Kritika 10. (1981)
1981 / 10. szám - Schulcz Katalin: Várkonyi Mátyás - Miklós Tibor: Sztárcsinálók - Zay László: Ideiglenes paradicsom
elmondottak elválaszthatatlanok az előadástól: mindazok a dramaturgiai hangsúlyok és instrukciók, melyek az író Végre élsz című kötetében szereplő, s a Színház mellékleteként megjelent szövegváltozatában előfordultak, s ott még esetlegesnek vagy nem egészen arányosnak tűntek föl, a rendező, Zsámbéki Gábor interpretációjában nyerték el végső és valóban színházszerű formájukat. Zsámbéki ugyanis (Fodor Géza dramaturgiai munkájával szövetkezve) jelentős átszerkesztést vitt véghez, mikor a Nemzeti Színház társulatával színpadra állította Kornis művét. Értelmetlen és érdemtelen lenne azon töprenkedni, hogyan, a közös munka melyik fázisában nyerte el végső formáját a Halleluja; a játékszíni előadás ugyanis már meggyőz róla, hogy Kornis darabja életképes és színpadra termett alkotás. Mindazt a meghatározatlanságot és vibrációt, amit az író úgy jellemzett, hogy Lebovics felnőttnek látszik, s a többi szereplők is arcot, karaktert, életkort váltanak a játék közben, a színészek, Agárdi Gábor, Márton András, Bodnár Erika és Sinkó László hús-vér emberekként, a jellemek hajlékonyságával állítják elénk, egyben érzékeltetve a figurák klisészerűségét, kialakulatlanságát (különösen Lebovicsra áll ez). Agárdi Miksája és Márton András Lebovicsa olyan szeretettelien gyötrik, utálják, nyűvik egymást, melyben benne van a nemzedékek összetorlódottságának minden gyötrelme: egymásrautaltság és cinizmus, s valami olyan álcázott, naiv vágyakozás a megértés, a szeretet után, ami elég a totális kommunikációhiányhoz és a föltámadó agresszivitáshoz egyaránt. A darab ugyanakkor, az apa korlátozott szerepeltetésével — szerkezeti elvként — központi gondolattá teszi a nemzedéki szakadást: hiányzik az apa jelenléte, amely összekötő kapocs lehetne a praxisban, életformában, eszményekben eltávolodott generációk között. Fölmerülhet persze a kérdés: az íróirendezői gondolat szerint háttérbe állított apafigura, nem halványul-e a dramaturgiailag is kívánatosnál jelentéktelenebbre, sematizáltra, hisz amíg Lebovics és Miksa valójában a még kialakulatlan és a már erőtlenné váló személyiség valódi összetettségében áll előttünk, addig az apáról jobbára annyit tudunk meg, hogy a fogyasztói javak bűvöletében él. (Megjegyzendő, hogy a kötetbeli Apa győz című elbeszélés motiváltabb és drámaian súlyosabb figurát fogalmazott meg, mint a Halleluja.) Kornis hősei nem öntudatos lények, nem tudják se önmaguknak, se egymásnak artikulálni érzéseiket és akaratukat; se azt, amit egymástól várnának, se azt, ami önnön lelküket feszíti. A színpadon, sokszor úgy tűnik, négy monológot hallunk — s nemcsak azért, mert itt valóban süketek párbeszéde folyik —, de az akaratok, indulatok, vágyakozások elsiklanak egymás mellett, ami azzal is együtt jár, hogy a konfliktusok se szikráznak fel igazán, a szó hagyományos értelméből tehát dráma sem jön létre, csak a feszültség teremtődik meg, állapotok, életérzések feszülnek egymásnak, melyeket az író tehetségesen hozott felszínre, egy lehetséges metszetet adva mindennapjainkról, mely természetesen nem egyedüli lehetősége a művészi általánosításnak. Az anyag, amiből az író építkezik, lefokozott. Kornis a tradicionális fikció, az irodalmi konszenzus, a köznyelv alatti elemeket emel be drámai építményébe, a partikularitás mikrovilágához, a kisszerű, meghatározhatatlan mindennapok esetlegességéhez fordul. A nyelv közhelyek, szleng, aszfaltfolklór, utcai trágárságok, argó, gyermekmondókák, slágerek, úttörőénekek, reklámszövegek kusza halmazából épül, s paradox módon mindezek ellenére valamiféle groteszk lebegést kap. A gesztusok, az érzelmi megnyilvánulások is panelszerűek, sok helyzetkomikummal, néhol valódi komédiás töltettel: a színészek is örömüket lelik a komédiázásban, a nézőtér végig hahotázza a darabot. Csányi Árpád díszletei, Schäffer Judit jelmezei funkcionálisan illeszkednek ebbe a kusza, rendezetlen térbe; a mindennapi élet jólismert tárgyai furcsa metamorfózison esnek át, beszédes tárgyak lesznek; Lebovics játékai, az apa szerzeményei, a tiki-taki, a farmernadrág, a hula-hopp karika, a búgócsiga — együtt a nagyapa irataival, dunyháival — megteremtenek egy virtuális tárgyi világot, amelyben minden konkrét és mégis távlatot kap; az időt (néhol félreérthetően) lokalizálják a konkrét utalások, mégsem határozható meg pontosan az idő, nem véletlenül válik monomániákusan visszatérő kérdésévé az összes szereplőnek, hogy hány óra van: a nagyapa órája negyed hatkor megállt. „Kizökkent az idő”? Széttört az idő. Kegyetlenül tárgyilagos, groteszk látlelet Kornis Mihály Hallelujája, s a maga pszeudonaturalizmusával se naturalista modelldráma, hanem életérzési leltár, erkölcsi vizsgálódás az emberi kapcsolatok természetrajzáról, az immanens emberi értékek átstrukturálódásáról, a kapcsolatok fölbomlásáról és hiányáról. A színészi alakítások — négy egyenrangú, kidolgozott, jól sikerült szerepformálás — külön elemzést érdemelnének. Amit azonban Agárdi Gábor a Játékszínben elénk állít, arra sokáig emlékezni fogunk. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKA Várkonyi Mátyás- Miklós Tibor: Sztárcsinálók Nem könnyű dolog hazai hagyományok híján új műfajjal lépni a közönség elé. Ha lehet, még nehezíti is a szerzők dolgát az a kétarcú előny, amit a külföldi előzmények jelentenek: hálásabb más kárán tanulni, mint más hasznán. Kétségtelen nyereség Várkonyi Mátyás zeneszerző és Miklós Tibor szövegíró rock-operája. Mint ahogy jó volt tudni, hogy az immár klasszikus angol beatzene nyomában megjelentek az első magyar számok, hogy aztán a gomba módra szaporodó együttesek és dalaik közül kedvenceket lehessen választani; ugyanilyen jó érzés, hogy elkezdődött valami, ami több figyelmet érdemelne, mint amennyi a nyári színházi produkciók között megilletni látszik és amennyit egyelőre kap. A reális értékelés alapja persze az volna, ha nem egyedülálló kuriózumként kezelnénk az óbudai hajógyári sziget Sátorszínházában bemutatott Sztárcsinálókat, hanem mint konkurenciát érdemlő művet, a maga sajátos törvényei szerint hasonlíthatnánk össze más magyar rock-operákkal. Ami a műfaj sajátos törvényeit illeti, igazságtalan szigorúsággal azonnal a korlátai tűnnek fel. Az a tény például, hogy a teljes estét betöltő mű — noha lehetőségei a látvány terén óriásiak, jobbára csak a technikai feltételek határolják be — dramaturgiailag a választott és felvállalt rockzene kiszolgálója. Méghozzá hű kiszolgálója, hiszen ebbe az érdesebb hangzásvilágba nem férne bele akár egy Nem-Ál-Jézus szólama. Vagyis a sláger ellen felhergelt slágerek revüsített koncertként olykor elnyomják a szöveggé lefokozott librettót. A számok megszakítatlan láncolata egyébként ritka feszes tempót diktál és ez mindenfajta színpadon jelentős erény. A császárkori Rómát szándékos kritikai anakronizmusokkal felidéző darab, s az előadás nagy erőssége a már kiemelt tempóérzék mellett a mozgáskultúra biztonsága. A berlini Metropol Theater két művészének, Eva Reinthallernak és Lothar Hanffnak nem ez az első budapesti szereplése. Koreográfiájuk meglepő tartalékokat hoz ki a tehetséges, fiatal é s az ország különböző színházaiból való) színészekből. Ha a közös munkának méltán nevezhető produkcióból (rendező: Kovácsi Jánost ki akarnánk emelni egyetlen teljesítményt, az a Nérót megszemélyesítő, felfedezésszámba menő Szolnoki Tiboré, aki nemcsak a rockoperában elengedhetetlen énekesi-táncosi tehetségével ugrik ki a mezőnyből, hanem színészként is több, mint ígéret. Pál szerepében Makrai Pál villantott fel kiemelkedő énekesi képességet. Többnyire maguk a figurák fedhették el az együttes más tagjainak lehetőségeit: a nőalakok szinte arctalanságba kényszerültek. Ebben talán Tordai Hajnal jelmezei is ludasak egy kicsit, tervezőjük esetleg élhetett volna egyénítőbb stilizációval. A legnagyobb élményt azok a részek nyújtották, amelyekben a magánszámok együttessé értek, s a hangzás egybeesett a szöveg nagyobb összefüggéseivel. Ezek voltak a legműfajszerűbb pillanatok. Itt kell folytatni. SCHULCZ KATALIN Jelenet a Sztárcsinálókból FILM Ideiglenes paradicsom Izsenyivel érvelt jó fél évszázaddal ezelőtt egy esszéista, azt bizonygatván, hogy a költőnek nem a gyönyörködtetés a fő feladata, hiszen akkor aligha íródhatott volna meg a Magyarokhoz dörgedelme. Csakhogy a nemzet fölrázására, lelkiismeretének ébresztésére, cselekedtetésére törekvő költő egyszersmind korának társadalmi feladatát is teljesítette: várták tőle a kemény szót. Az egykori esszéíró hivatkozhatott volna Adyra is, aki költészetének nagy részében ugyancsak a nemzet értelmes ébresztésére vállalkozott, önemésztő ostorozására és ösztökélésére. Ezt az utat járja filmjeivel Kovács András is, olyannyira, hogy Adyt szinte valamennyi művében említi, idézi is. Filmjei töprengők és meggondolkoztatóak, vitázók és vitára serkentők, de tettrekésztetők is. Bizonyos értelemben csakugyan nem gyönyörködtetnek, hanem nyugtalanítanak; az egyén és a társadalom, az ember, a nemzet, talán a világ lelkiismeretéhez apellálnak. Szokatlan, meglepő tehát, hogy most elsősorban lírikusnak mutatkozik, s az Ideiglenes paradicsom méltatását a Lityeraturnaja Gazeta bírálója ezzel a meghatározással kezdi: „Szerelmes film.” Lírai vonások pedig mindig voltak Kovács filmjeiben (kivéve természetesen a dokumentumokat). Első, még önmagát és önnön útját kereső munkáiban — Zápor, Pesti háztetők, Isten őszi csillaga — hangsúlyosabban, a későbbi művekben — mint a Hideg napok, a Falak, A magyar ugaron, A ménesgazda, az Októberi vasárnap — tartózkodóbban, mintegy a háttérben csupán, vagy éppenséggel az égető nagy kérdések vitatásának egyszerű alkalmaként. Az Ideiglenes paradicsom újdonsága ezekkel szemben az, hogy a szorongatóan keserű szerelmi történet az előtérbe lép, szinte betölti a néző egész látómezejét. 36