Kritika 1. (1972)

1972 / 11. szám - Bokor László: Csanádi Imre: Petőfi koszorúi - T. Erdélyi Ilona: Petőfi életútja

valami állandóan folyt , nem állt bennük. A lapok irodalmi közügyekben szüntelen „ma­gánlevelezést” folytattak egymással: a radi­kálisan haladó szellemű Pesti Divatlap csak­úgy, mint a pukkasztóan reakciós Honderű; az egyik elfogultan védelmezve, a másik sze­­menszedett érvekkel támadva a költőt. A Pesti Divatlap egy-egy Petőfi-versére a Honderű sajtvelejű, ám pulykamérges glosszátora vála­szolt, s a válaszra a következő számban újabb felelet érkezett, majd a feleletre egy még dü­hösebb támadás... A sajtó utóbb már a köl­tő magánéletének eseményeit is szemmel tar­totta: „E hó végén visszaérkezik a főváros ke­belébe Petőfi Sándor...”, „Petőfi Nógrád me­­gye táblabírájává neveztetett ki...”, „Petőfi­.. nek Kolozsvárra átutaztában a tanuló ifjúság, fáklyás zenével tisztelgett, barátai ízletes est­­ebédet rendeztek ...” „Petőfi beteg volt, de már jobban van...” — olvashatjuk im­itt­­amott. Ez irodalmi perpatvarokból és hírek­ből szinte napról napra rekonstruálhatjuk a költő nyolc esztendejét. Éjjel fél kettőkor vettem kézbe a Petőfi nap­jait, s hajnali hat órakor tettem le. Aztán még három estét töltöttem el tanulságos és izgal­mas társaságában. GALLAI PONGRÁC Csanádi Imre: Petőfi koszorúi A „fényes szellők” nemzedéke Illyés mű­vén át látta Petőfit. Nekem még alkal­­­­mam volt a felejthetetlen Horváth Já­nos utolsó szemeszterét is hallgatnom. (A Múzeum körúti 6-os terem dugig, még a do­bogón is ülnek; az egyik órán zeneakadémista tanítványa énekli: Cserebogár, sárga csere­bogár ... Az­ öreg prof., aki ritkán árulta el érzelmeit a katedrán, tenyerébe támasztotta állát és peregtek a könnyei.) Aztán végig­jegyzeteltem a könyvét is, majd Ady Petőfi­­cikkét, Révai tanulmányait, a szerepjátszás elméletét a helyére tettem magamban s úgy éreztem, mindent megírtak és mindent tud­hatok róla. Amikor „lobogónkká” lett, inkább a „problematikusok” érdekeltek: Ady, József Attila, Bartók, Derkovits. Aztán, évtizedek múlva, Hatvany Lajos, Dienes András, Pándi Pál könyvei, Fekete Sándor, Lukácsy Sán­dor, Mezősi Károly tanulmányai győztek meg Palágyi Menyhért igazáról: Petőfit még ma is csak sejteni lehet... Elfeledett és kéziratos irodalmunk kiváló ismerője, Csanádi Imre most olyan Petőfi­­összeállítással lepett meg bennünket, az e hely­­ben nem a költő szól, hanem a kortársak és az utókor. Soha jellemzőbb egyoldalúságot! A lángész mágnespályáján még azokat is magasba emeli, akik abszolút botfülűek vol­­ tak a kortárs esztétikában, akiknek teljes je­lentéktelenségéről sohasem szerezne másként tudomást a kései olvasó. Mert ami Petőfi körül, életének öt termékeny esztendejében végbement, az az esztétikaiból a politikaiba átcsapó forradalom. Először csak „borissza, dorbézoló, csavar­gó, baka” ízlését támadják, nem fukarkodva az olyan személyeskedésekkel sem, mint a „borzas legényke, cinketermetű, dölyfös kö­lyök”. Az egyik méltatója káromkodásnak nevezi „az angyalát” kifejezést; ízetlennek, pongyolának, vad, durva, aljasnak (gondo­lom ez inkább alacsonyrendűt jelenthetett akkor) az ízlését és verselését. Aztán az ilye­n „szende-báj—sza-imgar”-féle poétáik a né­met esztétika — nem a goethei, hanem — elvont idealizmusába kísérlik meg csomagol­ni társadalmi, sőt osztály-előítéleteiket egy olyan korban, amikor az irodalmi naciona­lizmus táplálta a legátfogóbb egységtörek­véseket. A magyar kritika, sőt esztétika a Petőfi körüli harcokban születik meg, itt éb­red öntudatára, művészi érzékére és a né­piesség valódi tartalmára Nevetséges, de A helység kalapácsának, remek stílusparódiáját az első méltatók egyszerűen nem veszik ész­re. Toldy Ferencnek kell figyelmeztetnie, hogy „az irónia játssza itt szerepét”... Ami­kor aztán a félreértett vagy sandán alkalma­zott esztétikai érvekből kikopnak az ellenfe­lek, nyíltan is színt vallanak: „a szolga ne tolakodjék az úr elé, a csárdák fia a sző­nyegfedte szalonokba”. Aztán megjelennek a sunyi denunciánsok is, akik a nemzeti származást is bunkónak faragják a tehetség, a veszedelmesen plebejus tehetség ellen, nem kímélve még a jó üzleti érzékű kiadót sem: „Petőfi eredetileg Petrovics, Vacot előbb Vachott, Olim Vahud”, stb. Még az Arannyal váltott költői üdvözletét is kifigurázzák. D­e a sors egyre nagyobb tért nyit a költő számára. Nemcsak a képeit kapdossák országszerte, nemcsak a verseit másol­ják naplóikba a szebb lelkű hajadonok, ha­nem üdvözlő ódák egész sora is megjelenik neki címezve, amelyben a legfiatalabbak ta­lán az igazi Petőfit sejtik. De ebben a nagy lelkesedésben határozott osztályfélelmek is megbújnak. Kuthy Lajos — az „örök elvro­konság és baráti­ hűség” hangoztatásával — már március 16-án arra figyelmezteti, hogy „... a lelkesítés szüksége megszűnt, nyugtató lantot kell húroznia, melly a békét, egyen­súlyt, élet- és vagyonbiztonságot megvédje, s fenntartsa a kellő nyugalmat”. Wesselényi Miklós Zsidóffi attól tart, hogy a Nemzeti dal esküjén a falvak népe „azt értendi”, „hogy sem megyei, sem földesúri elöljáróinak az eskü kimondása után többé ne engedelmes­kedjék”. Az országos nagy győzelmek után a kudar­cok, a harcban álló nemzet elkomorulása kötötte; a konfliktus Vörösmartyval, Mészá­rossal, Klapkával: elégedetlensége a kor­mánnyal, Kossuthtal — mintha csak maga gyűjtené a parazsat a fejére „a kimondott meggyőződés mártírja”, akinek meggyőződé­sét kortársai alig képesek érteni, kompro­misszumra nem hajlandó nyíltságát pedig nem képesek elviselni. Csanádi Imre a költő életét bemutató fe­jezetben is szolgál néhány meglepetéssel — Endrődi Sándor nemrégiben újra kiadott gyűjteményéhez képest is —, elsősorban a kortársi levelezés, naplók Petőfire vonatkozó közlésével. Az igazi újdonság azonban a köl­tő utókorát bemutató rész. A nemzeti köz­tudat, amely Petőfi kifürkészhetetlen halálá­val együtt saját forradalmi szuverenitásának letiprását is gyászolja, lassan — Arannyal együtt — azzal vigasztalódik, hogy „ő nem közönje való”. Az őrületbe hajló Széchenyi naplóiban inkább sejteti a valódi tragikumot mint a belenyugvó kortársak: „Magyarország olyan lakossággal, mint Amerika, most teljes kifejlődésben volna. Áll Buda, és magyar még — nem lehet többet mondani, és min­den látnok, aki a legutóbbi időben született, mint például Petőfi — az én fiam — rólam rajzolt portrét a Felhőkben.” „A kalmárrá lett század” szinte észrevét­lenül igazítja a maga képére a költő emlé­két, még a legbecsületesebb Vajda is úgy látja, hogy „eszményi tökélye egy republiká­nus embernek”, de „azon kor uralkodó eré­nyeinek is — őszinteség s egyenesség — túl­ságos mérvét képviselte”. Arany László vé­leménye Ady tanulmányáig egyedülálló: „For­radalmi költő egész lelkében, s nemcsak a magyar hazafiság, hanem az általános nép­­szabadság eszméi lelkesítik... az egyetlen európai demokrata Bacsányi óta.” S amikor a hivatalos kulturális politika szoborrá merevíti eszméit, Mikszáth mond­ja csendesen a szemükbe: „Ne ámítsátok magatokat; Petőfihez nem méltó ez az ün­nep. Ti nem az örökségét becsülitek meg, amit itthagyott. Ti csak tort ültök, lakomát csaptok, mert az nektek jólesik.” Az újabb Petőfinek, Adynak kellett jön­nie ahhoz, hogy kora hazugságaiból kibont­sa a nem alkuvó forradalmár Petőfit. Csa­nádi gyűjteményéből világosan látszik, mennyire vízválasztó volt „a zenebonás nép­költő” megítélése a forradalmi-demokratikus Ady és fegyvertársai, a polgári-liberális Nyugat-osok között. Rettenetes egymás mel­lett olvasni Ady és Babits, Kosztolányi, Szász Zoltán véleményét Petőfiről! Mintha nem is ugyanazon költőről szólnának. Ú­­­gy tetszik, nemcsak egy irodalmi legen­da keletkezett, hanem egy nagy lite­­rátus por is folyik Petőfi körül azóta, hogy az irodalomba lépett. Mi sem ámíthat­juk magunkat: szelleme — ha egyáltalán maradéktalanul érvényesülhet egy tünemé­nyes zseni szelleme — ma is intő aktuális hagyomány. Bizonyítékul Csanádi Imre gyűj­teményére utalok: napjaink előzményei, fé­lig vívott irodalmi harcai és elhallgatásai is ott vannak e kitűnő könyvben. Talán egyetlen kifogásomat meg kell em­lítenem: a kötetben több olyan polemikus részlet található, amely egy másik vélemény­re utal. Csanádi, igen helyesen, nem a filo­lógiai pontosságra törekedett, hanem elsősor­ban az eszmét továbbvivők, akaratlanul tor­­zítók, tudatosan hamisítók pregnáns nézetei­nek bemutatására. Petőfi minden nevezetes kortársa szerepel, sokszor csak egy egész rö­vid idézet erejéig, a jelentéktelenek pedig jel­lemző baklövéseikkel. De érdekes lett volna pl. Görgey levelének közlése, amelyet Ady említ az 1899-es cikkében. A néhány hasonló, repedésszerű hézag azonban jelentéktelen a kitűnő kötet egészéhez képest, amely azt bizo­nyítja, hogy Petőfi ma is él, ma is modern és ma sem alkuszik. (Magvető) BOKOR LÁSZLÓ KRITIKA PETŐFI ARCA A KÉPZŐMŰVÉSZETBEN Izsó Miklós: Petőfi mellszobra. Márvány, 1872. Magyar Nemzeti Múzeum Petőfi életútja P­etőfi Sándor életútját rajzolja meg Már­tinké András Kiskőröstől Fejéregyhá­záig, a szülőháztól a csatatérig. Mártinké a költőt szólaltatja meg és a kortársa­kat, közülük is csak a legmegbízhatóbbakat, azokat, akiknek hitelessége bizonyított. A kommentátor szerényen visszahúzódik, elő­térben áll azonban a kötet összeállítója, aki a költő műveiből és a gazdag Petőfi-iro­­dalomból pusztán a szövegek válogatásával megteremti a mai olvasó számára élő, eleven Petőfit. Nincs ebben a könyvben semmi pátosz, sem pedig a nagy évfordulóknál szinte kötelező kegyelet tömjénfüstje, amely ködbe burkolja a szoborrá merevedett ünnepek­et, hogy csak egyetlen oldalát és arcát világítsa meg a fényszóró. Martinkó nem a bálványt mutatja meg, hanem a tönkrement mészárosmester fiát, aki tehetsége és akarata jogán a népek tavaszának legnagyobb magyar költőjévé és a világirodalom következetes apostolává nőtt. Egy fiatalember sorsát követhetjük nyomon, akinek a szenvedésből, a megaláztatásból, az örömből és a dicsőségből rövid élete alatt is annyi jutott, mint talán egyetlen kortársá­nak sem, aki mindezt egészséges lélekkel, 24

Next