Kritika 8. (1970)
1970 / 7. szám - VITA
TAXNER-TÓTH ERNŐ Kipárnázott olvasmány Jegyzetek Szilvási Lajos: Kipárnázott kaloda című regényéhez Egy 55 000 példányban kiadott regényre mindig érdemes fölfigyelni. A szóban forgó mű szerzője, Szilvási Lajos azok közé tartozik, akikről az irodalomkritika rendszerint nem vesz tudomást , akiknek azonban tekintélyes olvasótábora van. Szilvási Lajos (ezzel együtt) tizennégy regénye eddig félmilliónál több példányban fogyott el! Ráadásul — legalábbis Szilvási esetében — még azt sem mondhatjuk, hogy a kritikai megjegyzések amúgy is reménytelenek; szerzőnk e művében nagy gonddal mellőzte azokat a hosszadalmas leírásokat, amelyeket néhány éve, Egyszer volt szerelem című regényének bírálatában, Bessenyei György a legélesebben kifogásolt. (Kritika, 1967/1.) A kipárnázott kaloda írója arra vállalkozott, hogy 490 oldalas regényben mutassa be az 1945—46 telén (tehát viszonylag rövid időközben) lejátszódott és érlelődő politikai változások erővonalait, s ezek terében egy fiatalember tudati fejlődését. Az egyes szám első személyben elmondott történet húszéves hőse politizáló, liberális gondolkozású értelmiségi családból származik. Háborús élményei, az amerikai fogság „hitetlenné”, szkeptikussá tették. Hazatérése után ügyesen föltalálja magát a zavaros világban, miközben céltalanul sodródik az élet egyik rétegéből a másikba. Fölkínálkozik számára a választás számos — rendkívül csábító — lehetősége, s ő végül — személyes élményei, gazdag tapasztalatai alapján — a kommunisták útját vállalja. A regény úgy indul, mintha cáfolni akarná a szerzővel kapcsolatos előítéleteket: mindjárt az első oldalon az amerikai tábor körül gyülekező éhes német gyerekek megjelenítése írói telitalálat. Ezután különböző epizódokban és politikai vitákban fölvillan a korszak szinte valamennyi fontos problémája. Szó esik az Egyesült Államok és a Szovjetunió világpolitikai törekvéseiről, magyarországi céljairól, az egyház kérdéséről, Mindszenty szerepéről, a reakció aknamunkájáról, szabotázsról, földvisszakövetelésről, magántulajdonról, a polgári baloldal és Bajcsy-Zsilinszky Endre (a regényben kedves közvetlenséggel: Zsilinszky Bandi bácsi) történelmi tévedéséről, kommunisták áldozatos munkájáról és helyes politikájáról, nyomor és fényűzés ellentétéről, éhesekről, újgazdagokról, arisztokrata ábrándokról, a csehszlovákiai magyarok üldözéséről és így tovább. A történelmileg hiteles problémák, a marxista szemléletű politikai fejtegetések azonban ömlesztve, művészi összetartó erő nélkül zsúfolódnak a terjedelmes regény lapjain. A baj talán a nyelvtani hibákkal kezdődik. (Szilvási az ikes igék ragozásával például egyáltalában nincs tisztában!) Az igényesebb olvasó már akkor elkedvetlenedik, amikor ilyen mondatokra bukkan: „Van olyan tervünk, hogy magyar egyetemi hallgatóknak adunk lehetőséget Amerikában tanulni.” (Mellesleg: nem értem, a regény közepes képességű egyetemista hősét miért csábították volna az Egyesült Államokba, amikor a háború utáni Európában nyilván volt éppen elég jelentkező egyetemi ösztöndíjakra.) De talán még megbocsátanánk a szótani és mondattani hibákat, ha a lapos, színtelen közlések sorából — a szürke német gyerekek képéhez hasonlóan — kiemelkednének a leírások. Szilvási azonban a továbbiakban képtelen fölidézni, megjeleníteni azt, amit elbeszél. Szövegéből egyaránt hiányzik a hangulatteremtés, a feszültség, a sodrás, a tömörítés ereje. A szereplők szájába adott gondolatsorokat az író ugyanabban a formában rögzíti, ahogy azt — talán — adott történelmi, társadalmi és személyi viszonyok között a köznyelvet használó, „egyszerű” emberek is elmondhatták volt. Csak éppen a helyzet sajátos, egyedi, soha vissza nem térő jellegét, a személyiség testi jelenlétének, a hangulatnak, a környezetnek a varázsát sikkasztja el mellőle. Ugyanaz, aminek egy korabeli újságcikkben dinamikus politikai bizonyítóereje volt, íróilag földolgozatlanul, közvetlenül átültetve a regény szövetébe — üres szólamnak hat. A szöveg élettelensége alapvetően meghatározza a regény értékét. Az író közlései önmaguknál is kevesebbet jelentenek, tartalmuk a ténylegesnél jelentéktelenebbnek tűnik, — éppen ellenkezőleg, mint jobb irodalmi alkotásokban, ahol az írói megformálás a nyelv segítségével is új dimenziókkal gazdagítja anyagát. 333 Kritika