Kritika 6. (1968)
1968 / 9. szám - KRITIKA
átvitele a társadalmi életre Zolát és követőit a művészet törvényeivel fordították szembe, humánus lehetőségeit csökkentették. Anatole France finom megjegyzése: „Egyetlen szerelmes sincs a naturalisták között” — jól illusztrálja a naturalista irány egyik legfőbb fogyatékosságát. A kötet bevezető tanulmányának igen vonzó tulajdonsága a tárgyilagosság megőrzése mellett is határozottan érvényesülő értékmentő törekvés. A mégoly meggyőző elméleti igazság sem készteti relatív értékek nagyvonalú mellőzésére. Hiszen Zola és a naturalisták, tévedéseik ellenére, inspiráló hatással voltak a magyar irodalmi progresszióra, amint erről Ady emelkedett szavai tanúskodnak: „Nem imádott még senki úgy, mint Zola Emil, aki magában egy fényes küllő a haladó világkerékben. Sokan hallják a föld dübörgését, s hirdetik, hogy jön az új világ, a világosság világa.” Ady pedig szinte tévedhetetlen érzékkel hallotta meg a progresszív eszmék hangját. Ám nyilvánvaló, hogy nincs szükség annak bizonygatására, hogy Zola művészetének újdonsága, állásfoglalása a Dreyfus-perben, híres J’accuse-ének szavai miképpen hatottak a századforduló radikális polgári eszmevilágra. A magyar próza nem nyúlhatott vissza jelentős és értékes realista hagyományokhoz, s a századvég és a századforduló egyre sűrűsödő társadalmi válságai idején a fejletlen és elszigetelt haladó erők eszmélkedéséhez egyebek mellett a leleplező, a kiáltó társadalmi igazságtalanságokat erőteljes vonásokkal ecsetelő naturalizmus kétségtelenül hozzájárult, potenciálisan az oly soká késlekedő kritikai realista prózairodalom kibontakozását segítve elő. Persze ebben a körülményben tükröződik a progresszió táborának gyengesége csakúgy, mint ahogy a zalai naturalizmus doktrinér téziseinek hiánya (ezekkel csak Justh Zsigmond kísérletezett), s a szociális mondanivaló előtérbe nyomulása egyúttal a magyar naturalizmust olyan jellegzetesen átmeneti jellegű irányzattá avatja, amelynek igazán értékes folytatása a realista prózában jelölhető meg. Úgy gondolom, s ez a tanulsága Czine Mihály tanulmányának s a kötetben közölt, igen körültekintően válogatott dokumentum-gyűjteménynek is, akkor járunk el helyesen, ha a naturalizmust olyan, az egyes nemzeti irodalmakban körülhatárolható iránynak tekintjük, amelynek a történelmi-társadalmi körülményektől függően konkrétan kielemezhető eredményei és fogyatkozásai vannak. Vizsgálhatjuk ezek világirodalmi kölcsönhatásait, más művészeti ágakban való megjelenési formáit (színi kultúra, festészet stb.), s elvonhatjuk belőlük azon alkotási módszerek, elvek és stílusjegyek összességét, amelyekből a naturalizmus irodalom-, illetőleg művészetelméleti fogalma felépül. Ám mi sem helytelenebb, mint a naturalizmus elméletiesztétikai megítéléséből adódó következtetéseket egyszerűen visszavetíteni az egyedi alkotásokra, mert ilyen esetekben az általánosítás nem az egyedi jelenséget helyezi egyetemes összefüggésekbe, hanem előítéleteket rögzít elméleti igénnyel. A naturalizmus fogalmának a realizmussal szembesített definíciójában a negatívumok dominálnak, ám ebből nem következik az, különösen a történeti funkciót tekintve, mintha a naturalizmus a realizmus ellentéte lenne. A naturalizmus visszalépés a kritikai realizmus reprezentatív alkotásaihoz képest, de számos vonatkozásban egy újabb előrelépés feltételeit teremti meg. A naturalista tematika bizonyos elemei (függetlenül Zola, Gerhart Hauptmann vagy mások szándékaitól) a pesszimista hangulatok, a biológiai determinizmus, az élet csúf és reménytelen jelenségeinek kultusza — az eszményeket tagadó, immorális dekadenciában is folytatódhatnak. Ám ilyen esetekben az adott irodalmi irány, stílus, program negatív vonásai nemcsak önmaguk