Kritika 13. (1984)

1984 / 11. szám - Vezér Erzsébet: Beszélgetés Lengyel Emillel

Beszélgetés lengyel Emillel A magyar diaszpóra kifogyhatatlan olyan személyiségekből, akiket csak a külföldi le­xikonok tartanak számon, itthon jóformán teljesen ismeretlenek. Lengyel Emil, a közel kilencvenéves tudós-újságíró könyvei meg­vannak ugyan a budapesti Országos Széché­nyi Könyvtárban, de hogy ki rejlik a tucatnyi könyveim mögött, azt honnan is tudnánk. Pe­dig hírnevét világszerte megalapozta azzal, hogy ő írta az első könyvet Hitlerről 1932- ben, és az ő könyveiből tanulták meg az ame­rikaiak tömegei, mit kell tudni Magyarország­ról. A két háború között aktív tagja volt a magyar demokratikus emigrációnak, a New York-i Ady Társaság elnöke, Jászi, Károlyi és Vámbéry közeli jó embere. 1982. július 10-én beszélgettem vele New York-i­­lakásában. VEZÉR ERZSÉBET Kérem, hogy röviden mondja el az élete folyását. Budapesten születtem 1895-ben. Az apám meghalt, mikor én kétéves voltam. Az anyám­nak a lányneve Ádám volt. Ezt azért emlí­tem, mert az ő testvére nagyon híres sebész volt, Ádám Lajos. Anyám volt a legidősebb nővére. A húgom, aki Hawaiiban él, szintén orvos, dr. Ádám Gizella. Nem voltunk sze­gények. Anyámnak volt egy kis papírüzlete, miután özvegy lett, a Rökk Szilárd utcában éltünk, a neve azóta megváltozott. Ma So­mogyi Béla utca. Ott nőttem föl, és a Rökk Szilárd utcai elemi iskolába jártam. Onnan fölvettek a Tavaszmező utcai gimnáziumba. Ott nagy befolyást gyakorolt rám a történe­lemtanárom, Pethő Sándor, a Magyar Nem­zet későbbi főszerkesztője. A másik tanárom Kacsóh Pongrác volt. Ott végeztem, onnan mentem a pesti egyetem jogi karára. Azért oda, mert valaki azt mondta nekem, egy ügy­véd, hogy én olyan ** semleges tudok lenni, mint ahogy egy bírónak kell, nekem tehát az volt az álmom, hogy bíró leszek. Merész álom volt abban az időben. Kitüntetéssel végeztem minden évet. Mikor 1916-ban behívtak katonának, a volhiniai frontra kerültem valamikor­­ februárban. És ott voltam ezekben az árkokban több hóna­pig. Június elején kezdődött a nagy Bruszi­­lov-offenzíva, ahol én is fogságba kerültem az ezred nagy részével. Úgyszólván csoda volt, hogy megmaradtam abban a háborúban. Az történt, hogy engem kiküldött a százados a legelső sorba, egy földalatti sellerbe, az oroszok jöttek, és bedobtak egy kis gömbölyű gránátot, amely megölte a katonát, aki előt­tem volt. Jött a második, gondoltam, no ez az enyém lesz, de az döglött volt. Ez mentette meg az életemet. De amit én ott láttam, eze­ket a halott fiatalokat, ott és a fogságban, az engem pacifistává tett. Elvittek engem egy nagyon hosszú útra, először az Ural hegy­nek az európai oldalán, aztán az Ural hegy másik oldalán Szibériába, Irbit nevű község­be, és ott voltam másfél évig. Akkor egy skandináviai orvosküldöttség járt körül a szi­bériai táborokban az osztrák—magyar és né­met hadifoglyok között kikeresni azokat, akik olyan betegek, hogy legjobb őket hazakülde­­ni, hogy otthon haljanak meg. Én voltam az egyik. És azért se halt meg. Visszakerültem Pestre, és minden bajom mellett volt egy nagyon csúnya maláriám, amellyel kórházba kerültem, és ott maradtam még a háború végén túl is. Közben befejez­tem a tanulmányaimat az egyetemen. A Ta­nácsköztársaság alatt beiratkoztam az orvosi fakultásra, ami nagyon tetszett. A húgom is medika volt. Tovább akartam folytatni, de mikor a Horthy-rezsimben , kérvényeztem, hogy tovább szeretném folytatni, visszauta­sították a numerus clausus alapján. A húgom, aki nagyon különös eset — fiatal korában Hitler azt mondta volna róla, hogy egy nor­­dikus szépség, de ez mind nem használt, és az sem, hogy Adamnak volt az unokahúga —, Prágába ment tanulni a német egyetemre, és engem is hívtak, menjek ki oda, talán ott találok valami foglalkozást. Tanítottam fiata­lokat német gyorsírásra, tudtam német, ma­gyar és angol gyorsírást, és franciául is tud­tam. De ez nem volt jövő. Ezután elmen­tem Bécsbe. Ott újságíró lettem. Melyik lapba írt? Ál­ levelezője voltam a főlevelezőnek, aki Szilágyi Dezső volt, és az újság neve valami Magyar Nemzet-féle volt. Magyar lapba dol­goztam Aztán úgy volt, hogy a húgom fér­jének volt egy tantéja, aki adott kölcsön pénzt, hogy kimenjünk Amerikába. A húgom először, aztán az anyám és én. Ott persze nem volt semmi, amire támaszkodni lehetett volna, mert amit én Magyarországon a jog­ból tanultam, azt ott nem lehetett használni. Egy barátomnak sikerült állást találni szá­momra egy itteni bank ottani fiókjánál, Ban­­ca Máramaros, ahol én a postai szolgálatot végeztem el, addig, míg rájöttek arra, hogy én cikkeket írok. Akkor kezdtem írni komoly lapoknak, először a Herald Tribime-nak, az­tán a New York Times-nek, majd kiderült, hogy a végzetem az — Bécsben is újságíró voltam, a fogságban is egy gyorsíró újságot adtam ki —, hogy újságíró leszek. Az idők folyamán az újság mellett taníta­ni kezdtem — az akkor nem volt szokatlan. Valaki felhívott, hogy tanítsak a New York University-ben. Hallotta egy előadásomat, és az nagyon tetszett neki. Nem tudom, miről volt szó, talán a Balkánról. A tartalékos tiszt lévén bevonul az amerikai hadseregbe, és szeretné, ha én venném át az ő helyét, míg távol lesz. Elég becsületesnek tartott arra, hogy ha visszajön, visszaadom neki a helyet. Nem jött vissza, generális lett közben, így örököltem az ő állását. Az egyetemen nagy szükség volt­­rám, különösen a második vi­lágháborúban. Mert nem mondtam azt, hogy csak európai történelmet akarok tanítani, ta­nítottam amerikai történelmet is; megtanul­tam, hogy tanítani tudjak. Tanítottam köz­­gazdaságtant is. Persze ebben volt valami metódus is. Rájöttem arra, hogy a történe­lem nemcsak történelem, van benne európai, amerikai és világtörténet, világpolitika, gaz­daság. Nem egydimenziós, hanem több di­menziós. Én voltam az egyetlen a NYU-ban, aki ide­gen származású volt, mert ők azt akarták, hogy az itteniek tanítsanak, de szükségük volt rám, és nagyon hamar elértem a legmaga­sabb fokot. Kezdtem mint lecturer [előadó], aztán mint assistant professor [tanársegéd], associate professor [docens] és a legmagasabb, a full professor [egyetemi rendes tanár]. Közben azonban a másik karrierem, amely­ből több megélhetésem volt, az újságírás ma­radt. A Nation-nél kezdtem, 20 évig a New York Times-nél, majd a Herald Tribune-nél, aztán a Toronto Star-ná­l. A New York Times-ba saját neve alatt írt? De még mennyire. Én voltam az első, aki Jászi -Monarchia-könyvét ismertettem. Köz­ben a Nation-nél, amely nagyon liberális volt, lehetett az ember nagyon anti-Horthy. Én ír­tam Jásziról, Hatvanyról, mikor bajba került otthon. Demonstrációt csináltunk Hatvany érdekében. Közben az én életem kicsit megváltozott magyar irányban is avval, hogy Göndör Fe­renc­­kijött ide. Én amerikai írónak tartottam magam, már angolul gondolkoztam, de Gön­dör olyan kedves ember volt, és olyan libe­rális — és ebben az országban olyan sok konzervatív-reakciós magyar volt —, hogy nagy barátságba kerültem vele és megkért, hogy írjak a lapjába. Hatalomra jutása után? Nem, még előbb. Egy évvel előtte. Itt 1932- ben, Angliában 1933-ban jelent meg. És én ennek köszönhetem azt a nagy kitüntetést, amit életem legnagyobb kitüntetésének tekin­tek. Azt hittem, hogy a nácik engem nem vet­tek észre. Én tudniillik mint a New York Times tudósítója bementem Németország­ba, Nürnbergbe, ahol a náci kongresszusok voltak, és ők adtak nekem vasúti jegyet, szál­lodát. Gondoltam, azért, mert én a NYT tudó­sítója vagyok és­­nem tudnak az én köny­vemről, amelyről a londoni Times Literary Supplement azt írta, hogy „this book is the work of an enemy” [ez a könyv egy ellenség munkája]. Egyébként az eredeti könyvet lát­tam a kirakatokban 1932-ben Németország­ban. Persze, ezt már sohasem fordították le németre, mert akkor már a nácik voltak ott. De valahányszor átmentem Németországba, föl voltam háborodva, hogy nem tudtak az én könyvemről. Pedig tudtak róla, mint a háború után kiderült. Persze, ha bementem Németországba, felmentem először a Times irodájába, hogy tudják, ha eltűnök, hogy mi van velem, aztán az Associated Press irodájá­ba, melynek a főnökét jól ismertem. Nem tör­tént semmi sem. Aztán a háború után kiderült — meg is mutatom —, hogy több náci doku­mentumban szerepelek. Erre vagyok én na­gyon büszke. Volt egy listájuk, melyen azok szerepeltek, akiket el kell fogni Angliában, mert arra számítottak, hogy megszállják Ang­liát. Ezen a listán volt 2000 ember, Churchill volt az első, és a 68. számú én vagyok. A má­sik: „eine Liste des schädlichen und uner­wünschten Schrifttums'’ [az ártalmas és nem­­kívánatos irodalom listája]. Ebben is benne vagyok. Ebben, mint látom, Heinrich Heinével együtt szerepel. Annál nagyobb kitüntetés, hogy minden művemet meg kellett semmisíteni. Erre én nagyon-nagyon büszke vagyok. Thomas Mann is sämtliche Schrifte-vel szerepel, aztán Georg Lukács, Moses Hess stb. Amerikában én minden irányban dolgoz­tam: a Free French [Szabad Franciaország] irányában, az angoloknak, a jugoszlávoknak és a szovjet—amerikai barátság irányában. Az FBI ezt nem tudta megbocsátani, és így a feketelistájukra kerültem. A háború után to­vább írtam, kb. huszonöt könyvet írtam fel­nőtteknek és másik huszonöt könyvet a fia­taloknak. Többek közt a fiataloknak írtam Gandhiról, Berta von Suttnerről stb. Kicsit visszakanyarodva a második vi­lágháború idejéhez, mikor az első nagy emigrációs hullám elindult Ma­gyarországról, illetve Európából 1939— 40-ben, hogyan segítettek itt? Itt New Yorkban különösen Alvin John­son tett sokat a magyarok érdekében. És voltak más organizációk is az európai értel­miség megmentése érdekében. Gazdag ma­gyar származású amerikai nőknek is volt egy szervezete. Nagy iparmágnások felesé­geivel (Goldberger, Fellner, Chorin) csinál­ Az Emberbe? Igen. És sokat írtam Az Emberbe. De akkor szerettem volna az újságírás mellett egy újabb dimenziót kapni, és elkezdtem köny­veket írni. Nagyon érdekelt a háború és bé­ke problémája. És ezt könyvekben jobban ki lehetett fejteni. Az első könyv, amit írtam, az én szibériai élményem. Címe Cattle car express. A prisoner of war in Siberia [Mar­havagon expressz. Egy hadifogoly Szibériá­ban]. De ha az ember ezt megkezdi, akkor nem tudja már abbahagyni. Egyik könyv jött a másik után. Kérem, soroljon fel néhány fontosabb könyveimet. Az első könyvet, amely megjelent angolul Hitlerről, azt én írtaim. Címe: Hitler. Ezt az egész világon ismertették. Nem azért, mert én írtam, de ez volt az első könyv Hitlerről. ”

Next