Kritika 9. (1980)
1980 / 2. szám - Tamás Aladár: Jon Vinea
1964 kora őszén, amikor éppen visszaérkeztem nyári szabadságomról Párizsba, nagyméretű képes levelezőlapot hozott számomra a posta. Romániából érkezett. A címzés meglepett és, mi tagadás, a tetszés bizonyos nemével nézegettem. Nevemen kívül ugyanis csak annyi állt rajta: Párizs, UNESCO. És megkaptam. Tartalma azonban egykettőre sötét fellegekkel borította el a szívemet. A július 30-án kelt lapon többek között a következő állt: „Ismeretlenül tudatom, hogy közös barátunk, Jon Vinea költő 69 éves korában, ezelőtt pár nappal, elhunyt. Sokat beszélgettünk önről... Pesti tartózkodásom alkalmával tudtam meg, Vinea kérésére, hogy ön Párizsban van. Ide küldöm ezt a szomorú hírt. Halála után pár nappal jelent meg »Ora Fintinelor« című első verseskötete, amelynek 139-ik oldalán GAMA (Hangsor) című versét önnek dedikálja. Ha ez a pár sor eljut önhöz és pontos címet kapok, szeretném eljuttatni önnek ezt a kötetet.” És az aláírás: „Aurel Buteanu. Író és műfordító vagyok.” Az ember élete — lassan alakult ki bennem ez a vélekedés — barátok által nyer színt és telítődik meg az élet hangjaival. Amint a barátok tünedeznek, életünk szürkül, csengése tompul. És ez elől nincs menekvés. Jón Vinea ifjúságom része, barátom volt. Csak az ifjúság termeli ki azt a rejtélyes képességet, amely barátokat vonz magához és maga is vonzódik azokhoz, akikkel együtt kíván haladni az élet útján. Íme, Vinea most, halála után is felém nyúlt, nekem dedikált versével. Ezzel az érzéssel járkáltam napokon keresztül. Bensőmben csillapíthatatlan viharok dúltak. Mert jóvátehetetlen dolog történt. 1924 elején négy-öt hónapot Bukarestben töltöttem. Természetesen első dolgom volt, hogy felkerestem a Contimporanul című avantgardista folyóiratot. illetve szerkesztőit: Marcel Iancu festőt és Ion Vinea költőt. Már csaknem egy éve megjelent Boldog Híradás című verseskötetem. Úgy éreztem, ez megfelelő névjegy a bemutatkozáshoz. Fenntartás nélkül hittem akkor az avantgardista művészek testvériességében. Marcel Janou és Jon Vinea is így fogadtak. Két hét sem telt el és megismerkedésünk villámgyorsasággal változott át barátsággá. összebarátkoztam a Contimporanul többi munkatársával is. Elsősorban Scarlat Callimachi, Jon Barbu költőkkel és Maxy festővel. Valamennyien együtt jártunk-keltünk. Az avantgardizmus eszméit boncolgattuk. Franciául beszéltünk. De azért erősen tanultam románul. Jon Vineával kettesben is gyakran találkoztunk. Az ő verseit fordítgattam magyarra, ő meg az enyémeket románra. Bukarestben megejtően szép volt a tavasz, árnyasak az utcák, csendesen el lehetett merengeni egyegy félreeső kis borozóban. Amikor Vinea megtudta, hogy Halmiban születtem, és ez a kis falu Románia területén fekszik (akkoriban Halmeu-nak nevezték, később Titulescura változtatták nevét, ma azt sem tudom megvan-e még), gyakran unszolt, maradjak náluk Bukarestben, hiszen már románul is beszélek, szeretni fognak itt, jó dolgom lesz. Én azonban tudtam: ő franciául is ír verseket, titkos vágya, hogy francia költőként tartsák számon. Javaslata ellen ezzel is érveltem. De jólesett. Tristan Tzara jó barátja volt Vineának. Együtt indultak, még Romániában, költőként. És ma nincs ragyogóbb csillaga az avantgardizmusnak Tzaránál. Ezt emlegette gyakorta Vinea, akivel hétről hétre szorosabbá vált barátságunk. Ezen a tavaszon jelent meg Franciaországban az ugyancsak román származású Panait Istrati Kyra Kirilina című regénye és meghódította az olvasókat. Ez is döfödte Vinea érzékenységét — talán azt is lehetne mondani: hiúságát —, aki egyre határozottabban érezte magában az elhivatott művészt, a költőt. Hónapokon keresztül úgy éreztem, nincsenek jobb pajtásaim a bukaresti avantgardista művészeknél. De Vinea fészkelte be magát legerősebben szívembe. Közben letett arról, hogy román költőnek nyerjen meg és ő sem akart már mindenáron a francia Parnasszuson ragyogni. De mindketten mindegyre csak Franciaország felé tekintettünk. Bontakozó, pompázó, új költészetének sokféle szí nén Vinea ne, hangja és szelleme vonzott, gyönyörködtetett. Annak is híre érkezett, hogy Párizsban újszínű avantgardista mozgalom kelt szárnyra, javában tombolt a „szürrealista forradalom”. Tanácskoztunk, vitatkoztunk erről sokat a Contimporanul szerkesztőségében. Hosszú kiáltvány lett a viták eredménye, amely ezekkel a szavakkal kezdődött: „Le a művészettel! Mert prostituálta magát.” Mindannyian szerettünk volna az irodalmi harc helyszínén lenni. De különös módon mindenkit valamiféle kötelék tartott rabságban. Nem indulhattak útnak. Egyedül én voltam szabad. „Meg aztán öregek is vagyunk” — mondta Vinea. (Harmincadik évében járt.) Jancu, Callimachi és ő is — úgy öt évvel voltak idősebbek nálam. Azt határozták, utazzak én Párizsba. Onnan majd beszámolok mindenről. Örömmel fogadtam a „határozatot”: évek óta másról sem álmodtam, csak Párizsról. Vinea gyönyörű hangú ajánlólevelet írt rólam Tzarának; ugyanezt tette Marcel Jancu Brancusihoz szóló levelében; Maxy pedig Paul Dermé költő feleségének írt, aki román származású volt. Aztán örök barátságot fogadva egymásnak, elutaztam Párizsba. (Még egyszer találkoztunk így együtt az életben. Két esztendő múltán, 1926-ban. Akkor már régen újból odahaza éltem Budapesten. Valami miatt nagyon vágyakoztam viszontlátni bukaresti barátaimat. Talán éreztem: ez volt a fiatalság. A fiatalság, amelytől régóta már gyorsvonatsebességgel robog, távolodik életem, ellenkező irányba. Novemberben ismét ott voltam közöttük. Három ünnepi nap telt el. Vinea beszélgetést közölt velem a Contimporanulban, Marcel Iancu pedig lerajzolt, írás és kép megjelent a folyóirat novemberi számában. Utóbbi fényképfelvétele ma is ott függ szobám falán. A gyorsvonat még veszettebb iramban vágtatott tovább e pillanatnyi megállás után az állomásról.) Párizsból beszámoltam barátaimnak a szürrealista forradalomról. Budapestre visszatérve — lehetséges, talán még előbb —, megjelentettem Vineának három versét is a magyar avantgarde akkori lapjaiban. Leveleket, gondolatokat váltottunk időnként bukaresti barátaimmal. Elsősorban Vineával. De a levelek közötti üres időszakok egyre hosszabbodtak, nyúltak. Amíg végül a levelek is teljesen elmaradtak. Csak üres, lélekpusztító időszakok maradtak. Egy év, két év, egy évtized, két évtized, negyedszázad telt el így. 1948 vagy 1949 tavaszán magyar kulturális küldöttség utazott Bukarestbe, a magyar— román kulturális egyezmény aláírására. A küldöttséget Nógrádi Sándor vezette s én is tagja voltam. Megérkezve, első és egyetlen kérésem az volt a mellénk beosztott állandó kísérőnkhöz: találkozni szeretnék Jon Vineával és Marcel Jancuval, régi barátaimmal. Ha ugyan még élnek. Kísérőnk kérésemet feljegyezte. Másnap, amikor megjelent szálláshelyünkön, félrevont. „Nem tehetünk eleget kívánságának — közölte velem. — Marcel Jancu már régen, majd tíz esztendeje véglegesen elhagyta Romániát. Ion Vinea pedig annak idején támogatója lett Antonescu tábornok fasiszta rendszerének. Felszabadulásunk után emiatt szilenciumra (hallgatásra) ítélték. Nem találkozhat külföldiekkel, különösen kormányküldöttség tagjával.” „Lehetetlen — csúszott ki a számon. — Vinea, ez a tiszta forradalmi szellemű költő?! Kérem, vesse fel még egyszer kérésemet. Negyedszázados jó barátról van szó, akit azóta sem láttam.” Kísérőnk bólintott. Másnap reggel ismét félrehívott. „Nagyon szigorúan be kell tartani a Vinea személyére hozott büntetőhatározatot. Ez* a legcsekélyebb, amit megérdemel” — mondta. És mintha rosszallóan nézett volna rám. Hallgattam. Azt hittem, mást nem tehetek. És tűnődtem, nagyon sokat tűnődtem. * És eltelt megint másfél évtized. Aurel Buteanu levele felforgatta egész valómat. Napokon keresztül alig jártam be az UNESCO-ba. Megnéztem postánkat, azután távoztam. Végül megírtam válaszomat. Benne felrémlő kétségeimet is. Kértem, írja meg őszintén, mi volt igaz abból az információból, amit évekkel ezelőtt Vinea személyéről kaptam. S ami visszatartott attól, hogy az életben még egyszer meglátogassam. Nem sokkal később megérkezett Vinea verseskötete. Buteanu válaszlevele azonban egyre késett. Később kiderült, hogy a Temesvárról elindított levél valahol utat tévesztett. Sohasem érkezett meg. Buteanu újból megírta. A sűrűn gépelt négyoldalas levelet az év (1964) utolsó előtti napján végül mégis megkaptam. Franyó Zoltán versfordítását mellékelte hozzá (ugyancsak ismételten). Jon Vinea nekem dedikált versét fordította le számomra Franyó. A levélből megtudtam: nem volt igaz a vád, amit másfél évtizeddel azelőtt velem közöltek. Három hosszú oldalon beszélt erről és Vineáról Buteanu. Úgy, amint igazságot áhító ember és igaz barát beszélhet. Irodalom- és kortörténet ez az írás. Egyszer még meg kell ismerni mindenkinek. Most csak néhány sorát idézem, ami úgy érzem az én történetem is. „Az elhunyt Ion Vinea barátunk — írta Buteanu — életének utolsó harmada bizony elég hányatott volt. Az Antonescu (szóval hitleri) rezsim alatt nehezen tudott valamit csinálni. Kénytelen volt bulvárlapoknál igénytelen munkát vállalni — a megélhetésért. Cikkeket, pláne irodalmi dolgokat, nem tudott elhelyezni. Egy pillanatig sem távolodott el lélekben ifjúkori progresszív, megújhodásra áhító, humanista ideáljaitól. Kellemetlenségei is voltak, és nem is egy... Utána jött egypár jobb esztendő, de az ő számára nem volt a teljes lehetőségek megnyílása. Volt jobboldali ellenségei — más mázban — ki akarták túrni mindenünnen. (Buteanu aláhúzása.) Az ő pszichológiájával ezt nehéz volt elviselni és a legbensőbb önmagányba vonult vissza. Nem is akart tudni arról, hogy ő író ... megpróbálkozott egy új »experience de vie«-vel. Mindenféle kézi munkával próbálkozott új kapcsolatokat szerezni az élettel...” Amikor Buteanu első levele után azt jegyeztem fel: „felforgatta egész valómat” — erősen tévedtem. Maradt ott még „felforgatni”való. Most a megkezdett művelet befeje- Tristan Tzara és Jon Vinea 1915-ben 7 KRITIKA