Kritika 4. (1966)
1966 / 6. szám - KÖRKÉP
32 Körkép Balogh Edgár két könyve HÉT PRÓBA „ ... a magyarság szükség és érték az emberiség (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1965) és az emberiség csillagokhoz vezeti útja számára ...” (Ady) Hét próba . .. Kemény, a mesebeli hősökénél gyötrőbb próbái az embernek és a magyarnak. Alig-alig tartott még könyv ennyire fogva: egyfolytában, dagadó fővel és el-elszoruló torokkal olvastam. Álmaimban azóta is kísért a világa. Múlt éjjel is, mintha magam is Pozsonyban lettem volna, a Lőrinc-kapu 24-ben a Sarló egykori helyiségében. Balogh Edgárt láttam, a véget nem érő próbák emlékező íróját, húszesztendősen, nyugdíj nélkül halt apja kopott katonakabátjában, égig lobogva. A Hét próbában megírt babérkoszorút emelte fényes szemekkel; a babéron egymásba csavarodva a cseh, szlovák, magyar, ukrán, lengyel, román, szerb, horvát és bolgár nemzet színei, a hosszú vörös szalagon meg a néptestvériség és szocializmus igéi ragyogtak. Diákok és ifjúmunkások állták körül. A Téglamezőre készültek. Ott rejtőzött, a városmajor egyik marhaistállójában, rozoga deszkatákolmány alatt a világszabadság nagy költőjének a ledöntött szobra. Azt akarták napfényre hozni, Petőfi Sándor szobrát, s kilépve a tanulószobákból, világba kiáltani a kelet-európai népek testvériségét. A Hét próbában, a Sarló történetében olvasott motívumokból szövődött ez az álom. Úgy sajnálom, hogy itt megszakadt, szerettem volna legalább álomban végigélni a sarlósok nagy szándékainak megvalósulását. Hogy is volt? Merre is vezetett az útjuk? Hol vannak a nagy szívvel indulók? A megszakadó álmot a Hét próba újraolvasásával igyekszem továbbfűzni. Most már lassabban haladok, meg-megállva, rendezni próbálom az újra olvasott részek kavargó gazdagságát. Minden lap csupa melléhúzás, felkiáltó- és kérdőjelek, apróbbak és egészen nagyok kerülnek a lapszélre, s halomba gyűlnek a cédulák. A kérdő- és felkiáltójel-erdők nemcsak a Sarló történetével kapcsolatosak. Leülepedett, már-már felejtett érzéseket kavarnak s fokoznak fel bennem az olvasott sorok, s gondolatokat, irodalmi, történelmi kérdésekről, egyes emberekről és népek sorsáról. Emlékezést kezdtem olvasni egy ifjúsági csoportosulásról, s már a második lapon a történelem beszédét hallom; a Kelet-Európába ágyazott magyar történelem és a dunai népsors beszédét. Nemcsak a múltból, a jelenből is; a tegnapi tanulságokból a mának szól az üzenet. Ezért érzek a második olvasásnál is helyenként lázat; hűvös olvasóból már-már történelmi részessé válók. Mert Balogh Edgár könyve mesze túlnő az egyes ember személyes visszaemlékezésén. Az első világháború után alakuló új magyar történeti tudat útját rajzolja, s ami még fontosabb, felmutatja a kisebbségben levő haladó magyarság arcát: így éltünk, ilyenek vagyunk. A más csillagra kerülők nemzeti és szociális eszmélkedésének Odüsszeiáján keresztül rögzíti azt a változást, amely a magyarság történetfelfogásában és szociális képletében 1919 után történt. Az első világháború után, ismeretes, az addig egy államkeretben élő magyarság négy országba szakadt. Itthon a győzedelmeskedő ellenforradalom nyomorította az erőket, a más csillagra, kisebbségbe került magyarságot idegen nacionalizmusok szorongatták. A régi vízió a sírról, „hol nemzet süllyed el” testközelire elevenedett. Aki nem akart áldozatul esni vagy vakon ringani, annak számot kellett vetni az élet új lehetőségeivel, keresnie kellett a saját helyét és a magyarság helyét a világban. Itthon is a legjobbjaink birkóztak ezzel a feladattal - az elsők között Móricz Zsigmond, Németh László, Illyés Gyula és József Attila - a kisebbségbe szakadt szellemi embereket pedig egyenesen kényszerítette a sors az önismeretre és a méltó feladatkeresésre. Olyan eszméket kerestek, amelyek jegyében a szétszóródás törvényét érezve is emberül lehet élni és otthont érezőn. A számvető lélek csakis a humánum irányába kereshetett, a demokrácia és a néptestvériség irányában. A kisebbségnek életszüksége a demokrácia, minden kizárólagossági törekvés megsemmisítéssel fenyegeti. Szerepét csak a népek békés együttélésében találhatja meg; kisebbségi sorsának megváltását csak a nagy dunai néptestvériségtől remélheti. A kisebbségi kényszerű helyzetéből küldetést vállal: a híd szerepét, előjog, fölény, vezető szerep igénye nélkül. Az emberség elkötelezettjévé válik: a mindenütt és mindenkire kiterjesztett emberség szószólójává; más népeket is félt attól, amitől maga retteg. Az „itt állok, másként nem tehetek” humánuma ez, amelyben a magyarság az emberséggel azonosul, s a habozás nélkül való kiállást jelenti a béke, a demokrácia, a dolgozó osztályok és a néptestvériség mellett. Súly alatt a pálma, kisebbségi sorsban az etikum, a humánum növekedhet, — ha a súly nem kibírhatatlan. Az ember szinte kényszerül — mint Győry Dezső írta - jobb lenni ösztönénél, s másnál, „s tartani minden gátomlásnál élő gátnak” szívét és agyát. Győry Dezső „kisebbségi géniusz”-ának, Kacsó Sándor „kisebbségi humánum”-ának ez a magyarázója, s a szükségből fakasztott missziót Kós Károly és Szenteleky Kornél, s a két világháború közötti kisebbségi magyar irodalmak annyi más munkája. A kisebbségi irodalom javából a vox humana hangja szól. A szocialista íróknál, elsősorban Fábry Zoltánnál s Gaál Gábornál, s a Korunk körül gyülekező íróknál részben ez a hang, ez a fajta messianizmus mélyült erkölcsi korparanccsá.