibrál közöttük. A hasonlóság és a különbözőség már önmagában is két tudatsík, de hogy mennyire fontos a külön­böző síkok közti vibrálás, azt az a magyar költészetben régóta élő igény is bizonyítja, mely jobb­nak érzi a különböző, mint az azonos szófajtákat, azaz a különböző s nem azonos tudatsíkokat egybe­kapcsoló rímeket. S valóban két főnév egybecsengése nem kelti bennünk azt a különös és furcsa érzést, mint mondjuk egy főnévé­s egy határozószóé­­s e különös és kellemes érzést feltehetőleg épp a két különböző tudatsík egymáshoz „súrlódása” kelti az emberben. Fel tud villantani József Attila két tudatsíkot egyetlen szóval is. Olyan szavakkal, melyek, egy bizo­nyos kontextusban, egyszerre két szó jelentését pendítik meg bennünk. Ebben a sorban például : 1/290/4, „lehellete a lobbant keszkenő”, a lobbant egyrészt metaforikus jelző, mert azt sugallja, hogy a keszkenő úgy lobban, mint a láng, másrészt viszont egyszerűen vizuális jelző, mert a fonetikailag hozzá közelálló s a kontextusba beleülő „lebbent” szót is felvillantja, végső fokon hát egyszerre lát­juk lobbanni és lebbenni a kendőt. Ugyanilyen hatású ez a sor is: H/35/25 „a gépek mogorván szövik”, ahol ez a metaforikus, érzelmi állapotot sugárzó határozó azért olyan különösen erős és szuggesz­

Next