Kritika 9. (1971)

1971 / 1. szám - SZEMLE

amelyben a közösség már csak formális, de a nyomor és kiszolgáltatottság annál valóságo­sabb. Malamud, a cár országából menekült zsidó szülők gyermeke, regénye cselekményét az 1905-ös forradalom utáni Oroszországba helyezte. Az író kiindulási pontja a történelmi valóság, a regény ötletét egy Mendel Beilis nevű szegény kievi zsidó meghurcolása adta, akit rituális gyilkosság vádjával állított bíróság elé a Sztolipinról elnevezett korszak hatalmi gépezete. Lehet, hogy akik a korabeli Orosz­ország viszonyait kiválóan ismerik, néhány tévedést találnak a könyvben (például az is valószínűtlen, hogy a gépkocsikat oly általá­nosan kihasználták volna akkoriban). De az antiszemita hecckampány problémaképlete nyilvánvalóan igaz. Sztolipin rendszere a „Feketeszázak”, a „Kétfejű Sas Társasága” és a többi ellenforradalmi szervezet, az irányí­tott sajtó és a „legfelsőbb” állásfoglalás föl­­használásával valóban azért szította a zsidó­gyűlölet lángját; azért robbantott ki külön­böző — fölülről szervezett — véres pogro­mokat, hogy az ország, a társadalom végzetes betegségéről elterelje a figyelmet, és a mozgó­sított reakciót a liberális, s még inkább: a szocialista mozgalmak letörésére használja föl. Ezért van szüksége a fennálló rend megvál­toztatásától, összeomlásától rettegő erőknek Jakov Bek, az ártatlan mesterember bevádolá­­sára, perbe fogására, a rituális gyilkosság vád­jára. Jakov Bokot ügyvédje Dreyfus híres perére emlékezteti, az olvasónak pedig gon­dolnia kell századunk bírói ítélettel szentesített összes többi igazságtalanságára is. Malamud egy módszert leplez le, és a módszer megismét­lésének veszélyére figyelmeztet. A regény fölvonultatja a Hatalom félelmetes eszközeit: a manipulált közvéleményt, az elvakult szűklátókörűséget, a bűn tudatos (és lehetséges) áthárítását, a gyávaságot, meg­­félemlítettséget, árulást, önzést, karrierizmust, a minden felső kívánságot kiszolgáló tudo­mányt, törvénykezést, a nyílt erőszakot, lelki terrort és végül a börtönt. Nem mondhat­juk, hogy túloz. Inkább — a modern borzal­mak ismeretében — úgy véljük: a fizikai és szellemi kényszerítő eszközök fölsorolásában (alkalmazásában) messze elmaradt a valóság­tól. A hatalom emberfölötti erőivel azonban Malamud nem az emberfölötti hőst állítja szembe, hanem a kisembert. Jakov Bök — sze­gényes vágyaival, kicsinyes problémáival, szűk távlatú világszemléletével­­— minden, csak nem hős. Viselkedését a szüntelen aggo­dalom, félelem, sőt gyakran a rettegés szabá­lyozza. Ám ahogy a ránehezedő nyomás növekszik, Jakov Bek egyénisége egyre kemé­­nyedik. Kilátástalan helyzetben sem engedi magát megtörni. Ellenáll. A történet sodrában csodálkozva döbbenünk rá, hogy az ellenállás magasztos, rendkívüli bátorságot, nagy tette­ket jelentő fogalma fokozatosan a kis Jakov Bök viselkedésének legtalálóbb jelzőjévé válik. Kísérleteznek beugratásával, elcsábításával, ígérgetéssel, megtévesztéssel, rábeszéléssel, fe­nyegetéssel; megkínozzák és megalázzák, de nem enged. Nem csinál semmi különöset, csak nem enged. Nem hitelesíti vallomásával a vádat, mert tudja: a beismerés — ha pilla­natnyi kedvezményeket hozhatna is — végsőkig kiszolgáltatná. Naggyá teszi az az egyetlen felismerés, hogy önmaga és mások elárulása semmit sem old meg. És kitartásával szemben a hatalom tehetetlen. De nem ez a regény legmélyebb tanulsága. A történet a bírósági tárgyalás előtt ér véget. A megfizetett bírák, a befolyásolt esküdtek nyilván meghozzák a fölülről várt ítéletet. Ez az ítélet azonban már nem a várt hatást váltja ki. Egyetlen ember minden látványosság nélküli csendes ellenállása kitérítette az esemé­nyeket medrükből. Mialatt Jakov Вок a bör­tönben szenvedett, és a hatalom tehetetlenül kísérletezett meghajlításával, ügye mozgósí­totta és szervezte a változtatást kívánó erőket. Azok célja, akik a pert kitalálták és kierősza­kolták, visszájára fordult. A történet kezdetén Jakov Bek szegényes ismeretekkel és Spinoza félig megemésztett tanításával indul útnak. Amikor — a később öngyilkosságba kergetett — vizsgálóbíróval kedvenc filozófusukról beszélgetnek, és elhang­zik a „politika” szó, azonnal visszavonul, félénken elhatárolja magát: „Itt jó lesz vi­gyázni” —­ gondolja. A cár feltétlen hívének vallja magát, szívesen dicsekszik az orosz hadseregben teljesített szolgálatával. Ám a regény végén — lázálmában — már a cár meg­gyilkolását tervezi mélységes elkeseredésében, s ezeket gondolja: „ahol nem harcolnak érte, ott nincs szabadság . .. Ha az állam csele­kedetei megcsúfolják az emberi természetet, akkor az a kisebbik rossz, ha elpusztítjuk az államot. Halál az antiszemitákra! Éljen a forradalom! Éljen a szabadság!” Malamud regényének középpontjában az apolitikus hős forradalmárrá változásának folyamata áll. Ez a folyamat lélektanilag hiteles apró mozza­natokból áll össze. Az író szinte észrevétlenül kényszeríti ránk azt a benyomást, hogy Jakov Bek az egyedül lehetséges utat járta be.

Next