Kritika 7. (1978)

1978 / 3. szám - Fekete Sándor: Szabad György: Kossuth politikai pályája

21 IRODALOM Szabad György: Kossuth politikai pályája K­ossuthnak sem használt, hogy a­z új Ma­gyarország megteremtésének első évei­ben szentté avatták. Ez az államférfi, aki a nemesség alsó rétegeiből emelkedett fel országvezetői posztra, első politikai megnyi­latkozásaitól kezdve nemcsak tiszteletet, ha­nem ellenszenvet, irigységet, sőt gyűlöletet is ébresztett maga iránt, s holta után­ai szenve­délyek ugyanúgy fel-fellobbantak körötte, mintha újra és újra egy trónfosztást kellene megszavaznia a nemzetnek. Ezért teljesen természetesnek kell tartanunk, hogy az ellen­szenvek és kritikai szándékok mesterséges el­fojtása, a forradalmi kormányzó alakjának bearanyozása csak éleszthette a Kossuth-el­­lenesek revánsvágyát. Amikor aztán elkez­dődött a személyi kultuszok összeomlása, mindez megingatta az ötvenes évek első fe­lének hivatalos történelemszemléletét is, s egyre nyíltabban jelentkezett nemcsak a tu­dományos szempontból kívánatos Kossuth­­katipa, hanem a kossuthi életmű igazi érté­keit kikezdő revízió is. Minden politikai vád és rágalom, amelyet a nagy Kemény Zsig­­mondtól a törpe Szőllössy Ferencig a forrada­lomellenes kortársak, majd ezek utódait össze­­hordtak, újra a közönség elé került, jó eset­ben némi szocialista színezetű átfogalmazás után. E revíziós buzgalmat mégsem egyszerűen a revánsvágy vezette, ilyen irányban hatott magának a társadalomnak az átalakulása is. Hazánkban a második világháború kitörésétől csaknem húsz éven át rendkívüli társadalmi megrázkódtatások és új rendszert teremtő forradalmi változások játszódtak le, ezeket követte az állampolgári béke máig tartó kon­szolidációs korszaka, amelyet a történelem csinálásában (olykor elviselésében) meglehető­sen elfáradt tömegek elégedetten fogadtak. A forradalmi hagyományok — kivált új értel­miségi nemzedékek szemében — kezdtek ir­ritálóan időszerűtlenné válni. Ebben az új kö­zegben a régi Kossuth-ellenesség természet­szerűen tápot kapott. Már e folyamat elején meg lehetett jósolni, hogy az apályra dagály, a csömörre étvágy, az illúzióvesztésre az eszmények megújulása iránti vágy fog felelni, a társadalom java be­látja majd, hogy a régitől eltérő utak követé­se közben a régit nem feltétlenül kell meg­tagadni. Néhány jel alapján azt mondhatjuk, hogy az úja­bb váltásnak ez az időszaka már kirajzolódóban van. Minderre pedig azért látszott érdemesnek elöljáróban kitérni, még ha kényszerű egy­szerűsítésekkel is, mert Szabad György kiváló új munkájának értékét nem kis részben emeli az is, hogy a legjobbkor jelent meg, a dehe­­roizálási kampány kifulladásának, új eszmei tájékozódások kibontakozásának idején. Kossuth politikai pályáját rajzolja meg a tudós szerző, mégpedig hősének ismert és is­meretlen megnyilatkozásai tükrében, amint ezt a könyv címe és alcíme is jelzi, önarckép és portré modern kettősét kapjuk ily módon. A kossuthi önjellemzések remekül illeszked­nek a történészi kommentárokhoz, amelyek tömören, mégis sokatmondóan vázolják fel a politikai pályakép megértéséhez szükséges társadalmi és történelmi körülményeket, s al­kalmanként tapintatosan korrigálják is az idézeteket. Ez utóbbiak között szép számban találko­zunk kiadatlan szövegekkel,­­sőt olyanokkal is, amelyek valószínűleg még a kor sok hiva­tásos kutatója számára sem ismertek. Ez még inkább izgalmassá teszi e művet, amelynek különös és napjainkban elég ritka sajátossá­ga, hogy a művelődő nagyközönség és a sző­kébb szakma figyelmére egyaránt jogot for­málhat. Szabad György nem félt attól, hogy a tudó­si aranygyűrű leesik az ujjáról, s a korabeli szövegek latin kifejezéseit, ha kellett, az el­avult magyar nyelvi fordulatokat is gondosan megmagyarázta, magukban az idézett textu­sokban, így az olvasónak nem kell lapalji vagy könyvvégi jegyzetekben keresgélnie egy­­egy idegen vagy homályossá vált szó értelmét. (Ki kell emelnünk Szántó Tibor munkáját — igen szép formát tervezett e fontos könyv­nek.) M­egmaradva még a szövegek közlésénél, észrevehető, hogy a kiadatlan kéz­iratok ismertetése óhatatlanul némi aránytalanságot idéz elő. Kossuth első nagy beszéde például, amelyet még Zemplénben tartott a sajtószabadság dolgában, a magyar liberalizmus egyik alapdokumentuma. Ezt Szabad György a lényeget összefoglaló módon, szabatosan ismerteti, körülbelül egy oldalon. Több mint négy oldalt szán viszont a városi reformról szóló 1844-es beszédnek. Ebből nyilván nem azt kell levonnunk, hogy ez utóbbit négyszerte jelentősebbnek tartja Sza­bad György, egyszerűen arról van szó, hogy a kiadatlan, de figyelmünkre nagyon is ér­demes beszédet a történetíró jogosan fejte­geti részletezőbben, mint a nyomtatásban megtalálható másikat. Szabad György nem zsúfolta tele könyvét polemikus kitételekkel, sőt látszatra tartóz­kodik a vitától. Ahol pályatársait idézi, min­dig csak azért teszi, hogy a Kossuth-kutatás másoktól származó eredményeit így is nyug­tázza. Műve mégis, teljes egészében, polemi­kus munka, egy rossz diva­ttal szemben nyit új irányt, s Kossuthnak „a rágalom és a töm­jénfüst” által eltakart alakját fellengzős sza­vak nélkül, de az óriási történelmi szerepnek és a lángelmének kijáró elkötelezettséggel világítja meg. Lehet, hogy a kossuthi életmű egyik-másik problematikus mozzanatát (például a Görgey tiszafüredi lázadásakor tett engedményt, vagy Madarász László cserbenhagyását) Szabad túl­ságosan is sommásan tárgyalja, de e rövidre fogott bírálatokban is jól jelzi az igazságos állásfoglaláshoz vezető utakat, választott fel­adatának a részletekbe vesző méricskélés egyébként sem felelt volna meg. Az a döntő, hogy összefoglaló ítéleteiben mindig meg­győzően tudja felmutatni hősének történelmi igazságait, politikai gondolkodásának fejlő­dését. Az utóbbi időben szokássá vált a forradal­mi Marxra hivatkozva éppen nem forradalmi kritikát gyakorolni Kossuth fölött, sőt „erköl­csileg” leckéztetni az önkéntes számkivetet­tet. Szabad itt sem bocsátkozik disputákba, de szabatos és tényszerű érveléssel távol tart­ja magát ezektől az alpári praktikáktól, s rá­mutat arra, hogy Marx például a III. Napó­leon és Kossuthék között lezajlott tárgyalá­sok fontos részleteit, a magyarok által köve­telt biztosítékokait nem ismerve adott hitelt Szemere elfogult információinak. A betege­sen becsvágyó Szemere, aki 1849-ben fékezte a forradalmat, később pedig azért ostorozta Kossuthot, mert az „a szabadelmű arisztok­­ratia helyett, mi magköve sajátos alkotmá­nyunknak, behozzál a demokráciát”, tüzesen játszotta a rettenthetetlen demokratát Marx előtt. Aki ugyan fokozatosan átlátott rajta, de azért az „információk” megtették a magu­két, ami nem vált javára — ezt már én mon­dom — Marx elvileg megala­pozott, de bőven eltúlzott Kossuth-kritikájának. Ez a bírálat egyébként is csak akkor lett volna történelmi tekintetben teljesen igazságos, ha a XIX. szá­zad, mint Marxék remélték, csakugyan „a szociális forradalmak” századává fejlődött volna. Ez azonban nem lett így. A negyven­­nyolcas forradalmak után, az elszigetelt és el­bukott párizsi kommüntől eltekintve, a nem­zeti-polgári államok kibontakozása folytató­dott, s ez sok mindenben igazolja Kossuth 49 utáni diplomáciai manővereit is. K­ossuth politikai pályája s ennek meg­felelően Szabad könyve is négy fő sza­kaszra bontható. A tárgyalás során több mint 100 oldalt kap Kossuth reformkori te­vékenysége, 55-öt a forradalom vezetője, 35-öt a bukástól a kiegyezésig tartó időszak, míg az „epilógusra” csak 6 oldal jut. Az arányokon lehetne vitatkozni, különösen az utolsó ne­gyedszázad összefoglalása látszik túl vázlatos­nak, hiszen ekkor még olyan „iratok” kerül­nek ki Kossuth kezéből, amelyek politikai gondolkodói, történetíró munkásságának meg­határozó értékei. Mégsem merném határozot­tan kifogásolni ezt a szerkezetet, mert lehet, hogy pusztán az olvasói telhetetlenség raga­dott el, s a reformkori Kossuthról szóló im­ponálóan gazdag fejezetek után ugyanilyen részletességgel szeretném megkapni Kossuth későbbi „ismert és ismeretlen megnyilatkozá­sait é­s azok kommentárjait. A mű szerkezeti felfogása mellett szól az is, hogy a közvéleményben a forradalom és a ki­egyezés körüli viták háttérbe szorították a reformkort. (Deák-viták és publikációk nyo­mán tapasztalni lehetett, hogy még a művel­tebb köztudatban is milyen hézagok mutat­koznak elemi reformkori események ismere­tét illetően ...) Talán megbocsátható, ha egy könyv recen­zense a­zt is nézi, hogy kedvelt stúdiumához mit meríthet egy-egy műből. Bevallhatom, hogy Szabad munkájának első felét párhuza­mosan olvastam a kritikai kiadás agyonjegy­zetelt Petőfijével. Most még világosabbá vált számomra az, amit évek óta gyanítok, hogy ti. Petőfi politikai fejlődésére Kossuth na­gyobb hatást gyakorolt, mint azt sokáig hittük. A nyugati eszmék, köztük bizonyos szocialiszti­­kus-kommunisztikus tanok befolyása letagad­hatatlan, de abban az erőteljes nemzeti, füg­getlenségi meggyőződésben, amely a Petőfi­­eszmekör egyik fő meghatározója, a liberális reformerek s elsősorban Kossuth ideológiai hatása is tükröződik. Talán egy kissé nyersen fogalmaz Szabad, amikor arra következtet, hogy „személyes fenntartásai ellenére [Kossuth] követeléseit verselte meg A nép nevében és annyi más versében Petőfi”. A lényegben mégis egyet lehet érteni a történetíróval, aki polemizálás nélkül, közvetett módon, de jó irányba mu­tatva így szól bele a Petőfi körül zajló eszme­­történeti vitákba. S ha megnézzük a Szabad által említett vers dátumát (1847. március), s tudjuk Széchenyi naplóiból, hogy az előző hónapban jelent meg a Politikai Program Tö­redékek, amely egy új Dózsa-háború szításá­val vádolja Kossuthot, nehéz volna puszta vé­letlennek tekinteni, hogy Petőfi épp ekkor és egyértelműen a Kossuthot támadó Széchenyi ellenében írja meg (s tüstént nyilvánosan el is szavalja) e Dózsával fenyegető versét. Kos­suth és Petőfi fejlődésének lényeges vonalai itt-ott érintkeznek, egy bizonyos de facto együttműködés jegyei is szembeötlenek, s ér­demi elemzést követelnek. V­égezetül legyen szabad — a recenzió mű­fajában talán szokatlan módon — a könyvtárosoknak, tanároknak s a köz­­művelődés más illetékeseinek külön is figyel­mükbe ajánlanom e munkát. Jó volna, ha kö­zülük minél többen elolvasnák és propagál­nák e kiváló művet, amely nem egyszerűen egy jó könyv a sok között, hanem a sokast em­legetett nemzeti önismeret értékes alakítója lehet. Szabad György nem teljes műveket ad köz­re, hanem szemelvényeket, ennyiben keve­sebbre vállalkozik, mint amire még változat­lanul szükségünk van (ti. Kossuth korszerűen válogatott írásainak méltó gyűjteményére). Ugyanakkor sokkal többet ad annál, mint amit egy bármilyen jó válogatás nyújthat, mert elmélyült és önálló kutatásokra támasz­kodva, modern politikai pályaképet rajzol, s ezzel nemzedékeknek segíthet abban, hogy találkozzanak az igazi Kossuthtal. (Kossuth, Helikon) FEKETE SÁNDOR KRITIKA

Next