Kritika 1. (1972)
1972 / 11. szám - Bokor László: Csanádi Imre: Petőfi koszorúi - T. Erdélyi Ilona: Petőfi életútja
valami állandóan folyt , nem állt bennük. A lapok irodalmi közügyekben szüntelen „magánlevelezést” folytattak egymással: a radikálisan haladó szellemű Pesti Divatlap csakúgy, mint a pukkasztóan reakciós Honderű; az egyik elfogultan védelmezve, a másik szemenszedett érvekkel támadva a költőt. A Pesti Divatlap egy-egy Petőfi-versére a Honderű sajtvelejű, ám pulykamérges glosszátora válaszolt, s a válaszra a következő számban újabb felelet érkezett, majd a feleletre egy még dühösebb támadás... A sajtó utóbb már a költő magánéletének eseményeit is szemmel tartotta: „E hó végén visszaérkezik a főváros kebelébe Petőfi Sándor...”, „Petőfi Nógrád megye táblabírájává neveztetett ki...”, „Petőfi.. nek Kolozsvárra átutaztában a tanuló ifjúság, fáklyás zenével tisztelgett, barátai ízletes estebédet rendeztek ...” „Petőfi beteg volt, de már jobban van...” — olvashatjuk imittamott. Ez irodalmi perpatvarokból és hírekből szinte napról napra rekonstruálhatjuk a költő nyolc esztendejét. Éjjel fél kettőkor vettem kézbe a Petőfi napjait, s hajnali hat órakor tettem le. Aztán még három estét töltöttem el tanulságos és izgalmas társaságában. GALLAI PONGRÁC Csanádi Imre: Petőfi koszorúi A „fényes szellők” nemzedéke Illyés művén át látta Petőfit. Nekem még alkalmam volt a felejthetetlen Horváth János utolsó szemeszterét is hallgatnom. (A Múzeum körúti 6-os terem dugig, még a dobogón is ülnek; az egyik órán zeneakadémista tanítványa énekli: Cserebogár, sárga cserebogár ... Az öreg prof., aki ritkán árulta el érzelmeit a katedrán, tenyerébe támasztotta állát és peregtek a könnyei.) Aztán végigjegyzeteltem a könyvét is, majd Ady Petőficikkét, Révai tanulmányait, a szerepjátszás elméletét a helyére tettem magamban s úgy éreztem, mindent megírtak és mindent tudhatok róla. Amikor „lobogónkká” lett, inkább a „problematikusok” érdekeltek: Ady, József Attila, Bartók, Derkovits. Aztán, évtizedek múlva, Hatvany Lajos, Dienes András, Pándi Pál könyvei, Fekete Sándor, Lukácsy Sándor, Mezősi Károly tanulmányai győztek meg Palágyi Menyhért igazáról: Petőfit még ma is csak sejteni lehet... Elfeledett és kéziratos irodalmunk kiváló ismerője, Csanádi Imre most olyan Petőfiösszeállítással lepett meg bennünket, az e helyben nem a költő szól, hanem a kortársak és az utókor. Soha jellemzőbb egyoldalúságot! A lángész mágnespályáján még azokat is magasba emeli, akik abszolút botfülűek vol tak a kortárs esztétikában, akiknek teljes jelentéktelenségéről sohasem szerezne másként tudomást a kései olvasó. Mert ami Petőfi körül, életének öt termékeny esztendejében végbement, az az esztétikaiból a politikaiba átcsapó forradalom. Először csak „borissza, dorbézoló, csavargó, baka” ízlését támadják, nem fukarkodva az olyan személyeskedésekkel sem, mint a „borzas legényke, cinketermetű, dölyfös kölyök”. Az egyik méltatója káromkodásnak nevezi „az angyalát” kifejezést; ízetlennek, pongyolának, vad, durva, aljasnak (gondolom ez inkább alacsonyrendűt jelenthetett akkor) az ízlését és verselését. Aztán az ilyen „szende-báj—sza-imgar”-féle poétáik a német esztétika — nem a goethei, hanem — elvont idealizmusába kísérlik meg csomagolni társadalmi, sőt osztály-előítéleteiket egy olyan korban, amikor az irodalmi nacionalizmus táplálta a legátfogóbb egységtörekvéseket. A magyar kritika, sőt esztétika a Petőfi körüli harcokban születik meg, itt ébred öntudatára, művészi érzékére és a népiesség valódi tartalmára Nevetséges, de A helység kalapácsának, remek stílusparódiáját az első méltatók egyszerűen nem veszik észre. Toldy Ferencnek kell figyelmeztetnie, hogy „az irónia játssza itt szerepét”... Amikor aztán a félreértett vagy sandán alkalmazott esztétikai érvekből kikopnak az ellenfelek, nyíltan is színt vallanak: „a szolga ne tolakodjék az úr elé, a csárdák fia a szőnyegfedte szalonokba”. Aztán megjelennek a sunyi denunciánsok is, akik a nemzeti származást is bunkónak faragják a tehetség, a veszedelmesen plebejus tehetség ellen, nem kímélve még a jó üzleti érzékű kiadót sem: „Petőfi eredetileg Petrovics, Vacot előbb Vachott, Olim Vahud”, stb. Még az Arannyal váltott költői üdvözletét is kifigurázzák. De a sors egyre nagyobb tért nyit a költő számára. Nemcsak a képeit kapdossák országszerte, nemcsak a verseit másolják naplóikba a szebb lelkű hajadonok, hanem üdvözlő ódák egész sora is megjelenik neki címezve, amelyben a legfiatalabbak talán az igazi Petőfit sejtik. De ebben a nagy lelkesedésben határozott osztályfélelmek is megbújnak. Kuthy Lajos — az „örök elvrokonság és baráti hűség” hangoztatásával — már március 16-án arra figyelmezteti, hogy „... a lelkesítés szüksége megszűnt, nyugtató lantot kell húroznia, melly a békét, egyensúlyt, élet- és vagyonbiztonságot megvédje, s fenntartsa a kellő nyugalmat”. Wesselényi Miklós Zsidóffi attól tart, hogy a Nemzeti dal esküjén a falvak népe „azt értendi”, „hogy sem megyei, sem földesúri elöljáróinak az eskü kimondása után többé ne engedelmeskedjék”. Az országos nagy győzelmek után a kudarcok, a harcban álló nemzet elkomorulása kötötte; a konfliktus Vörösmartyval, Mészárossal, Klapkával: elégedetlensége a kormánnyal, Kossuthtal — mintha csak maga gyűjtené a parazsat a fejére „a kimondott meggyőződés mártírja”, akinek meggyőződését kortársai alig képesek érteni, kompromisszumra nem hajlandó nyíltságát pedig nem képesek elviselni. Csanádi Imre a költő életét bemutató fejezetben is szolgál néhány meglepetéssel — Endrődi Sándor nemrégiben újra kiadott gyűjteményéhez képest is —, elsősorban a kortársi levelezés, naplók Petőfire vonatkozó közlésével. Az igazi újdonság azonban a költő utókorát bemutató rész. A nemzeti köztudat, amely Petőfi kifürkészhetetlen halálával együtt saját forradalmi szuverenitásának letiprását is gyászolja, lassan — Arannyal együtt — azzal vigasztalódik, hogy „ő nem közönje való”. Az őrületbe hajló Széchenyi naplóiban inkább sejteti a valódi tragikumot mint a belenyugvó kortársak: „Magyarország olyan lakossággal, mint Amerika, most teljes kifejlődésben volna. Áll Buda, és magyar még — nem lehet többet mondani, és minden látnok, aki a legutóbbi időben született, mint például Petőfi — az én fiam — rólam rajzolt portrét a Felhőkben.” „A kalmárrá lett század” szinte észrevétlenül igazítja a maga képére a költő emlékét, még a legbecsületesebb Vajda is úgy látja, hogy „eszményi tökélye egy republikánus embernek”, de „azon kor uralkodó erényeinek is — őszinteség s egyenesség — túlságos mérvét képviselte”. Arany László véleménye Ady tanulmányáig egyedülálló: „Forradalmi költő egész lelkében, s nemcsak a magyar hazafiság, hanem az általános népszabadság eszméi lelkesítik... az egyetlen európai demokrata Bacsányi óta.” S amikor a hivatalos kulturális politika szoborrá merevíti eszméit, Mikszáth mondja csendesen a szemükbe: „Ne ámítsátok magatokat; Petőfihez nem méltó ez az ünnep. Ti nem az örökségét becsülitek meg, amit itthagyott. Ti csak tort ültök, lakomát csaptok, mert az nektek jólesik.” Az újabb Petőfinek, Adynak kellett jönnie ahhoz, hogy kora hazugságaiból kibontsa a nem alkuvó forradalmár Petőfit. Csanádi gyűjteményéből világosan látszik, mennyire vízválasztó volt „a zenebonás népköltő” megítélése a forradalmi-demokratikus Ady és fegyvertársai, a polgári-liberális Nyugat-osok között. Rettenetes egymás mellett olvasni Ady és Babits, Kosztolányi, Szász Zoltán véleményét Petőfiről! Mintha nem is ugyanazon költőről szólnának. Úgy tetszik, nemcsak egy irodalmi legenda keletkezett, hanem egy nagy literátus por is folyik Petőfi körül azóta, hogy az irodalomba lépett. Mi sem ámíthatjuk magunkat: szelleme — ha egyáltalán maradéktalanul érvényesülhet egy tüneményes zseni szelleme — ma is intő aktuális hagyomány. Bizonyítékul Csanádi Imre gyűjteményére utalok: napjaink előzményei, félig vívott irodalmi harcai és elhallgatásai is ott vannak e kitűnő könyvben. Talán egyetlen kifogásomat meg kell említenem: a kötetben több olyan polemikus részlet található, amely egy másik véleményre utal. Csanádi, igen helyesen, nem a filológiai pontosságra törekedett, hanem elsősorban az eszmét továbbvivők, akaratlanul torzítók, tudatosan hamisítók pregnáns nézeteinek bemutatására. Petőfi minden nevezetes kortársa szerepel, sokszor csak egy egész rövid idézet erejéig, a jelentéktelenek pedig jellemző baklövéseikkel. De érdekes lett volna pl. Görgey levelének közlése, amelyet Ady említ az 1899-es cikkében. A néhány hasonló, repedésszerű hézag azonban jelentéktelen a kitűnő kötet egészéhez képest, amely azt bizonyítja, hogy Petőfi ma is él, ma is modern és ma sem alkuszik. (Magvető) BOKOR LÁSZLÓ KRITIKA PETŐFI ARCA A KÉPZŐMŰVÉSZETBEN Izsó Miklós: Petőfi mellszobra. Márvány, 1872. Magyar Nemzeti Múzeum Petőfi életútja Petőfi Sándor életútját rajzolja meg Mártinké András Kiskőröstől Fejéregyházáig, a szülőháztól a csatatérig. Mártinké a költőt szólaltatja meg és a kortársakat, közülük is csak a legmegbízhatóbbakat, azokat, akiknek hitelessége bizonyított. A kommentátor szerényen visszahúzódik, előtérben áll azonban a kötet összeállítója, aki a költő műveiből és a gazdag Petőfi-irodalomból pusztán a szövegek válogatásával megteremti a mai olvasó számára élő, eleven Petőfit. Nincs ebben a könyvben semmi pátosz, sem pedig a nagy évfordulóknál szinte kötelező kegyelet tömjénfüstje, amely ködbe burkolja a szoborrá merevedett ünnepeket, hogy csak egyetlen oldalát és arcát világítsa meg a fényszóró. Martinkó nem a bálványt mutatja meg, hanem a tönkrement mészárosmester fiát, aki tehetsége és akarata jogán a népek tavaszának legnagyobb magyar költőjévé és a világirodalom következetes apostolává nőtt. Egy fiatalember sorsát követhetjük nyomon, akinek a szenvedésből, a megaláztatásból, az örömből és a dicsőségből rövid élete alatt is annyi jutott, mint talán egyetlen kortársának sem, aki mindezt egészséges lélekkel, 24