Kritika 1. (1972)
1972 / 11. szám - Kerényi Ferenc: Petőfi-akták - levéltári gondok
derűvel és a szenvedéseket győző türelemmel, elveit követő állhatatossággal élte át, remekműveket hagyva hátra. Az igazi Petőfi jelenik meg, egy nagy ember, aki nem szorul rá az utókor jóindulatú retusálására, úgy volt nagyszerű, ahogy élt, küzdött és alkotott. Nagysága, miként ő maga, nemcsak elbírta, de meg is követelte az igazságot. A kitűnő válogatás eredményeként korunk népszerű műfajává, dokumentumregénnyé kerekedik Petőfi életének 26 esztendeje. Az életút megrajzolása nemcsak műfajában korszerű, hanem eszközeiben is. A film és a dráma módszereit egyszerre alkalmazza: láttat és megelevenít. Gyakoriak a premier plánok, amikor a sodró cselekmény megáll egy-egy arcnál vagy tájnál hosszabban vesztegelve, hogy megvilágosodjék egy vers vagy egy összefüggés. Így elevenedik meg a kor, a környezet, melyben élt és alkotott a költő. A szép fényképek, a korabeli daguerrotypiák, valamint a kortársi visszaemlékezések nyomán felsejlik Petőfi, a Petrovics szülők, majd Júlia alakja és egyénisége. A költő élete a szülők vándorlásávalindul: előbb a mind nagyobb iparért, árendáért, majd az anyagi bukás után — az egyre csökkenő jövedelem szorításában — a puszta megélhetésért. A vándorlással párhuzamos a fiúé is: az előkelőbbek után a szegény diákok iskolái következnek, majd a császári-királyi sereg intermezzója után a hányódos színésztársulatról színésztársulatra a legvégső nyomorig: az éhezésig, a fagyoskodásig, a ruhátlanságig és a betegségig. Kóborlásai során Petőfi megismeri az országot, annak minden vidékét és népének minden rétegét, az olvasó előtt pedig — Martinkó értő kalauzolása mellett — feltárul a korabeli élet, és egyre csak azon csodálkozik, miként győzhette a sok szenvedést ez a „vékony, cingár ,gyerek”. A fiú rövid megállói: Aszód, Pápa vagy Ostffyasszonyfa mind-mind jelenetté kerekednek, a szereplők pedig zsánerképekké. Csak az idillel marad adós a történet. Amikor már-már a révbe érés kecsegtet, hirtelen elkomorul az ég és a fiúnak újra csak kézbe kell vennie a vándorbotot, mint például Ostffyasszonyfán. Ezekben az években még a sors a főszereplő, amely kényre-kedvre dobálja a diákot és a vándorkomédiást. 1844 tavaszán azonban segédszerkesztő lesz, amely sorsfordító: ettől kezdve nemcsak saját életét alakítja, hanem az egész magyar irodalomét is. Rövid egy év és Petőfi az irodalmi élet közepébe kerül, magasztalások és elismerések, támadások és rágalmak pergőtüzébe. Ő nem szédül bele a sikerbe, folytatja harcát a korlátoltság, a maradiság és a vaskalaposság ellen. 1846-ban találkozik két, életét meghatározó élménnyel: tanulmányozni kezdi a francia forradalmak történetét és megismerkedik Szendrey Júliával. Ettől kezdve lesz „lelke istene a szabadság” és jelenik meg körnezetében a „feleségek felesége”. A szokványos és elmosódó Júlia-kép helyett egy hiteles és árnyalt arc tekint ránk, az eszményt valóságos földi lény váltja fel, korának leánya, a Károlyi grófok jószágkormányzójának művelt, szép és elkényeztetett kisasszonya, aki dacolva az apai szóval, lemond a biztos jómódról; a hírrel együtt a bizonytalanságot, a szegénységet választja. 1848 márciusa után következik a kötet legszebb és az olvasó számára legkevésbé ismert fejezete. Március hősének, az időben az ország legismertebb és legnépszerűbb emberének egyszerre kell szemben találnia magát az értetlenséggel, sőt a gyűlölködéssel, amikor is „elzárják előle az utat”, a lehetőséget, hogy tovább szolgálhassa népét. Milyen megrendítő dokumentum Petőfi május végi cikkének részlete: „Tény, hogy még a márciusi napokban is a magyar nemzet egyik kedvence voltam... néhány hét s íme egyike vagyok a leggyűlöltebb embereknek.” A közvélemény nagy része megalkudott: „nem volt többé szükség republikánusokra, folyton cselekvést sürgetőkre, reformerek helyett forradalmárokra.” Megindító részletek tárulnak fel a költő vesszőfutásából Szabadszálláson; az emberi hálátlanság és rosszindulat feletti gyötrődés is megteremtette azonban a maga igazgyöngyét, az Apostolt, a költő egyik legnagyobb, sokáig agyonhallgatott, fájdalmasan örökérvényű művét. Mintha Petőfi életének utolsó hónapjai állanának legközelebb Martinkó Andráshoz. Ezekben a fejezetekben kapjuk a legtöbb új anyagot, itt tágítja Martinkó európaivá a horizontot és itt azonosul szinte teljesen Petőfivel — és mindezt pusztán a szövegek válogatásán keresztül. Petőfiben felismeri és ábrázolja már a XX. század harmadik harmadának forradalmárhősét, aki — atyai pártfogójával, Bemmel együtt — a felszabadító háborúk korszerű taktikáját alkalmazza, és nemcsak taktikáját, de szellemét is, hogy mindketten a függetlenségi és forradalmi harc hőseiként éljék túl századukat. Martinkó Andrásnak sikerült azt adnia, amit a könyv elején ígért: bemutatni a teljes életet, mégpedig „egy költőileg, költőként végigrohant életutat”, azt, amit a kötetet indító Petőfi-részlet mond el: „Költő vagyok, költőileg kell Végigrohannom az életúton!” (Kossuth) T. ERDÉLYI ILONA Petőfi-akták - levéltári gondok (Jegyzék a Petőfi Sándortól származó, rá vonatkozó vagy vele kapcsolatos levéltári iratokról és kéziratokról. Kiadta a Művelődésügyi Minisztérium Levéltári Igazgatósága, Bp. 1972.) Végre! Nehéz másként, mint felkiáltó mondattal üdvözölni a Levéltári Igazgatóság iratjegyzékét, amely külsejét tekintve alighanem a legszerényebb a Petőfiévforduló valamennyi kiadványa között, de létrejötte, jelentősége, haszna és néhány fogyatékossága egyaránt irodalomtörténetírásunk lényeges kérdéseire mutat rá. A magyar levéltárak anyagában rejtőző irodalomtörténeti forrásokról nincs átfogó képünk. Ennek több oka van. Egyrészt: az iratanyag egészéhez viszonyított csekélyebb mennyiségük miatt elkülönítésük, önálló levéltári anyagként való kezelésük szinte lehetetlen feladat. Másrészt: a gyűjtőterülethez időben és térben tartozó iratok tekintélyes hányada ma sincs levéltári őrizetben, holott a vonatkozó 1969-es törvény egyértelműen előírja mind a szervek, intézmények, mind a magánszemélyek bejelentési kötelezettégét. A múzeumok, könyvtárak, levéltárak gyűjtési köre hiába tisztázott elméletben, ha a több évtizedes, eltérő gyakorlat következményeit máig sem sikerült felszámolni. A kétségkívül ellentmondásos helyzet megoldását a kutatók és a levéltárak egyként keresik — különbség a módozatokban adódik. Az irodalomtörténészek egy része megretten a nehézségek láttán, és a lehetőségig igyekszik kiküszöbölni a levéltári kutatásokat; ennek következményei az évtizedekig makacsul élő és terjedő tárgyi tévedések. A levéltárak segítőkészségét csak dicséret illetheti: többnyire kiemelve, gyűjteményként kezelik a kulturális szervek iratait, az írók hagyatékát, a náluk levő kéziratokat — tehát mindazt, aminek mennyisége ezt lehetővé teszi. A leghatásosabb forma mégis a kis példányszámú forráskiadvány, amelyre néhány levéltárunk sikerrel vállalkozott már eddig is, s amelynek legjobb országos példája éppen mostani Petőfi-iratjegyzékünk. Csakhogy a forráskiadásnak több tényező vet gátat: az anyagi keretek szűkössége, a nyomdai gondok, olykor a szakképzettség hiánya. Pedig a levéltári adatfeltárások eredményei önmagukért beszélnek, s véleményünk szerint valahol itt, a forráskutatások szintjén kell elkezdődnie a sokat emlegetett, de kevésszer művelt komplex módszerrel dolgozó művelődéstörténetnek. Hogy csak néhány frissebb példát említsünk: Szekszárdon Garay János Háry-figurájának forrásaira derült fény, Nógrád archívumának Madáchiratsorozata egy csapásra megdöntötte a „sztregovai remete” legendáját, Petőfiről szólva pedig nem kerülhetjük meg Mezőfi Károly levéltári gyűjtéseit. Petőfi életútja és életműve kiváltképpen indokolja, hogy ezúttal ne helyi vállalkozások sorozata, hanem országos összefogás tegyen jubileumi kiadványt a kutatók íróasztalára. Iskolázása során, kényszerűen vándorolva, később tudatosan utazva, majd a forradalom katonájaként Petőfi csaknem egész Magyarországot bejárta, tartózkodásainak gyakorta lett írásos lecsapódása, verseinek hatása, utóbb kultusza nyomán sok helyütt születtek akták, hogy halálának körülményeiről ne is szóljunk — ez önálló irattárrá duzzadt. Az összefogás mégis részleges: 11 állami levéltár, 9 egyházi gyűjtemény és intézmény, valamint egy magánszemély Petőfi-aktáiból, kézirataiból merít az előttünk fekvő iratjegyzék, s ezek legfontosabb adatait hat tárgyi csoportban közli. Elkülöníti a Petőfitől származó, illetve a vele kapcsolatos iratokat, utóbbiakat tovább bontva családtörténetiekre, a költő életében keletkezettekre, utóéletére és kultuszára vonatkozókra. Első pillantásra szembeszökő viszont, hogy múzeumaink, könyvtáraink és egyéb érdekelt intézményeink zömmel távolmaradtak a kiadványtól, amely így — minden dicséretes törekvés ellenére — torzónak sikerült, valamennyi tárgyi csoport többé-kevésbé hiányos. Hiába keressük például a fontos aszódi iskolázás adatait, a szabadszállási választásra vonatkozó iratokat, és jószerével jelzésszerűnek látjuk a Petőfi-kultusz iratgyűjteményét. Ezért feltétlenül helyeslendő, hogy a Levéltári Igazgatóság a kibocsátott 500 iratjegyzéket munkapéldánynak tekinti és a máris beérkezett újabb adatokat, visszajelentéseket, kiegészítéseket még az évforduló előtt, a Levéltári Szemle 1972. évi 3. számában közzéteszi, jelentősen emelve kötetének használhatóságát. Ennek ellenére azt kell mondanunk, hogy — a fentebb vázolt hatásköri gondok-bajok okán — nem a jegyzék teljessége adja meg a tényleges értékét (semmiképpen nem pótol egy összeállítandó Petőfiokmánytárat), hanem közművelődési hatása. Az iratjegyzék a Hazafias Népfront támogatásával jelenhetett meg: a társadalmi és a szakmai összefogás eredményezte, hogy szeptemberre eljutott — a Hazafias Népfront hálózatán keresztül — a helytörténeti szakbizottságokhoz, tehát a legilletékesebbekhez. Megvan tehát a jogos remény arra, hogy az ötszázból felvágatlan, könyvespolcokon porosodó példány nem marad. Kiállításokban, rendezvényekben lemérhető hatását persze csak később értékeljük majd (erről szívesen olvasnánk a Levéltári Szemlében vagy valamelyik irodalmi lapban), mindenesetre követésre méltó és dicséretes, hogy az első lépést az Országos Levéltár megtette, az az archívum, amely a legtöbb jelzettel szerepel a kiadványban. A beköszöntő a „Tájékoztató”-ban közli, hogy a birtokában levő Petőfiiratokról készült negatívsorozat 90 forintért, a teljes fénymásolat-sorozat pedig kb. 1050 forintért megszerezhető. A közeljövő terveiről az alábbiakat olvashatjuk: „Megemlítjük, hogy az Országos Levéltár tervbe vette a jegyzéken feltüntetett valamennyi levéltári irat filmrevételét, amelyből létrehozza az Országos Levéltár Petőfi-fondját. (...) E jegyzéken feltüntetett jelentősebb iratokról — amelyek kiállításokon felhasználhatók lesznek — az Országos Levéltár egy másik összeállítást is készít. Ezek xerox-másolatai az Országos Levéltártól annak idején ugyancsak megrendelhetők lesznek.” Sok gondolatot, szándékot indít, komoly, régóta húzódó szakmai gondokat vet föl a Petőfi-iratjegyzék. Úgy véljük, hogy tapasztalatai — évfordulótól függetlenül is — irodalomtörténeti forráskutatásunk javára hasznosíthatók és hasznosítandók. KERÉNYI FERENC 25 KRITIKA