Kritika 10. (1981)

1981 / 10. szám - Schulcz Katalin: Várkonyi Mátyás - Miklós Tibor: Sztárcsinálók - Zay László: Ideiglenes paradicsom

elmondottak elválaszthatatlanok az előadás­tól: mindazok a dramaturgiai hangsúlyok és instrukciók, melyek az író Végre élsz című kötetében szereplő, s a Színház melléklete­ként megjelent szövegváltozatában előfordul­tak, s ott még esetlegesnek vagy nem egé­szen arányosnak tűntek föl, a rendező, Zsám­­b­éki Gábor interpretációjában nyerték el vég­ső és valóban színházszerű formájukat. Zsám­­béki ugyanis (Fodor Géza dramaturgiai mun­kájával szövetkezve) jelentős átszerkesztést vitt véghez, mikor a Nemzeti Színház társu­latával színpadra állította Kornis művét. Ér­telmetlen és érdemtelen lenne azon töpren­­kedni, hogyan, a közös munka melyik fázisá­ban nyerte el végső formáját a Halleluja; a játékszíni előadás ugyanis már meggyőz róla, hogy Kornis darabja életképes és színpadra termett alkotás. Mindazt a meghatározatlan­ságot és vibrációt, amit az író úgy jellemzett, hogy Lebovics felnőttnek látszik, s a többi szereplők is arcot, karaktert, életkort váltanak a játék közben, a színészek, Agárdi Gábor, Márton András, Bodnár Erika és Sinkó László hús-vér emberekként, a jellemek hajlékony­ságával állítják elénk, egyben érzékeltetve a figurák klisészerűségét, kialakulatlanságát (különösen Lebovicsra áll ez). Agárdi Miksája és Márton András Lebovicsa olyan szeretet­­telien gyötrik, utálják, nyűvik egymást, mely­ben benne van a nemzedékek összetorlódott­­ságának minden gyötrelme: egymásrautalt­ság és cinizmus, s valami olyan álcázott, naiv vágyakozás a megértés, a szeretet után, ami elég a totális kommunikációhiányhoz és a föl­támadó agresszivitáshoz egyaránt. A darab ugyanakkor, az apa korlátozott szerepeltetésével — szerkezeti elvként — köz­ponti gondolattá teszi a nemzedéki szaka­dást: hiányzik az apa jelenléte, amely össze­kötő kapocs lehetne a praxisban, életformá­ban, eszményekben eltávolodott generációk között. Fölmerülhet persze a kérdés: az írói­­rendezői gondolat szerint háttérbe állított apa­figura, nem halványul-e a dramaturgiai­­lag is kívánatosnál jelentéktelenebbre, sema­tizál­tra, hisz amíg Lebovics és Miksa valójá­ban a még kialakulatlan és a már erőtlenné váló személyiség valódi összetettségében áll előttünk, addig az apáról jobbára annyit tu­dunk meg, hogy a fogyasztói javak bűvöle­tében él. (Megjegyzendő, hogy a kötetbeli Apa győz című elbeszélés motiváltabb és drá­maian súlyosabb figurát fogalmazott meg, mint a Halleluja.) Kornis hősei nem öntudatos lények, nem tudják se önmaguknak, se egymásnak arti­kulálni érzéseiket és akaratukat; se azt, amit egymástól várnának, se azt, ami önnön lel­küket feszíti. A színpadon, sokszor úgy tű­nik, négy monológot hallunk — s nemcsak azért, mert itt valóban süketek párbeszéde folyik —, de az akaratok, indulatok, vágya­kozások elsiklanak egymás mellett, ami az­zal is együtt jár, hogy a konfliktusok se szik­ráznak fel igazán, a szó hagyományos értel­méből tehát dráma sem jön létre, csak a feszültség teremtődik meg, állapotok, életér­zések feszülnek egymásnak, melyeket az író tehetségesen hozott felszínre, egy lehetséges metszetet adva mindennapjainkról, mely ter­mészetesen nem egyedüli lehetősége a művé­szi általánosításnak. Az anyag, amiből az író építkezik, lefoko­zott. Kornis a tradicionális fikció, az irodalmi konszenzus, a köznyelv alatti elemeket emel be drámai építményébe, a partikularitás mik­rovilágához, a kisszerű, meghatározhatatlan mindennapok esetlegességéhez fordul. A nyelv közhelyek, szleng, aszfaltfolklór, utcai trágár­ságok, argó, gyermekmondókák, slágerek, út­törőénekek, reklámszövegek kusza halmazá­ból épül, s paradox módon mindezek ellenére valamiféle groteszk lebegést kap. A gesztu­sok, az érzelmi megnyilvánulások is panel­­szerűek, sok helyzetkomikummal, néhol va­lódi komédiás töltettel: a színészek is örö­müket lelik a komédiázásban, a nézőtér vé­gig hahotázza a darabot. Csányi Árpád díszletei, Schäffer Judit jel­mezei funkcionálisan illeszkednek ebbe a ku­sza, rendezetlen térbe; a mindennapi élet jól­ismert tárgyai furcsa metamorfózison esnek át, beszédes tárgyak lesznek; Lebovics játé­kai, az apa szerzeményei, a tiki-taki, a far­mernadrág, a hula-hopp karika, a búgócsiga — együtt a nagyapa irataival, dunyháival — megteremtenek egy virtuális tárgyi világot, amelyben minden konkrét és mégis távla­tot kap; az időt (néhol félreérthetően) loka­lizálják a konkrét utalások, mégsem határoz­ható meg pontosan az idő, nem véletlenül válik monomániákusan visszatérő kérdésévé az összes szereplőnek, hogy hány óra van: a nagyapa órája negyed hatkor megállt. „Ki­zökkent az idő”? Széttört az idő. Kegyetlenül tárgyilagos, groteszk látlelet Kornis Mihály Hallelujája, s a maga pszeudo­­naturalizmusával se naturalista modelldráma, hanem életérzési leltár, erkölcsi vizsgálódás az emberi kapcsolatok természetrajzáról, az immanens emberi értékek átstrukturálódásá­ról, a kapcsolatok fölbomlásáról és hiányáról. A színészi alakítások — négy egyenrangú, kidolgozott, jól sikerült szerepformálás — kü­lön elemzést érdemelnének. Amit azonban Agárdi Gábor a Játékszínben elénk állít, arra sokáig emlékezni fogunk. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKA Várkonyi Mátyás- Mi­klós Tibor: Sztárcsinálók N­em könnyű dolog hazai hagyományok híján új műfajjal lépni a közönség elé. Ha lehet, még nehezíti is a szerzők dol­gát az a kétarcú előny, amit a külföldi előz­mények jelentenek: hálásabb más kárán ta­nulni, mint más hasznán. Kétségtelen nyereség Várkonyi Mátyás ze­neszerző és Miklós Tibor szövegíró rock-ope­rája. Mint ahogy jó volt tudni, hogy az im­már klasszikus angol beatzene nyomában megjelentek az első magyar számok, hogy aztán a gomba módra szaporodó együttesek és dalaik közül kedvenceket lehessen választa­ni; ugyanilyen jó érzés, hogy elkezdődött va­lami, ami több figyelmet érdemelne, mint amennyi a nyári színházi produkciók között megilletni látszik és amennyit egyelőre kap. A reális értékelés alapja persze az volna, ha nem egyedülálló kuriózumként kezelnénk az óbudai hajógyári sziget Sátorszínházában be­mutatott Sztárcsinálókat, hanem mint kon­kurenciát érdemlő művet, a maga sajátos törvényei szerint hasonlíthatnánk össze más magyar rock-operákkal. Ami a műfaj sajátos törvényeit illeti, igaz­ságtalan szigorúsággal azonnal a korlátai tűn­nek fel. Az a tény például, hogy a teljes es­tét betöltő mű — noha lehetőségei a látvány terén óriásiak, jobbára csak a technikai fel­tételek határolják be — dramaturgiailag a vá­lasztott és felvállalt rockzene kiszolgálója. Méghozzá hű kiszolgálója, hiszen ebbe az ér­­desebb hangzásvilágba nem férne bele akár egy Nem-Ál-Jézus szólama. Vagyis a sláger ellen felhergelt slágerek revüsített koncert­ként olykor elnyomják a szöveggé lefokozott librettót. A számok megszakítatlan láncolata egyébként ritka feszes tempót diktál és ez mindenfajta színpadon jelentős erény. A császárkori Rómát szándékos kritikai anakronizmusokkal felidéző darab, s az előadás nagy erőssége a már kiemelt tempóérzék mel­­­lett a mozgáskultúra biztonsága. A berlini Metropol Theater két művészének, Eva Reint­­hallernak és Lothar Hanffnak nem ez az el­ső budapesti szereplése. Koreográfiájuk meg­lepő tartalékokat hoz ki a tehetséges, fiatal é s az ország különböző színházaiból való) szí­nészekből. Ha a közös munkának méltán ne­vezhető produkcióból (rendező: Kovácsi Jánost ki akarnánk emelni egyetlen teljesítményt, az a Nérót megszemélyesítő, felfedezésszámba menő Szolnoki Tiboré, aki nemcsak a rock­­operában elengedhetetlen énekesi-táncosi te­hetségével ugrik ki a mezőnyből, hanem szí­nészként is több, mint ígéret. Pál szerepében Makrai Pál villantott fel kiemelkedő énekesi képességet. Többnyire maguk a figurák fed­hették el az együttes más tagjainak lehetősé­geit: a nőalakok szinte arctalanságba kénysze­rültek. Ebben talán Tordai Hajnal jelmezei is ludasak egy kicsit, tervezőjük esetleg él­hetett volna egyénítőbb stilizációval. A legnagyobb élményt azok a részek nyúj­tották, amelyekben a magánszámok együttes­sé értek, s a hangzás egybeesett a szöveg na­gyobb összefüggéseivel. Ezek voltak a legmű­­fajszerűbb pillanatok. Itt kell folytatni. SCHULCZ KATALIN Jelenet a Sztárcsinálókból FILM Ideiglenes paradicsom Izsenyivel érvelt jó fél évszázaddal ez­előtt egy esszéista, azt bizonygatván, hogy a költőnek nem a gyönyörködtetés a fő feladata, hiszen akkor aligha íródhatott volna meg a Magyarokhoz dörgedelme. Csak­hogy a nemzet fölrázására, lelkiismeretének ébresztésére, cselekedtetésére törekvő költő egyszersmind korának társadalmi feladatát is teljesítette: várták tőle a kemény szót. Az egykori esszéíró hivatkozhatott volna Adyra is, aki költészetének nagy részében ugyancsak a nemzet értelmes ébresztésére vállalkozott, önemésztő ostorozására és ösztökélésére. Ezt az utat járja filmjeivel Kovács András is, olyannyira, hogy Adyt szinte valamennyi művében említi, idézi is. Filmjei töprengők és meggondolkoztatóak, vitázók és vitára ser­kentők, de tettrekésztetők is. Bizonyos érte­lemben csakugyan nem gyönyörködtetnek, hanem nyugtalanítanak; az egyén és a társa­dalom, az ember, a nemzet, talán a világ lel­kiismeretéhez apellálnak. Szokatlan, meglepő tehát, hogy most elsősorban lírikusnak mu­tatkozik, s az Ideiglenes paradicsom mélta­tását a Lityeraturnaja Gazeta bírálója ezzel a meghatározással kezdi: „Szerelmes film.” Lírai vonások pedig mindig voltak Kovács filmjeiben (kivéve természetesen a dokumen­tumokat). Első, még önmagát és önnön útját kereső munkáiban — Zápor, Pesti háztetők, Isten őszi csillaga — hangsúlyosabban, a ké­sőbbi művekben — mint a Hideg napok, a Falak, A magyar ugaron, A ménesgazda, az Októberi vasárnap — tartózkodóbban, mint­egy a háttérben csupán, vagy éppenséggel az égető nagy kérdések vitatásának egyszerű al­kalmaként. Az Ideiglenes paradicsom újdon­sága ezekkel szemben az, hogy a szorongatóan keserű szerelmi történet az előtérbe lép, szin­te betölti a néző egész látómezejét. 36

Next