Kritika 6. (1968)

1968 / 2. szám - SZEMLE

jelentkező életérzést legpontosabban az emlékek kik a madaraknak is prédikáltak. ”E bölcsesség, Sártallóról című rapszodikus menetű kompo- e kései nyugalom, úgy hisszük, még tartalmas tíció fejezi ki: „Úgy megyek át a zajongó világ „őszikéket” ígér­­gen, s hogy sérelmeimet nem viszem fegyve­ (Magvető, 1967) ról, s csak mosolyt viszek, mosolyát azoknak, I Pomogáts Béla Goda Gábor: Volt egyszer egy család A legtöbb kritika a pesti polgárvilág atmosz­férájának pontos, részleteiben is hiteles meg­­elevenítését, az aprólékosan finom lélekrajzot, valamint a gúnyolódó hajlamot tartja a leg­jellemzőbbnek Goda Gábor írásművészetére. E megállapítás azzal a fönntartással érvényes az író új kötetére, hogy gyermekkori emlékei­nek idézése közben a gúny finom iróniává szelídült, s bizony néha ezt is elnyomja egyfajta érzelgősség, amit már Goda előző művében, a Magányos utazásban is bosszankodva tapasz­talhattunk. Goda szóban forgó kötete olyan anekdoták sorozata, amelyeket csak a szerep­lők azonossága és még inkább a bohém szel­lemű, zsidó származású értelmiségi család otthonának sajátos légköre fűz össze. Az író gyermekkori megfigyeléseinek tartalmi anyaga ugyan nem egészen eredeti, a helyzetek és figurák — a gyermekszerelem, a részeges házmester, a praktikus szakácsnő, a kókler, a torz gondolkodású tanár, a szegénység és jólét ellentéte — ismerősnek tűnik előző olvasmá­nyainkból, és Goda bizony jelentősen újat semmilyen vonatkozásban nem tud ezekről mondani; de könnyed, csípősen finom elbeszé­lésmódjának segítségével egyszerre idézi föl a századelő ismert légkörét és fűszerezi ezt egy különc viselkedésű, a kor polgári normáit semmibe vevő, gyakran — de mindig mélyen emberi okokból — meghökkentő viselkedésű család furcsa gondolkodásmódjával. A könyv erős hangulati hatása irányítja a figyelmet a történetek mögött rejlő — mondjuk úgy­ — eszmei mondanivalóra is; a kötet hangulatát ugyanis éles cezúra vágja ketté. Míg első kétharmadában a „boldog békeévek” könnyed légköre uralkodik, melyben a család életében előforduló kisebb-nagyobb zavarok szinte erőfeszítés nélkül oldódnak meg, az utolsó — az író családjának a Tanácsköztár­saság bukását követő groteszk menekülési kísérletéről szóló­­ részt viszont a félelem, a rettegés, az erőszak légköre tölti ki. Az első elbeszéléseket az a Goda Gábor írta, akit Füst Milán két évtizeddel ezelőtt úgy jellemzett, hogy a legszívesebben mosoly alá rejti haragját, és „nem is háborodik fel soha, nem rázza meg a világ hetvenhét oszlopát”, s többnyire tar­tózkodik mindattól „ami iszonyatos, ami megható vagy felháborító, ami monumentális, vagy megrázóan undorító hatást tett rá”. Eleinte az elbeszélések arról szólnak, hogy a család nem törődik az adóvégrehajtóval, a háborúval, külső szemlélő marad a forradal­makban is. A bukás pillanatában azonban a politikai eseményeket rendkívüli érzékenység­gel megítélő apa megérzi, hogy eljött a szoron­gások időszaka, amikor a Tanácsköztársaság iránti puszta rokonszenv is elég — megtetőzve persze zsidó származásával — az üldöztetés­hez. És az író itt hirtelen hangot vált, a cseve­gést háttérbe szorítja a rémségidézés, az író mélységes undora a vérengzésektől, kegyetlen­kedésektől, a „böllérbicska” szellemétől. Amit Goda Gábor a fehérterror hangulatáról el­mond, és ahogy ezt a későbbi zsidóüldözések­kel összekapcsolja, az — sajnos — történelmi­leg hiteles. Ám könyvének lapjain ő maga figyelmeztet rá, hogy mindannak, ami 19-ben történt, mély gyökerei vannak népünk múltjá­nak alakulásában, és éppen ezért érezzük hamisnak az első rész idilli légkörét. Egy pillanatig sem vonom kétségbe, hogy Goda Gábor tökéletesen tisztában van azzal, mennyire nem felel meg a valóságnak a „boldog békeévek” legendája, mégis ezt sugall­ja az a könnyedség, ahogy a „család” túlteszi magát a polgári jólétét veszélyeztető különböző eseményeken. Emberileg természetesen tökélete­sen érthető az a meleg rokonszenv, ahogy az író családtagjainak és különösen apjának — az irodalomtörténetből ismert Goda Gézának — arcképét a különböző történetek segítségével megrajzolja; csakhogy az emlékidézésnek az a hangulathatásokra építő módszere, amit Goda Gábor ezúttal alkalmaz, olyan rendkívül nagy feszültséget teremt a „boldog békeévek” és a fehérterror légköre között, amelyben eszmé­nyivé válik az apa világszemléletének egésze, és szinte teljesen elsikkad a mögötte rejtőző 56

Next