Kritika 5. (1967)
1967 / 11. szám - Lukácsy Sándor: „…és piros zászlókkal” – I. rész
kozik: „A zászló, mely a Tuileriákon leng, pirosnak vagy... [itt egy ágyúlövés miatt megszakítja a mondatot] ... A zászló tehát pirosnak vagy feketének látszik, vagy talán piros-feketének.” Mindenesetre tény az, hogy a júliusi forradalom nem a piros zászló, hanem a trikolor forradalma volt, a köztársasági és napóleoni hadak által diadallal meghordozott, Béranger megénekelte trikolort (ahogy Delacroix képén látni) a Bourbonok fehér lobogója ellen, s amikor a Notre-Dame tornyain megjelent a nemzeti háromszín, Blanqui ujjongva tapsolt a lelkendező tömegben, Eugène Pottier pedig, az Internacionále későbbi szerzője, verset írt „a haza óvó jelképe” s „a boldogság hírnöke” tiszteletére („Démon pays emblème protecteur...” „Il est pour nous le signal du bonheur...”). És bár a népnek vajmi hamar ki kellett ábrándulnia a polgárkirályságból, melynek elnyomó intézkedései csúfos ellentétben voltak a nemzeti felül ismét elfogadott trikolor köztársasági szellemével, a republikánusok továbbra is ragaszkodtak a hagyományos három színhez. Egy ideig a munkástüntetések is a nemzeti lobogó alatt zajlottak, vagy pedig az elkeseredett harc jelvényét, a fekete zászlót választották (Reims, 1831. jan. 15; Lyon, 1831. febr. 12; Grenoble, 1831. szept. 20.), és végül fekete zászlóra írták az első nagy lyoni proletárfölkelés messze visszhangzó jelszavát is: „Munkából élni vagy harcban meghalni.” A piros zászló mint forradalmi szimbólum, szórványos és bizonytalan előzmények után, 1832. június 5-én, Párizsban lépett be a világtörténelembe. E napra volt kitűzve Lamarque temetése, Napóleon hős generálisának, a nép kedvencének utolsó útja. Óriási sokaság gyűlt össze, s mindenki várt valamit: a nép elégedetlensége izzott, a legitimisták és a republikánusok egyaránt kitörésének esélyeit latolgatták, a kormány fitogtatta erejét, s hatalmas katonai készültséget vont össze. A tömeg a Panthéonba akarta kísérni halottját, a rendőrkordon ellenállt, tumultus, torzsalkodás támadt, „éljen a köztársaság!” kiáltások hangzottak el. Itt is, ott is piros zászló tűnt föl, különösen egy komorképű, feketeruhás, vörösöves lovas vonta magára a figyelmet : a piros zászlón, melyet kezében tartott, „Szabadság vagy halál” felirat állt. A váratlan látvány, a forradalmi jelszó tovább fokozta a tömeg szenvedélyét, nemsokára már barikádok emelkedtek, vér folyt Párizs utcáin, kirobbant a republikánusok és a királyi kormány első nagy fegyveres összecsapása, mely csak másnap, június 6-án estefelé ért véget, miután a felkelők utolsó maroknyi csoportját, a Saint-Merry kolostor utcájában, a sokszoros túlerőnek sikerült legyőznie vagy inkább kiirtania. A lovas zászlóvivő, egy bizonyos Peyron, később önként feladta magát, s mert a bíróság csak egy hónapot és száz frank pénzbüntetést szabott ki rá, sokan provokációra gyanakodtak. Annyi bizonyos, hogy a hatalmon levőknek kapóra jött a piros zászló : a népítélet jelképe megrettentette a polgárságot, még ellenzéki részét is, és nem utolsósorban ezen múlt, hogy a felkelés a tömeg támogatásának hiányában nem tudott általánossá válni. A kormány ügyesen kihasználta a számára kedvező közhangulatot: propagandája szétkürtölte, hogy a piros zászló hívei gyilkolni, rabolni akartak, megismételni a guillotine éveinek véreseményeit - bár tudni lehetett, hogy a jakobinus terror zászlaja nem a piros volt. Montalivet belügyminiszter kiáltványa az anarchia lobogójának mondta a piros zászlót; figyelemre méltó szóhasználat, ha tudjuk, hogy az egykorú publicisztika Babeufék törekvéseit nevezte anarchiának. A piros zászló megkapta mindazt a becsmérlést, ami forradalmároknak, a magántulajdon ellenségeinek, kommunistáknak általában kijárt. A republikánusok védekezésbe szorultak. Néhányan már a temetési menetben tiltakoztak a piros zászló ellen; később a köztársasági párt lapja (La Tribune) így nyilatkozott: „Ez a zászló ijesztő és felháborító, mert éktelen anakronizmus, a vérontás szándékának jele. Csodáljuk a Saint- Merry kolostor hőseit, megvetéssel utasítjuk el a piros zászlót.”A Hasonlóképpen írt Armand Marrast, a republikánusok egyik legfőbb tekintélye.10 Mindenki sietett a nemzeti színek oltalma alá húzódni; csak a legelszántabbak vállalták az üldözött s megtagadott piros zászlót: a lyoni munkás-zendülők, akik 1834 áprilisában kitűzték az elfoglalt középületekre,11 és Blanqui hívei, akik 1839. május 12-én még egyszer meghordozták Párizs utcáin, mielőtt elhullottak az utolsó republikánus felkelésben.12 És éppen mert üldözték, mert megtagadták, és csak a legradikálisabb forradalmárok, a szociális respublikáért s a kizsákmányolás ellen küzdők tartottak ki mellette, a piros zászló a szociális forradalom jelképévé vált. Petőfinek bőséges tudomása volt a piros zászló 1832-ben bekövetkezett jelentésváltozásáról. A júniusi felkelés híre bejárta a világsajtót, a magyart is; a hazai lapok egykorú közleményei megtöltenének egy kis kötetet. Az augsburgi Allgemeine Zeitung párizsi levelezője Heine volt; tudósításait az esztendő végén könyvben is kiadták (Französische Zuslände) .* A negyvenes évek közönségének már nem kellett e régebbi forrásokhoz folyamodnia : rendelkezésére állt Louis Blanc Histoire .