Kritika 2. (1973)
1973 / 5. szám - Major Tamás Petőfi-estje
Major Tamás Petőfi-estje (részletek egy rögtönzött előadásból) ELŐSZÖR IS KÖSZÖNÖM, hogy ilyen sokan eljöttek. És töröm a fejem, miért jönnek el ilyen sokan, amikor mostanában nagyon sok szó esik Petőfiről. Hát, szeretném bejelenteni, hogy nem szeretnék semmiféle irodalomtörténeti előadást tartani. Nem arról a huszonhat éves korában meghalt, sovány fiatalemberről szeretnék beszélni, akiről nagyon sok rossz szobrot csináltak, sőt akit rossz szoborrá merevítettek, és persze azokról sem — nem vagyok hivatva —, akik szép szobrokat is csináltak róla és a képzőművészetben igyekeztek őt életre kelteni. Talán az életrekeltő szónál kellene megállni. Mert valóban csak arról szeretnék néhány szót mondani, hogy a mi életünkben, a mi generációnk életében, mit jelentett Petőfi Sándor. Szóval, nem arról, mi az a csoda, milyen hajszálgyökereken keresztül érkezik el ide Magyarországra a forradalmi gondolat, a leghaladóbb gondolatok, Franciaországból, a különböző utópisták gondolatai, hogyan válnak azok még haladóbbakká Petőfinél; arról a csodáról sem sokat szeretnék beszélni, hogy is volt az, hogy ez az ember, aki a hazafiságnak a mintaképe, hatott az európai forradalmakra, tisztelte őt Victor Hugo és Heine, és arról sem, milyen hatása volt az egész világra. Ezt hagyjuk az irodalomtörténészeknek és esszéistáknak. Én csak arról szeretnék beszélni, hogy amikor gyerekkoromban először találkoztam Petőfi Sándorral, akkor meghamisított Petőfit tanítottak az iskolában. Erre lehetne néhány példát is említeni, hiszen még meg is zenésítették egyes verseit és valamennyien énekeltük: „Járjatok be minden, minden földet, melyet Isten megterem-megteremtett..Csak a megzenésítés odáig tartott, amíg szépen beszélt a magyar hazáról. Amikor a versben fordulat következett — amire később szeretnék visszatérni, mert Petőfi verseiben majdnem mindig, de nagyon gyakran ott van az az óriási fordulat —, ezt a részt az iskolában már nem énekeltük. Azt is szeretném elmondani, hogy nagyon sokáig nem szerettük túlságosan Petőfit. Hivatalos dolog volt a tanítás és nem jól tanították. Az érdekel engem, hogy ma szeretik-e és meg tudjuk-e szerettetni őt? Én nagyon sokat járok fiatalok közé. És ezek a fiatalok igen jó kérdéseket tesznek fel, ha néha kissé agresszív formában is. S jó ezekre a kérdésekre felelni. Hát nemrégiben a Bánki Donát technikum fiataljai közül felállt egy fiú és azt kérdezte tőlem: — Tessék mondani, ez a Petőfi csak népies volt vagy költő is? Mert három éve azt tanuljuk, hogy népies volt... Hát ilyenkor az embernek meg kell próbálni megmagyarázni, miért, mitől volt költő. Amikor Illyés Gyula könyve megjelent, annak az olvasása óriási élmény volt. Engem rendkívül érdekel az a tény is, hogy: Petőfi, a színész. Hogy milyen színész lehetett, milyen színházi ember lehetett; hogy miként volt az, hogy ebbe a huszonhat évbe nagyon sok évi keserves színházi kóborlás, kaland, sikertelenség is belefért, hogyan lehetett az, hogy módot talált arra, hogy ő is részt vegyen a színház születésénél, amely összeforrott akkor a függetlenségi harccal, a forradalmi eszmékért való harccal, és hogyan vett részt ő a többi nagy magyar költővel a Shakespearefordításokban és hogyan volt neki is része abban, hogy Shakespeare tulajdonképpen magyar szerzőnek számít... Miért olyan nagy — többek között — Petőfi Sándor? Mert azt mondta, amit gondolt, és azt tette, amit mondott. Emlékezzenek a Színészdalral MENNYIT KELL VITATKOZNI mostanában is, ha azt mondjuk, hogy nemcsak irodalomcentrikus színházat akarunk csinálni, hanem élve akarjuk látni, a színpadon megelevenítve a művet. Hát ő megírta, hogy „Csak árny, amit teremt / A költő képzelet; / Mi adjuk meg neki / A lelket, életet." De olvassuk el újra és újra a másik, művészekhez írt versét is, a Levél egy színészbarátomhoz címűt, s akkor azt is meg fogják látni, milyen mélyen értette-érezte azt: a színház nem állhat meg, a színháznak mindennap újjá kell születnie. Még maradjunk egy kicsit ennél a fejezeténél, hogy: színész. Hogy tud megeleveníteni jeleneteket, hogy tud felidézni, leírni jeleneteket! Arra is szeretnék kitérni: véleményem szerint hogyan is kellene elmondani a Petőfi-verseket. És egy pillanatig ne gondoljanak arra, hogy ez ahhoz az anekdotához fog hasonlítani, hogy — így lesz te, így lesz te... így lövök én —, hanem egész egyszerűen a Petőfi-verseknek olyan elemzéséről lesz szó, amilyeneket hallani szerencsém volt. És szeretném elmondani a mi generációnk nevében — mindig el szoktam mondani —, hogy az a véleményem: nagyon szerencsés generáció a miénk. Ezen sokszor mosolyognak, mert hiszen sokféle dolgon mentünk át, kezdve két világháborútól és jelenleg is — tudják, hogy ezt lehetne folytatni. És mégis azt mondom: nagyon szerencsések voltunk. Mert amikor mi fiatalok voltunk és indultunk, egy olyan fura helyzet alakult ki, hogy éltek még nagyszerű emberek, akik a Galilei Körből indultak, akik a tizenkilences forradalomban részt vettek és akiknek nem volt nagyon sok bizalmuk abban a középgenerációban, amelyik utánuk következett. Egyáltalán nem a mi érdemünk, hanem az ő érdemük, hogy kinyújtották felénk a kezüket, hogy át akarták nekünk adni — és át is adták — a stafétabotot, hogy hajnalig nem engedtek el minket és beszéltek költőkről, beszéltek Petőfiről, Adyról, művészetről, és olyan szerencsések voltunk, hogy így találkozhattunk Ady barátjával, verseinek megzenésítőjével és propagátorával, Reinitz Bélával; találkozhattunk Karinthy Frigyessel, és a szerencse betetőzéseképpen — megint nem a mi érdemünkből — találkozhattunk József Attilával is, és hallottuk őt a verseit előadni. A két világháború között egy nagyon izgalmas harc indult meg, és egyszerre a magyar költők élővé váltak. Élővé váltak — és harcoltak. És amikor az antifasiszta front megalakult, akkor ezeken a kulturális rendezvényeken, a Vigadóban, az úgynevezett Hontesteken és később, amikor már semmiféle trükkel nem lehetett engedélyt kapni egy-egy vers elmondására, akkor illegálisan, szakszervezetekben tovább folytattuk a magyar költészet tolmácsolását. S ha azt mondjuk, hogy élő kapcsolat, az azt jelenti: olyan szikrázó élő kapcsolat jött létre köztünk és a közönség között, hogy — ha szabad ezt a kicsit elkoptatott kifejezést használni — érezzük azt, hogy a költészet anyagi erővé válik, mozgósít. Mindenki értett minden szót. És így kellene színházat csinálni-játszani. Körülbelül. No most ez a hihetetlenül eleven kapcsolat persze nagyon zavarta a hivatalos köröket. Miért zavarta? Azért, mert egy társadalomnak a művészet és a költészet mintegy a hőmérője. Amikor a költők vádolni kezdenek, akkor egy társadalomban jelen van az embertelenség. És minél nagyobb az embertelenség, annál vészesebben vádolnak a költők. Amikor mi ezeken az estéken először Csokonaival, Vörösmartyval, Adyval, József Attilával és nem utolsósorban Petőfivel felléptünk, akkor az uralkodó osztályok nagyon kínos helyzetbe kerültek. Hát József Attilát betiltani, az egyszerű dolog volt. Bár még egy olyan versét is sikerült elmondani a Vigadóban, amelyet a megjelenése napján tiltott be a rendőrség, vagyis ő nem olvashatta fel aznap, mikor írta. A Thomas Mann üdvözlését. Mert Hont elvtárs úgy adta be a cenzúrára: „Mint a gyermek ..Tudniillik ilyen címen, s bár ez egy kicsit művészietlen volt, mivel az az „a” betű nincs benne az első sorban, de egyszer így is el lehetett mondani. De nagyon kellemetlen volt Petőfit betiltani : Petőfit tanították az iskolában... ARRA IS EMLÉKSZEM, hogy amikor először elmondtam a Levél egy színész barátomhoz című verset, akkor az Egyedül Vagyunk című Imrédy-féle fasiszta újságban egy belső vezércikk jelent meg, hogy mire gondolhat ez az előadó, amikor azt mondja: „Az isten adja, hogy minél előbb / Akképpen álljon színművészetünk, / „ Amint valóban kéne állnia.”? Jó ürügy volt. De a közönség reagálásából is jól érzékelhettük... No most, ebben a korszakban valóban hallatlan, hogy mennyire rácsodálkoztunk arra, hogy Petőfi Sándor miképpen élt, miképpen harcolt a színház ügyéért, mennyire velünk van és hogy milyen nagyszerű dolog, milyen csoda ez. Hát azt szokták mondani, hogy a könyveknek végzetük van. A költőknek is végzetük van, mindig másképpen és másképpen hatnak. S ilyen végzete van Petőfi Sándornak? Azt hiszem, ha bármikor, ha ma elmondjuk például A XIX. század költőit, akkor is felfedezhetjük, hogy nincs igazuk azoknak, akik rosszul tanítják a költőt és unalmassá teszik és közhelyeket mondanak róla, olyanokat, hogy megkérdezheti egy fiatalember: Petőfi költő is volt-e, vagy csak népies?! Szeretnék valamit elmesélni. Egy nagyonnagyon megrázó emléket. A pontos dátumot is megmondom: 1938. augusztus. És amikor az a fiatalember feltette nekem ezt a kérdést: vajon költő is volt-e Petőfi, azt mondtam: nem érzem magam feljogosítva arra, hogy a magam nevében beszéljek, de engedje meg, hogy elmondjam, hogyan magyarázta Karinthy Frigyes Petőfit és utána hogyan mondta el leírhatatlanul szépen az egyik költeményét. 1938. AUGUSZTUS 20. Szörnyű délután volt, az egész város tele volt rémhírekkel. A rémhírek úgy szóltak, hogy: „38. Jövünk, Győzünk, Szálasi.” És a suttogó propaganda azt mondta, hogy aznap este a Gellérthegyen a tűzijátékban fel fognak lőni egy nyilaskeresztet, s ez lesz a jel a nyilaspuccsra. Én egy dr. Tóth Béla nevű nőorvoshoz mentem, itt gyakran összejöttek baloldali emberek, Kosztolányi, Karinthy, a nagyszerű kispesti orvos, dr. Jahn Ferenc. Tímár Józseffel és Olty Magdával jártam oda. Nagyszerű volt, sokat tanultunk ezekből a beszélgetésekből. Ezen a délutánon Karinthy nagyon ideges volt, és hogy az idegességét levezesse — csodálatosan beszélt németül —, először Schillertől a Glocke-t, ezt a hatalmas hosszú verset szavalta el. Azután elmondta a Stuart Mária nagyjelenetét, eljátszotta Máriát is meg Erzsébetet is. Remekül. Utána a következő ajánlatot tette: — Fogadjunk, hogy nem fogjátok észrevenni, mikor kezdem el a verset. (Szeretném előrebocsátani, hogy én nem fogadok, mert nem vagyok olyan tehetséges, mint Karinthy, és elveszíteném ezt a fogadást.) Figyeljétek meg, én az írom: így írtok ti — kezdte Karinthy —, Petőfi, amikor Arany Jánoshoz ír, akkor mindig azt írja, hogy: így írok én. Most innen, ebből a szemszögből kiindulva nézzétek meg ezt a költeményt. „Jankóm, itt tudok én elkezdeni egy levelet, itt tudok én hirtelen emelkedett hangot használni, itt tudok én gyerekekről beszélni, itt tudok leírni, itt tudok szerelemről 16 KRITIKA