Kritika 6. (1968)
1968 / 9. szám - KRITIKA
logikájából eredően, hanem ezeket az eredeti törekvések összefüggéseiből kiemelő, más célokhoz hozzáidomító, adaptáló, az örökséget a maguk hasznára fordító elképzelésektől is alakítva szolgálnak idegen törekvéseket. Ez a sors egyébként minden zártabb irodalmi stílus vagy irány, úgy tetszik, elkerülhetetlen osztályrésze. A századforduló előtt vagy után induló írók, amennyiben nem voltak epigonok vagy elszánt hagyományőrzők, valamilyen formában találkoztak a naturalizmus felvetette problematikával, ábrázolási technikával, így például, bár írói alkatától merőben idegen volt, saját vallomása szerint Thomas Mann-nak is szembe kellett néznie az irány tanulságaival a Buddenbrook-ház írásakor, Gorkijnak a kizsákmányolás, a szegényember-sors és miliő ábrázolásakor. Móricz Zsigmondra különösen erősen hatottak a naturalista témaelemek és stílusjegyek. S voltaképpen itt bukkan elő a kérdés lényege : alkalmas volt a naturalizmus téma- és eszköztára a társadalmi felelősségtudattól áthatott korszerű realista ábrázolás támogatására, eredményei beleépülhettek-e abba? E kérdésre csak igennel lehet felelni, mert kétségtelen, hogy a naturalista irány fellépése után már nem lehetett úgy írni, mint annak előtte. A naturalizmus, ha csak a programja szerint megszabott irányban is, de erőteljesen kiszélesítette a művészi ábrázolás témakörét, eltávolított egy egész sor konvenciót, irodalmon kívüli területeket vont be a művészetbe, lehetővé tette a szókimondóbb, valósághűbb ábrázolást. S ha egy művészeti iránynak csak ennyi eredménye van, már az sem kevés. Ám jelentős irodalmi alkotások sora (a lírai műfajok kivételével), nem lebecsülhető festészeti alkotások, egy új típusú színi kultúra maradt fenn az irányzat elmúlta után, a változások és ösztönzések, amelyek révén eredményei tovább éltek, felhasználandó örökségként és leküzdendő divatként, századunk művészetében. Él-e, hat-e még a naturalizmus? A kérdés végiggondolása, Czine Mihály gondolatébresztő tanulmánya s a dokumentumok nyomán arra a következtetésre juthatunk, hogy eredeti, történetileg körülhatárolható formájában aligha élő hagyomány. Az egykor oly sok vihart kiváltott művészi alkotások, regények, drámák, festmények nem ébresztenek ma már szenvedélyeket, egykor meghökkentő vonásaik szelíd modorossággá halványodtak, a múló idő hovatovább valami archaikus színezettel vonja be őket, mint minden történelmi emléket. Mégis, alig van többet használt irodalmiművészeti szakkifejezés, mint éppen a naturalizmus. A naturalizmus ugyanis kiágazásaiban és változataiban él tovább. A brutális, nyers színeket, az ösztönélet leplezetlen rajzát, a körülmények fatalisztikus ábrázolását nevezzük olykor annak, máskor a fényképre emlékeztető részletezést, a deheroizált szereplőket, ismét máskor pedig a részletekhez, a tárgyi világhoz való fantáziátlan ragaszkodást, a való világ invenció nélküli másolását, a megbízható, földhöz ragadt művészi konzervativizmust. Ezeknek a vonásoknak egy része, eredetét tekintve, kétségtelenül a naturalista iskolából származik, más részük a terminus jelentésváltozatainak — az előbbiekkel már csak közvetetten összefüggő — esztétikai és ideológiai történetével magyarázható. Amikor azonban naturalizmusról szólunk, sokszor meglehetősen szabadosan, egyazon konglomerátumban gyűjtjük össze a történeti-konkrét, az elméleti-esztétikai vagy egyenesen népszerű, szólásmondássá kristályosodott megítéléseket. Ennek a látszatra szerény, de értékes, útbaigazító kötetnek az az érdeme, hogy sikeresen próbálja kibogozni az ellentétek és ellentmondások csomóját. Azzal pedig merészen a gordiusi csomót vágja ketté, hogy a naturalizmus hiányainak okát világképének