Kritika 13. (1984)
1984 / 8. szám - Murányi Gábor: Szántó Judit ismeretlen naplója (1938-1946)
hristopher Morley Ember volt című regényét 1936-ban jelentette meg a Cserépfalvi kiadó. A kötet példányainak egyike — véletlenül-e vagy szándékosan? — selejtesre sikeredett: a nyomtatott szöveg a 112. oldal után, mondat közben megszakad. A könyv további ívei üres lapokból álltak mindaddig, amíg 1938. január 29-én nem kezdte el vezetni naplóját Szántó Judit. Tizenkét esztendővel ezelőtt a Kritika 197217. számában Vértes György közreadta József Attila élettársának azt a visszaemlékezését, amit Szántó Judit 1948. február 23-a és március 8-a között rögzített. Az alább olvasható napló első bejegyzése tíz esztendővel előzi meg a viszszaemlékezést. Az emberi memória természetét ismerve bizonyosra vehető, hogy e napló sok tekintetben hitelesebb forrás, mint az eltelt tíz év sorspróbáló tapasztalatain átszűrt emlékezet, annál is inkább, mivel a naplóban Szántó Judit sokszor valóságos „önanalízist’’ végzett. „Mindig csak akkor jut eszembe ez a könyv is, amikor hajszolt és ideges vagyok’’ — írja egy helyütt, s valóban: életének ilyenolyan sorsfordulóinál ismerkedhet meg a kései olvasó Szántó Judit őszinte, gyötrődő gondolataival, mérlegelés nélküli indulataival, véleményével. A napló József Attilára való emlékezéssel indul, a Siesta szanatóriumbeli találkozásuk részletes története lelhető meg az első nap bejegyzésében. E találkozást Szántó Judit tíz évvel később is lejegyzi, de a két szöveg összevetése érdekes következtetésekre késztetheti a figyelmes olvasót. A naplószerű visszaemlékezés még néhány napon keresztül folytatódik, aztán ez a forma megszakad, s a bejegyzések mindinkább krónikási híradássá válnak. József Attila „csupán” a Szántó Judit gondolkodását, életét meghatározó mellékszereplővé zsugorodik. Így József Attiláról e napló tulajdonképpen nem mond semmi igazán újat, ám néhány ponton kiegészíti, vagy éppenséggel korrigálja (viszszamenőleg) a tizenkét esztendővel ezelőtt napvilágot látott visszaemlékezést. Szántó Judit e naplókönyvet összesen 37 alkalommal vette a kezébe, ennyiszer rótta a papírra gondolatait a nyolc esztendő alatt; a napló utolsó bejegyzése 1946. április 8-án íródott. A tervezett József Attila-könyvet egy nem kevésbé érdekes témakör váltja fel: Szántó Judit naplójának vallja meg kételyeit, aggódásait, amire van is oka. Lányát, Szántó Évát kiküldi 1936 márciusában a Szovjetunióba, hiszen a tizenöt éves leány apja — Szántó Judit első férje — Hidas Antal (eredeti nevén: Szántó Gyula) 1925 óta ott él. Hidas Antalt azonban 1938-ban letartóztatják, az addig igen gyakori levelezés egy csapásra megszűnik, s ettől kezdődően Szántó Judit egyetlen sornyi hírt sem kap leányától. Viszont érkeznek az aggasztó (rém)hírek. S a kezdeti minden hetes naplóvezetésről Szántó Judit áttér a szomorú évfordulókról való megemlékezésre. A kézírással vezetett napló terjedelme 72 gépelt oldal, amit öt oldal kivételével az alábbiakban közreadok. Az öt oldalt a végképp magántermészetű bejegyzések miatt hagytam el, a kihagyásokat minden esetben [...] jellel jelölöm. A sokszor gyors és kapkodó írás miatt rendkívül sok az értelemzavaró helyesírási hiba, s ugyancsak sokszor hiányoznak a pontok, kettőspontok, vesszők, gondolatjelek. A napló szövegét az olvashatóság érdekében értelmező központozással láttam el, a nyilvánvaló helyesírási hibákat kijavítottam, néhány jellemző, s talán valamit jelző hibát meghagytam, és (sic’)-kel hívtam fel rá a figyelmet. A kézírásban egy-egy szó végképp olvashatatlan, ezeket szintén jeleztem. A jegyzetek összeállításakor igyekeztem szűkszavú lenni, csupán a 6., 9., 43. és 44. jegyzet kivétel — úgy véltem, hogy a napló utalásai enélkül érthetetlenek maradnának. A naplóban olykor feloldhatatlan vezeték- és keresztnevek fordulnak elő, ezeket — egy kivételtől eltekintve — nem láttam el jegyzettel. Végezetül néhány szó e különös kötet történetéről. A könyvbe zárt naplóról Szántó Judit 1946 után feltehetően megfeledkezett, vagy hiába kereste a könyvei között. Erre a következtetésre annak alapján juthatunk, hogy bár az 1948-ban írt visszaemlékezés és a tíz esztendővel azelőtti naplóban sok az egyezés, ám a jó néhány eltérés azt látszik igazolni, hogy a visszaemlékezéshez Szántó Judit már nem használta naplóját. Amikor 1963-ban — hatvan esztendős korában — meghalt, leánya, Szántó Éva tán nem is sejthette, mit rejt a szürkésbarna borítású, már-már jellegtelen vászonkötésű könyv. Szántó Éva 1965-ben meghalt, s a napló sok más kötettel akkor egy antikváriumba került. Ehosszú vándorlás során a vak véletlen úgy hozta, hogy nem akadt senki, aki belelapozottvolna a 112. oldal utáni részbe ... Az antikvárium polcáról emelte le a könyvet a napló jelenlegi tulajdonosa, aki inkognitóját nem kívánja felfedni. Néki ezúton is köszönöm, hogy hatesztendei győzködés után végül hozzájárult a napló közreadásához. MURÁNYI GÁBOR 1938. január 29. Meghaltál Attila: Szárszón ipiihenszipiihensz és nem fáj semmi már Neked. Egyedül vagyok. Nem megyek haza a Korong utcába, ahol együtt éltem Veled. Két hónapja halott vagy — (nem is két hónap még, egy pár nap hiányzik.) A fejem és a szívem üres. Sohsem írtam magamról. Most is megálltam képed előtt és kértelek: vigyázz rám! Óvj attól, hogy indulatból — vagy a valóságot szépítve máshogyan írjak Rólad, magamról, emberekről, mint ahogy az megtörtént. Elváltál tőlem másfél éve, és sohsem éreztem, hogy elváltál. Visszavártalak. Ha néha találkoztam Veled az Ilfcovitsnál és onnan hazajöttél, hozzánk — otthonodban úgy találtál mindent, ahogy addig volt, míg együtt voltunk. Nagyon szerettelek. Mikor Laci és Jolánt elváltak — nem szerettem Jolánt — mégis magamhoz vettem, mert szerettelek és így közelebb éreztelek magamhoz. Meglátogattalak a szanatóriumban. Alig tudtam szólni Hozzád. Úgy tettem, mintha olyannak látnálak mint eddig. Kisírt és dagadt volt a szemed. Tested soványabb volt, pedig ennivalód volt sok és elláttak mindennel. Beszélgettünk, megfogtam a kezed. Te rám néztél, vizsgáltál. Felsoroltad bűneimet, hogy nem akartam gyereket tőled, hogy orvoshoz mentem a Te -beleegyezésed nélkül. Hogy bordélyba küldtelek, hogy Te nem akartál elmenni tőlem, azért aludtál. Hogy az a névtelen távirat, az tőlem és Edittől eredt, mert mi cinkosok voltunk Edittel, és az én nyugalmamért választottam ilyen furfangos megoldást — mert terhes volt a Veled való együttlét. Hogy sokszor rideg voltam, hogy 120 pengős kabátot akartam és ellenségesen néztél és vártad a feleletet. A városban az SZAK ismere KRITIKA rettenése egyben a sors emeltyűjének nyikorgását jelentette. Sam rápillantott Mac kisasszonyra, aki észrevétlenül bólintott Caesarhoz hasonlóan Sam is tudott gyorsan és váratlan döntést hozni, amikor szükség volt rá. Kényelmes megkönnyebbüléssel arra gondolt, hogy nem szükséges három hetet Pullman gördülő börtönében töltenie. „Hallgass ide’’ szólt Richardhoz. „Te fogsz elmenni erre az útra. El tudsz indulni most délután? Menj azonnal haza és csomagolj össze Most erre az alkalomra Hermant küldöm le Délre és te megteheted a próbautadat a Középnyugaton". ..A jó ügynök olyan, mint a szerelmes". Igen, tagadhatatlanul nagyszerű romantikus hangulatban indult neki Richard inas útjának. Sebtében kitervezett útjának első megállója Harrisburg városa volt, a nagy Pennsylvania állam székvárosa. Mint oly sok komoly szerelmes, ő is váratlan kellemetlen akadályokat fedezett fel útjában. Késő este érkezett meg nagyszerű megrendelésekről álmodozva. A törvényhozás épp ekkor ült össze, a termékeny állam sok vállalkozója, üzletembere, politikai akarnoka, mind összegyűlt, mint méhek a kaptár körül és a szállodák megteltek. Kivételesen fel tudták Richardnak ajánlani, hogy az egyik szálloda báltermében a zongorára matracot tesznek, ott aludhat. A bálterem tele volt kis vaságyakkal, Richard álmatlanul hevert és hallgatta a politikai akarnokok horkolását a fal mentén. Amikor végül elaludt, hirtelen egy újabb akarnok ébresztette fei, akinek úgy látszik, sikerült valamilyen dolga, amit rögtön megünnepelt azáltal, hogy éjfélkor zongorázni kezdett Richard azzal nyuhtatta meg magát.