Kritika 2. (1973)
1973 / 2. szám - A kritikai Állásfoglalás után - Hankiss Elemér: Amiről érdemes vitatkoznunk
A kritikai állásfoglalás után Amiről érdemes vitatkoznunk 1. Amiről nem érdemes A Kritika novemberi számában két cikk (Novák Zoltán és Kiss Lajos írása) érinti, többek között, az én munkásságomat is. Novák Zoltán harcias röpiratával nemigen tudok vitatkozni, mert érvek és bizonyítékok helyett jobbára csak ex cathedra kijelentésekkel él. Kinyilatkoztatja például egyfelől, hogy én Jancsóról írt cikkemben „a strukturalista módszert tartalmi elemzésként” alkalmaztam, s kinyilatkoztatja, másfelől, hogy ez nem sikerült, mert „tartalmatlan általánosságokon kívül semmit sem” tudtam mondani. E megállapítással — érthető okokból — nem értek egyet, de minthogy semmiféle érvvel nem támasztja alá véleményét (hacsak azzal nem, hogy Hanák Péter másképp értelmezi Jancsó történelemszemléletét, mint én), nincs miről vitatkoznom. Azzal sem tudok mit kezdeni, hogy e bizonyítatlan tétellel — cikkem kudarcával — bizonyítja azután, diadalmasan és dőlt szedéssel, hogy a „strukturalizmus alkalmatlan a konkrét történelmi elemzésre”. Lehet, hogy alkalmatlan, de ezt egyetlen rossz cikk (ami ráadásul esetleg még nem is „strukturalista”) korántsem bizonyítja. Nem tudok vitatkozni az olyan, nagy szavakat dobáló megleckéztetésekkel és egy mellékmondattal meglehetősen sok munkát ledöfő kurta-furcsa utalásokkal sem, mint pl. az, hogy „Hankiss Elemér — mint a Strukturalizmus kötet előszava is bizonyítja — nem tisztázta a strukturalizmus értelmét...” És így tovább. Szívesen vitatkoznék viszont Novák Zoltánnal olyasmikről, amit igazán ért, ha nem is a filmszemiotikáról, hanem pl. a képszerkesztés, a montázs, a hoszszú beállítás kérdéseiről (s zárójelben jegyzem csak meg, hogy a „hosszú snitt” igenis közismert és közhasználatban levő kifejezés a filmszakmában), mert itt kifejti az enyémtől eltérő s komolyan figyelembe veendő álláspontját. E szakkérdésnek megvitatására azonban inkább egy szaklapban kellene majd sort keríteni. Itt, most, a rendelkezésemre bocsátott helyet inkább arra használom föl, hogy hozzászóljak ahhoz a napjainkban világszerte folyó vitához, amely a strukturalizmus fogalmának, jelentésének tudománytörténeti helyének, világnézeti vonatkozásainak tisztázása körül folyik. E hozzászólás során több olyan szempontot is említek majd, amelyet érdekes cikkében Kiss Lajos is fölvet: a hely szűk volta miatt nem tehetek mást, mint hogy vitatkozás helyett egyszerűen kifejtem az övétől több ponton eltérő álláspontomat. Ha nem is abban a minőségben, amelyet Novák Zoltán szánt nekem: nem tekintem magam a strukturalizmus magyarországi vezérképviselőjének, strukturalista módszerekkel is dolgozó magyar kutatót sem, aki írásaival szándékosan és átgondoltan perszonalista vagy technokrata, neokantiánus vagy neoarisztoteliánus filozófiát, kartéziánus racionalizmust, pragmatista empirizmust vagy determinista szemléletet sugárzott, terjesztett volna. És akaratlanul? Vagy akár akarata, szándéka ellenére? Ez lehetséges, ez reális veszély. Kár, hogy e kérdések nyílt megvitatására nem került korábban sor, mert korábban vagy akár eleve kiküszöbölődhettek volna ezek az esetleges, rejtett hatások. Érdemes-e azonban egyáltalán vállalni ezeket az ideológiai kockázatokat? Nem lett volna-e jobb, nem lenne-e jobb eleve elzárkózni a strukturalista módszerek, a strukturalista kutatói szemléletmód elől, mint ahogy azt személy szerint sok hazai kutató tette? Tanulhatunk-e egyáltalában valamit a strukturalista kutatások eredményeiből? Véleményem szerint a társadalomtudományi kutatások jelenlegi szakaszában még feltétlenül tanulhatunk. 2. Strukturalizmus és világnézet Mint másutt már részletesebben kifejtettem, lényegét és eredetét tekintve a strukturalizmus nem filozófiai-világnézeti irányzat, hanem tudományos módszer, tudományos szemléletmód, a tudományos kutatás egy bizonyos szintje, illetve szakasza (amely a jelenségeket kölcsönös összefüggéseik szintjén, működő rendszerekként vizsgálja), s épp azáltal, csak azáltal, hogy nem filozófia, hanem tudományos módszer, vált, válhatott alkalmassá arra, hogy a legkülönfélébb világnézetet valló és szolgáló kutatók alkalmazzák, sajátítsák ki a maguk céljaira. Mint másutt már említettem, a harmincas-negyvenes évek Amerikájában a perszonalizmussal és az egzisztencializmussal forrt össze; két évtizeddel később, Franciaországban, épp a perszonalizmust és az egzisztencializmust taszította a leghevesebben, és inkább freudista-jungiánus, illetve marxista, pseudomarxista törekvésekkel társult. Németországban a fenomenológiával pendült egy húron; Chomskyéknál a kartéziánus racionalizmussal ötvöződött egybe. Talcott Parsonséknál épp ellenkezőleg, a szociológiai pragmatizmussal, Jakobsonnál pedig a pierce-i neoarisztotelianizmussal és így tovább. Valamivel, de csak valamivel egységesebb a kép, ha ellenfeleiknek tükrében vizsgáljuk a különféle strukturalista irányzatokat. A hajdani Új kritikusokat konzervativizmussal, tradicionalizmussal, dekadens esztétizmussal vádolták baloldali kritikusaik; a mai francia strukturalistákat deterministáknak, „a rabság filozófusainak” nevezik s tartják perszonalista, keresztény ellenfeleik; antihumanistákként ostorozzák egzisztencialista bírálóik; a társadalmi forradalom lehetőségét és szükségességét tagadó technokrata ideológia szószólóiként, a fejlődést megállítani akaró hanyatló polgárság „eleata” vagy „hellenisztikus” ideológiájának képviselőiként értelmezik s bírálják őket a marxista gondolkodók. S nálunk Magyarországon? A strukturalista kutatómódszerek nálunk, legjobb tudomásom szerint, az említett filozófiai-világnézeti töltetek nélkül jelentek meg. Egy részüket, valljuk be őszintén, amúgy magyar módra és spanyolviaszként „fedeztük föl” itt, a Duna vagy a Tisza partján, néhány évtized késéssel. Nem ismerek egyetlen olyan, 5 3. A strukturalizmus és a rendszerek kutatása A strukturalista kutatás- és szemléletmód legfőbb sajátossága, mint ismeretes, az, hogy a valóságban mindig rendszereket, működésben levő vagy működéseket vezérlő rendszereket vizsgál. Nem mintha korábban nem lett volna erre számos példa. A filozófiának és a tudományos kutatásnak megvoltak a maga rendszerező, rendszereket konstruáló korszakai. Descartes az ember érzelemvilágát, Hobbes az ember ösztönvilágát és a társadalmi együttélést már kifejezetten rendszerként, gépszerűen működő rendszerként írta le, majd a XVIII— XIX. században egyre több kísérlet történt a gazdasági-társadalmi „gépezet” rendszerelvű leírására. Marxé az a kiemelkedő érdem, hogy az emberiség egész történetét meghatározott erők és törvényszerűségek hatására létrejövő, kibontakozó és felbomló nagy gazdasági-társadalmi rendszerek dialektikus mozgásaként írta le. Marxnak ez az úttörő kezdeményezése azonban a későbbiek során, legalábbis részben, elsikkadt. Mert egyfelől, követői is elsősorban a nagy gazdaságitársadalmi formációkat (feudalizmus, kapitalizmus stb.) elemezték, s ezeknél „kisebb” rendszerek, részrendszerek (pl. egy-egy rövidebb történeti korszak) elemzésére viszonylag ritkán vállalkoztak (átengedve a terepet hosszú évtizedekre a szellemtörténeti iskolának, amely, a maga módján, rendszerként próbálta vizsgálni a különböző művelődéstörténeti korszakokat). Nem érvényesült kellőképpen a rendszerszerű szemlélet másfelől azért sem, mert a marxista kutatás sokáig elsősorban a „vertikálisnak” nevezhető rendszereket vizsgálta, vagyis azt, ahogyan a termelőerőkre ráépülő termelési viszonyok s az ezekre ráépülő társadalmi formák egymást kölcsönösen, rendszerszerűen meghatározzák; annak viszont kevés figyelmet szenteltek, hogy e vertikális rendszerrel szoros összefüggésben „horizontálisnak” nevezhető kisebb rendszerek sokasága alakult ki (pl. egy ország politikai életének erőrendszere, a jog vagy az erkölcs sajátos belső összefüggésrendszere, a nyelv mint jelrendszer stb.), amelyeknek bizonyos fokú belső autonómiájuk, bizonyos fokig öntörvényű belső fejlődésük is van. E horizontális részrendszerek feltárásának még javarészt elvégzendő munkájában a marxista kutatás hasznosíthatja, megfelelő kritikával, a strukturalista módszerekkel dolgozó nyelvészet, szociológia, antropológia bizonyos eredményeit. Nem érvényesült kellő mértékben a rendszerelvű szemlélet Plehanov úttörő kísérlete óta a marxista irodalomtudományban sem. Az irodalmi korszakok rendszerszerű vizsgálata most van csak igazán kibontakozóban (lásd például a ma már marxista irányítással folyó nemzetközi reneszánsz-, barokk- vagy felvilágosodáskutatásokat), s a legutóbbi egy-két évtizedig viszonylag ritkán elemezte a marxista irodalomtudomány rendszerként, valóságmozzanatok, gondolatok, érzelmek, értékek sajátos rendszereként az irodalmi műveket is. Bizonyos fokig a strukturalista kutatás érdeme az, hogy a marxista kutatók figyelme is ráirányult az irodalmi mű rendszerjellegére, s vitathatatlan az is, hogy a strukturalista kutatás néhány évtized leforgása alatt a mű belső összefüggésrendszerének korábban ismeretlen törvényszerűségét fedezte föl. 4. Strukturalizmus és műelemzés Szögezzük azonban máris le, hogy a strukturalista irodalomkutatások zöme, túlnyomó többsége nem műelemzéssel, hanem akarva-akaratlan, poétikai kutatással foglalkozott. Még akkor is, ha műelemzésnek nevezte, hitte önmagát. A strukturalista kutatók munkájának igazi jelentősége nem az, hogy „melléktermékként” született néhány briliáns műelemzés is (általában úgy, hogy a műelemző egybevetette a mű belső struktúráját a vele összefüggésben levő társadalmi, művelődéstörténeti, pszichológiai rendszerek struktúrájával, ahogy például Lucien Goldmann vagy Roland Barthes tette néhány írásában), hanem az, hogy — mint már említettem — a műalkotás belső összefüggésrendszerének számos fontos törvényszerűségét, mozzanatát tárták föl, olyannyira, hogy többek között épp az ő munkájuk eredményeképpen ma már kirajzolódóban vannak egy olyan poétika körvonalai, amely differenciáltságban és rendszerességben fokozatosan megközelítheti majd akár a zenetudomány évszázadok óta már-már tökéletessé csiszolt összhangzattanát, kompozíciótanát is. S megközelítheti majd formalizáltságban is (s a formalizálás nem egyenlő a „formalizmussal”, mint ahogy Novák Zoltán véli, sem pedig a „történeti adatszinttől” való elszakadással, ahogy Kiss Lajos feltételezi), mert a poétikának igenis formalizálnia s tipizálnia kell eredményeit, hogy a majdani műelemzőknek, akik természetesen nemcsak a poétika oldaláról közelednek majd a műhöz, rendelkezésre álljanak többek között, a poétika eszközei, ismeretei is.