Kritika 5. (1967)
1967 / 2. szám - Spira György: A magyar negyvennyolc jobb megértését keresve
szükséges átalakítását is. A bécsi forradalom burzsoá vezetőrétege, amely hosszabb távon maga is megsínylette ugyan a birodalom feudális széttagoltságát, közvetlenül azonban haszonélvezője volt a Habsburgok által a 18. században bevezetett, Ausztria iparosodását gyorsító, más tartományok iparosodását pedig nehezítő gazdaságpolitikának, beérte az egyes örökös tartományok közjogi különállásának lehető felszámolásával és az így létrehozandó egységes Ausztria belső társadalmi és államrendjének liberális alapokra helyezésével, a birodalom adott kereteinek megőrzéséhez viszont maga is ragaszkodott, s mindez tökéletesen megfelelt önnön sajátos érdekeinek, amelyek elsődlegesen tulajdon gazdasági hatalmának minél akadálytalanabb kiterjesztésére irányultak. A magyar forradalom élén álló nemesség, amely mind gazdasági, mind politikai tekintetben korlátlan úr szeretett volna lenni a maga portáján, Magyarországot alkotmányos monarchiává kívánta átalakítani s Magyarországnak a birodalom többi tartományához fűződő kapcsolatát az uralkodó személyének közösségére kívánta korlátozni, teljesen azonban nem akart szakítani a Habsburgokkal már csak azért sem, mert azt remélte, hogy így alkalomadtán támogatást kaphat majd tőlük az általa függésben tartott magyarországi nemzetiségek (és lehetséges külső szövetségeseik) ellenében. Végül a milánói és a velencei forradalom burzsoá vezetőrétege, amely mindenekfölött az olasz egység megteremtésében volt érdekelt, Észak-Olaszországnak a birodalom kötelékeiből való teljes kiszakítására törekedett. Az uralkodó rendet döngető erők persze most így is sokkal nagyobb csapást voltak képesek mérni a rendszerre, mint 1790-ben, s ez is elegendő volt ahhoz, hogy a birodalom szerkezetének már 1790 óta megoldásra váró minőségi átalakítását teljesen többé ne lehessen elodázni. De mert ezek az erők még most is egymáséitól sok tekintetben eltérő célokat követtek, az olaszokat leszámítva, szerényebb változtatásokkal is beérték, a legkövetkezetesebb megoldásnak, a rendszer teljes összezúzásának még most sem érkezett el az ideje. S ez egybevágott az általános helyzettel is, amely nagyjából úgy összegezhető, hogy a rendszert megóvni és a rendszert felbomlasztani igyekvő tényezők erőviszonyai 1790 óta az utóbbiak javára tolódtak el ugyan, de az erőviszonyoknak ez az eltolódása 1848-ra még nem lett annyira messzemenővé, hogy már ekkor döntő fölényt biztosíthatott volna a bomlasztó tényezőknek. Az erőviszonyok ilyen méretű átalakulásának, a szembenálló erők hozzávetőleges egyensúlyba kerülésének felelt meg azután az, hogy a Habsburgok, akik 1848-ig makacsul ragaszkodtak az uralkodó rend minden eleméhez, 1848-ban már a kezdet kezdetén engedményekre kényszerültek - anélkül azonban, hogy rákényszerültek volna valamennyi forradalmi követelés kielégítésére. S vitathatatlan, hogy bár egyetlen engedményt sem tettek a maguk jószántából, a kényszerítő körülmények hatására (de egyedül ezek hatására !) maguk is készek voltak némi áldozatokat hozni, csakhamar megbizonyosodván, hogy csupán így kerülhetik el még nagyobb áldozatok hozatalát. A Habsburgok nyilvánvalóan úgy látták, hogy három fenyegető veszéllyel kell szembenézniük : 1. a feudális társadalmi viszonyok és a feudális államrend polgári átalakításával, 2. egyes tartományaik — Magyarország és Erdély önállósodási törekvéseivel, amelyek olyan helyzetet teremthetnek, hogy ezek a tartományok végül tetszésük szerint fölébük rendelhetik külön érdekeiket a birodalmi érdekeknek, s 3. egyes tartományaik — Lombardia és Veneto — elszakadási törekvéseivel, amelyek már a birodalom kereteinek épségét is kérdésessé teszik. És a Habsburgok, ha már valamennyi veszélyt nem háríthatták el, inkább a feudális társadalmi viszonyok polgári átalakítása és az államrend liberalizálása terén voltak hajlandóak engedni valamicskét, csak hogy ne kelljen engedniök a magyarok — számukra elfogadhatatlan — önállósodási és az olaszok számukra még elfogadhatatlanabb — elszakadási törekvéseinek. Sőt időlegesen (de csak időlegesen!) még a magyarok önállósodási követeléseinek is hajlandóak voltak helyt adni, csak hogy ellenállhassanak az olaszok teljes függetlenségre irányuló harcának. Ez volt az oka annak, hogy a (lehető legmérsékeltebb módon lebonyolítandó) jobbágyfelszabadításba és egy-két más forradalmi követelés kielégítésébe némi huzavona után végül is beletörődtek, az olasz függetlenségi mozgalom eltiprására viszont már márciusban fegyveres ellenforradalmi háborút indítottak, az önállósodásra törekvő magyarokat pedig - a magyarországi helytartójuk, István főherceg által egyidejűleg kidolgozott taktikának megfelelően, amíg az olasz háború véget nem ért, időleges engedményekkel igyekeztek jóllakatni s azután szintén fegyverrel kényszerítették térdre. És a Habsburgoknak ezt a (tulajdon hagyományaiktól különben feltűnően eltérő) rugalmas eljárását 1849-re látszólag teljes siker koronázta: a jobbágyfelszabadítást többé nem sikerült ugyan semmivé tenniök, a birodalom kereteit viszont sikerült megőrizniök, az államrend liberalizálásának 16