Kritika 9. (1980)

1980 / 2. szám - Sík Csaba: Búcsú Tamkó Sirató Károlytól

Ha a Népszabadság riportere 18 lakásrongálóról tudósít, akkor ma a közvélemény egy része 18 cigánycsaládra gondol. Viszont ha az újságíró kevésbé lenne tapintatos és megírná, hogy a 18 család közül három volt cigány, a többi nem cigány, akkor tulajdonképpen kevesebb érvet szállítana az előítéletes gondolkodásmód erősítéséhez. Ha a másik riporter nemcsak szociálpolitikánk nagyszerű eredményének tekintené az egyik községben felépült két tucat új CS-házat, hanem tudósításából az is kiderülne, hogy a házak új lakói évekig kuporgatták össze a 10%-os előleget, hogy nemritkán 5—7 vagy több gyerekes családok jutottak ily módon emberhez méltó körülmények közé, hogy a házak felépülésében maguk is részt vállaltak — akkor talán a nézők-hallgatók-olvasók egy részében nem az a meggyőződés alakulna ki, hogy „ingyen” vagy „ajándékba” kapták a cigányok ezeket a házakat, hogy tőlük vették el azt, amit a cigányok kaptak. Közhelyszerű tapasztalat, hogy előítéletek ellen nehéz észérvekkel harcolni. Felesleges azonban homályban tartanunk azt, ami tisztázható, hiszen evvel csak érveket vagy látszatérveket szállítunk az előítéletes vélemények alátámasztására. Ha alapjában nem is tudjuk megváltoztatni közvéleményünk negatív attitűdjét, de felelősségteljesebb tájékoztatással csökkenteni lehetne az ellenséges érzület intenzitását és terjedésének dinamikáját. Nyilvános és privát beszélgetések során sokszor csapdában érzem magam. Könnyen egyetértésre találok azokkal, akik nyitottak, előítélet-mentesek cigányügyben, viszont a leggondosabban megválasztott érvelés is süket fülekre talál a zártan, előítéletesen gondolkozók között. Kétségbeesetten töröm a fejemet: honnan ez a gyűlölet, ez a merev elutasítás, ez a magabiztos ítélkezés az emberekben? És egyre közelebb kerülök ahhoz a véleményhez, hogy a cigányokkal kapcsolatos vélekedéseket nem vizsgálhatjuk csupán önmagukban, kiszakítva a társadalom közgondolkozásának egészéből. Ahogy a cigánykérdés nem tekinthető „csak” cigánykérdésnek, egy etnikai kisebbség problémájának. Lehet, hogy a cigányokkal szemben megnyilvánuló előítéletekben csak virulensebben, aktuálisabban, ezért jobban tetten érhetően nyilvánul meg a közgondolkozásunk egy jelentős részére jellemző rigiditás, zártság, a sztereotípiákra való fogékonyság. Hiszen ha azt vizsgálnánk, hogy ez a közvélemény hogyan gondolkozik férfi és nő kapcsolatáról, a generációk viszonyáról, más népekről, a nemzetiségiekről, színes bőrű népcsoportokról, zsidókról stb., akkor az így nyerhető kép se lenne túl biztató, legfeljebb a probléma nem exponálódna oly drámaian, mint a cigánykérdéssel kapcsolatban." Magyarországon évtizedes-százados múltja volt a különféle etnocentrikus ideológiáknak és magatartásoknak. Hiba lenne azzal áltatni magunkat, hogy ezek a hagyományok teljesen kihaltak vagy felszívódtak volna az elmúlt 35 év során. Ha csökkent gyakorisággal és intenzitással is, a gondolatok mélyen ma is élnek, ma is hatnak, bár a törvények tiltják, a szokások korlátozzák az antiszemita vagy soviniszta vélemények nyílt hangoztatását. Férfi és nő viszonyának gyakran évtizedes, sőt évszázados szokásformákban való rögzülése pedig legtöbbször a család belső ügyeként kezelődik. Gyakran megkísért a gyanú: hátha az öszszes többi, ki nem mondott vélemény, visszafojtott indulat csapódik ki ily hevesen a cigányság felé. Mert a cigányokkal kapcsolatos negatív vélemények hangoztatása éppen hogy divattá nem kezd válni, a közvélemény nemcsak eltűri, sokszor elismerően is honorálja. Tapasztalataim szerint ez a közvélemény elsősorban a „más”-sága miatt elutasító a cigányokkal szemben. De nemcsak a cigányok „más”-sága vált ki elutasítást ebből a közvéleményből (vagy annak egy jelentős részéből). Hiányzik az a képesség belőlünk (hadd használjam itt a többes szám első személyt), amely tudomásul veszi, hogy egyesek másképpen viselkednek, másképpen öltözködnek, más szokásokat követnek, bizonyos dolgokról másképpen gondolkoznak, mint az elképzelt átlag. Visszaszűkítve a cigánykérdésre, a jó szándékú segíteni akarók is csak azt kérdik, hogy mi a recept, hogy mondjunk nekik egy végleges, mindenkire érvényes megoldást. Idegenkedve hallgatják azt a véleményt, hogy az országban élő 340—360 ezer cigány számára esetleg az integráció többféle útja is elképzelhető. A nyilvános viták részvevői központi intézkedéseket sürgetnek, formulákat és részletes végrehajtási utasításokat várnak — „felülről”. És kevesen mondják azt: kérdezzük meg a cigányokat, ők hogyan képzelik ... Nem szemrehányásként rovom fel ezt az ankétok részvevőinek. Olyan közönségről beszélek, amelynek...tagjai más kérdésekben se tanul(hat)ták meg a problémamegoldás demokratikus gyakorlatát. "Nem szokhattak hozzá," hogy lakó- vagy munkahelyük őket érintő fontos kérdéseiben maguk döntsenek. Évtizedek-századok során alakulhatott ki az az ösztönös reflex, amely a társadalmi problémák megoldását mindig „felülről” várja, központi döntések, egységesre intézményesített megoldási módérték formájában. Miért kívánhatnánk ettől a közönségtől más, ettől eltérő gondolkozásmódot pont a cigánykérdés tárgyalásakor? Úgy hiszem, sehol nem lehet olyan pregnánsan tetten érni a tolerancia és a problémák demokratikus megoldása iránti készség hiányát, mint a cigánykérdéssel kapcsolatos vitákban. Ezek a hiányok azonban mélyebb eredetűek, negatív hatásuk nemcsak a cigánykérdésben mérhető le. A cigánykérdésben megnyilvánuló vélemények megismerése igazán tanulságos csak akkor lehet, ha azokat nemcsak a cigánykérdés gyorsabb, sikeresebb megoldása érdekében igyekszünk megismerni. De ha az egész kérdéskört leszűkítjük csak a cigányokkal kapcsolatos vélemény megismerésére-elemzésére, akkor a cigánykérdést se tudjuk megoldani. IFJ. SCHIFFER PÁL Halálának hírére gépiesen odaléptem a könyvespolchoz, s levettem a Vízöntő-kor hajnalánt. Magától kinyílt az 55. oldalon: „Szil / szál / szalma / szál! / Merre jár a Pál? / Tenger szélén? / Hegyek élén? / Havas sziklák / meredélyén? / Hol bolyong a messzivágyó / tűzhegyjáró, felhőszálló / Tengereczki Pál?” A könyvvel a kezemben én a két dedikáció között. A belső címlapra Károlyt írt, a Függelékben közölt Dimenzionista manifesztum alá Chartest s egy panaszos mondatot, ő, aki sem versben, sem élőszóban soha nem panaszkodott: „... tudd, mit vesztettem betegségem miatt 1936-ban”. A kiáltvány a művészetek egységét hirdette az „új világérzés szellemében”, ihletőjeként Einsteinre, Minkovszkira hivatkozott és a modern technikára, csodálatos lehetőségeire, amelyek ekkortájt kezdtek valósággá válni, bár nem éppen a művészeti fejlődés szolgálatában. Az új mozgalom igéi szerint minden művészetnek lehetősége van + 1 dimenzió meghódítására, az irodalom kiléphet a vonalból és behatolhat a síkba, a festészet meghódíthatja a teret, a szobrászat a teret és az időt, hogy megszülessék a kicsit nyújtózkodva bár, de elérhetőnek látszó jövő művészete, a Kozmikus Művészet. Utópia volt, de nem naiv, csak időszerűtlen. A kiáltványt jó néhány földönfutó írta alá, aki megmentette ugyan a bőrét, de képei az SA gyújtotta máglyákon hamvadtak el. Megfogalmazóját pedig néhány hónap múltán élőhalottként hordágyon hozták haza Párizsból, s az orvosok legfeljebb csodával biztatták, amit aligha sorolhatunk a tudomány vívmányai közé. Hiába keresgélem lexikonokban, az avantgarde vicceket is tudóskodó precizitással leltározó monográfiákban Sirató Károly nevét, igaz, elfeledkezett róla a Dimenzionista manifesztumot aláíró, Arp, Duchamp, Kandinszkij, Moholy-Nagy, Nicholson is. Mikor kezembe került Henry Frére Beszélgetések Maillollal című könyve, megértettem miért. Maillol így emlékezett Rippl-Rónaira: „Ő volt a világ legkedvesebb embere. Nagyon jó barátok voltunk. Azután nagy sikerei voltak hazájában, tehát ottmaradt, és többé semmi jót nem csinált. Úgy végezte, mint hivata- Búcsú Tamkó Sirató Károlytól les festő. Nagyon meggazdagodott.” Arról, hogy Rippl-Rónai Párizsból hazatérve lett igazán nagy művész, hivatalos és gazdag viszont sosem, a francia szobrász nem tudott, talán nem is érdekelte; ha a tőke kartellekbe tömörül, a tőke értékű művészet miért ne tömörülne? Siratót a sors kényszerítette Charlesból Károllyá lenni, a panasz mégsem az elmaradt fellépésnek szólt a nemzetközi művészeti élet cirkuszporondján, az elillant —, illetve sosem volt — világhírnek, legfeljebb az ifjúság álmainak, amiket sosem felejtett, amikhez egyébként sosem lett hűtlen. Sem a matracsírban, ahonnan önerejéből feltámadt Lázárként kelt fel új életet kezdeni, sem az Orion-gyár reklámszövegírójaként, kihullva az irodalmi életből, kilincselve szerkesztőségekben, kiadókban, ahol jó ideig csak bólogattak a nevére, valahonnan rémlik, mintha hallottam volna már... Az avantgarde legbizonyosabb ismertetőjegye a jövőbe vetett feltétlen hit. Ha ez igaz, Tamkó Sirató egyértelműen avantgardista költő. Az ő költészetének hőse a Kozmoszt meghódító Ember, a mindig bizakodó és diadalmas, aki glóriaként viseli „a 20 milliárd fényév átmérőjű világegyetem fogalmát”, s „űrtüdővel” lélegzik ugyan, de boldog tud lenni a Rózsadomb alján, a Bolyai utcában is. Versei színpada szokatlan, történései gyakorta meghökkentők, helyzetei azonban ismerősek. A líra örök helyzetei: valaki szerelmes, örül, vágyódik, remél, csalódik, meghal — sosem vigasz nélkül. Költészetének eredetisége, eltéveszthetetlen egyénisége a csodában rejlik — számunkra az, neki magától értetődő —: az Ember mindig ember, s az ember sosem idegenedik el az Embertől. A csalás és öncsalás rózsaszín szemüvege nélkül látta így a világot, amelyben igazi esélyt csak a jónak és az igaznak adott: természetes tehát, hogy felnőtteknek és gyerekeknek írt versei látásmódja, technikája, még anyaga is egynemű. Aki őt olvassa, a jót és igazat indokolatlannak tartaná hol kis, hol nagy betűvel írni. Vannak költők, akiktől vigyázzban állva, tisztelegve búcsúzunk, tőle rímeket pattogtatva, ritmusokat dünnyögve kell — ugyanakkora fájdalommal —, mert a veszteségünk sem kisebb. SÍK CSABA - KRITIKA