Kritika 14. (1985)
1985 / 10. szám - M. Nagy Péter: Varjas Endre: A senki testámentumából - E. J.: Rácz Péter: Szemtől szembe ültetés - Erdei János: Nádasd Ádám: Komolyabb versek - Molnár Gál Péter: Katona - Spiró: Jeruzsálem pusztulása
Varjas Endre: A senki testamentumából Varjas Endre első kötete — az ötödik, pontosabban az első (meg nem jelent) négyből való válogatás — ahogy a szerző mondja versírói munkásságáról. Talán ez volt az a kényszer, ami miatt, véleményem szerint, zsákutcákat jelző költemények is jócskán kerettek a kötetbe. Bár nem csupán az időrendi sorrend alakítja a könyvet , legfeljebb keresztezi a szerkesztettség szempontját. S akkor ez lehet a hamis kényszer. Mert olyan tudatosan felépített kötetnek olvastam Varjas Endréét, melynek első felére az utánérzések és a számomra elfogadhatatlan megoldások jellemzőek. Miről van szó? A kötet a mindenséget próbálja ívébe foglalni: a múlt, a lét, az ember teremtődésének titkát, misztériumát az egyszeri élet kétséges bizonyosságain keresztül építi be egy olyan fajta jövőérzésbe, mely a jelen formáiból és a múlt ismétlődéseiből mégiscsak új minőséget teremt. E nagy koncepciónak (még?) túlságos mankói vannak: juhászferences szózuhatagok,összevonások, képzettársítások az első részben (Genezis). Századunk gondolkodásának sajátja ez a paradoxon: a racionálisban is titkot, misztériumot keres. Az élet keletkezésének, fejlődésének és magának a lét értelmének „megfejtései” — ez Isten hiánya (kinek különböző formákban való felbukkanása át is szövi a kötetet). Az irracionális megragadása ugyanakkor a racionalitás várának építőköveivel történik, a tudomány fogalmaival. Ez a mindenség versbe szedésének extenzív kísérlete — végtelenül folytatható. S ha mégis sikerülhetett — ez az első, óriási lélegzetvétel káprázatából következhetett. Meg nem ismételhető. Jön a jelen, múltban gyökerező, újra csak botokkal elénk tipegő. Formailag jól megoldott hősi tirádák, „átérezve vannak” emberi mivoltunk a mítoszból és a történelemből gondosan kiválasztott formálói, a tett és a gondolat nagyjai: Guevara, Ságvári Endre, Lenin, hősi halált halt űrhajósok, Sziszifosz- Tantalosz-Daidalosz-Prométheusz-Szókratész-József Attila. Akinek emlékére írt tízoldalas, Koszorú című versében Varjas a mindenség egy másik, intenzív megragadásának példáját használja fel — „töményesíti” József Attilát. Apoézis... hol is van ma már a poézis? Csak esetlegességek, szilánkok vannak. Vagy mégsem? Léteznek még hasonlatok, metaforák, megszemélyesítések, melyek lényeget nyitnak, fel? A kötet közepén (Értelmüket a szavak és az Olajszemcsék című részben) erre kezd rájönni a szerző; a szerelemről beszél: nincs új attitűd, nincs új eljárás — de létrejönnek egyéni képek a szerelem sokarcúságáról. S belép még egy tanító, Villon, aki szintén a teljesség egyfajta mestere: az ellentétek fókuszában élőé, az azt megszenvedőé. Vele a költő az egyéniség totalitását kísérli meg életre hívni: a középkori reneszánsz, Daniéval mégis ellenzett pittoreszk teljességet; nem az összegzőt, hanem a kérdést feltevőt. S ezzel Villon bár tudott, mégsem eléggé megértett modernségét mutatja meg. Ambivalenciájánál fogva inkább érzem benne az életet, mint az Olajszemcsék című vers munka—anyag—erő szentháromsághitében — dogmájában. Nehéz megszabadulni a költői látásmód dogmáitól, különösen, ha a létezést, emberi(es)séget, univerzumot akarom befogni vele. Varjas költészetének biztatása, hogy a könyv végén sikerrel kecsegtető kísérleteket tesz erre: „jövőköltészettel” próbálkozik; a kötelező „atomlánc molekula köteg sejthálószövetrendszervezet” (Genezis) konstrukciókat igazi lírává oldja: az érzelem és a szeretet egyetemlegességének és hétköznapiságának pólusai közé fogja a felfoghatatlant. (Kozmosz) M. NAGY PÉTER Rácz Péter: Szemtől szembe ültetés Nemzedéktárs költők véleménye szerint is az elmúlt év egyik legjobb első kötetének alkotója Rácz Péter. Címadó versében Pilinszky János útját követi egészen addig a pontig, ahol „a levegő kevés, mint a nagyon magas égrétegekben": a halál csak testi rothadásként megrajzolható vidékeire. A teljes pusztulás és a lehetőségek lépésenként való megsemmisülésének dilemmáját fogalmazza meg fegyelmezett és rendkívül jó ritmusérzékről árulkodó soraiban: „nyolcágú réz menórámra / mondom: / meghaltnak lenni, / a nagy porba belekeveredni most jó lehet, / a haragvó istenekkel szembenézni / jó nem lehet, /”. E vers a feladat, a folytatás pátosza mellett megjeleníti azt is, amit maga a pátosz szó is jelent: a szenvedést. Már-már káromkodásba hajló kínlódás ez az örökül maradt feladattal. Komoly és hiteles lírai szó Rácz Péteré; költészetének erejét mutatja, hogy ugyane versben képes az önmaga korlátozott lehetőségeivel való számvetésre is: „De tárgyakhoz köt még a bizonytalanság, (...) / Ezért az összelekvározott lemez, a bevetetlen ágy". Ebből fakad, hogy költészete még gyakorta a gondolatokat nem kimondó, csak újra és újra megjelenítő, monoton. Ez olykor bőbeszédűséggel is párosul. (Magvető) E. J. Nádasdy Ádám: Komolyabb versek Nemcsak a köteteim, a Kő kövön című vers az Új versek költőjét, Ady Endrét idézi: Ha változik, hát változzon az élet, / legyen kulissza, legyen hevenyészett, /.../ hevenyészett, áttűnő kulissza, / de ami ledőlt, én nem rakom vissza. De mi dőlt le? — adódik a kérdés. A túl gyorsan válaszolni akaró és ezért a műfaji korlátokat is gyakorta áttörő, a kötött formákat el-elhagyó kísérleti költészet korában Nádasdy a hagyományos utat választja „feleleteiben”. Nem kimondani próbálja azokat, hanem elmondja az eseményeket, amelyeknek újdonsága egyszerre biztosítja költészetének eredetiségét és ugyanakkor garantálják, hogy valóban új dolgokról, a „változásról” is essék szó. Az érzelmek elhallgatását sokszor harsány erotikával leplező divattal dacolva írja: mintha köztünk nem történt volna semmi, csak marháskodás, biológia. (Délelőtti séta). A közhelyekbe menekülő pszichológiai barbárság körvonalai derengenek tehát föl a kötet javát alkotó erotikus versekből. A kapcsolatokat elborító hazugsó gőzön virtuóz foglalatai olvashatóak A lépcsős utcán lefelé, valamint a Mikor berontok önironikus remekléseiben. „Barbárok közt szenved, aki érez” — ezzel a szomorú tanulsággal néz szembe a kötetébe széthintett „istenes verseiben”. Az epizódokra hullott és ezáltal tipikus életvezetés értelme ugyanis nem fogalmazható meg; nem önthető szavakba ott, ahol Nádasdy nézőpontjából szemlélve a széthullás ismétlődése az egyetlen lehetséges esemény. Kikészített és cserzett a bőröm, (Perszonálúnió) — ebben foglalható össze mindannak az értelme, ami történt és aminek — Nádasdy Ádám költészete erre tanú — az ég egy világon semmi más értelme nincs. Nádasdy költészetének eme végpontját szemlélve, az erotikus Versekben fölcsendülő és a magyar költészetben újdonatúj „Kavafisz-szólam” fölerősödése mellett másik út is kínálkozik: a minden aprócska esemény értelmét kibogozó tudat, a Féltérdenben megszólaló személyes kiválasztottság tudata lassanként a magatartásmód még átgondoltabb összegzését, az Oberon köpenyt vesz-hez hasonló szerepversek sorozatát segítheti megszületni. S ezekből megszülethet egy olyan emberibb magatartásnak a körvonala is, amelyhez a kötetzáró vers tanulsága szerint a költő úton van, úton az elmúlás, Útban Spárta felé. (Szépirodalmi) ERDEI JÁNOS Katona—Spiró: Jeruzsálem pusztulása Henriette d'Angleterre egyszerre két írótól is megrendelte Titusz és Bereniké történetének dramatizálását, anélkül, hogy Corneille és Racine tudtak volna egymás megbízatásáról. Suetoniust használva forrásként, a két nagy tragikus elkészült a versenyművel. Corneille és Racine egy abszolutisztikus fénykorban az ellenségek szerelmét meséli el. Katona József egy külföldön lakó király és egy belai internádor alattvalójaként a szerelem ellenségeskedését. Racine udvaronc. Katona rebellis. Így hát: Racine gazdagon elmés lélektani fordulatokban, Katona pedig keserűszavúan elégedetlen a világ folyásával. Racine lélektani drámát írt. Békési József, delectáns actor — ez volt a Hacker szájában színészilleg működő Katona művészneve — rémdrámával kívánta kielégíteni játszótársai darabéhségét. Racine darabját, a Bérénice-t 1670 november második felében mutatták be. Corneille Tite et Bérénice című „hősi vígjáték”-át egy héttel később Moliére-ék, a női címszerepben az igazgatónéval. Katona József Jeruzsálem pusztulását 1814 óta (leszámítva a kecskeméti gimnázium előadását) soha, pedig a szerző nekifogott verses kidolgozásának is. Spiró Györgytől még a Várszínház rendelte meg az átigazítás-átdolgozást. Színrevitele ennek is elhúzódott. Hód Budapesten felejtkeztek meg róla, hol Szegeden maradt el a beígért bemutató, az évad végén a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban végre színre került a leletmentő munka. Spiró tisztább szerkezetet ad, Katona azonban világosabban exponálja a drámát. Spiró megszabadítja a cselekményt kacskaringóitól, Katona vadságai mégis erőteljesebb drámaiságúiak. Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabjában az idős ripacs hosszú és nehezen kimondható francia nevet kényszerül bemagolni. Katona darabjában annyi Flaviusból merített név akad, akár egy antik, római telefonkönyvben. Spiró megszabadítja a szöveget, a színészt és a nézőket a tulajdonfőnév-tehertételtől. Egyszersmind szétoldja a Katona drámáját behálózó családi kapcsolatokat is. Racine egy nagyvonalú uralkodót dicsőített. Katona egy „jókirály”-t sóvárgott. Spiró dürrenmattian unott, cinikus embergyűlölővel provokál. Corneille a nagyvonalú lemondásról dalol, Racine a vigasztalan elválásról. Katona szereplői a halottak előtt — mint a Bánkban — kiengesztelődnek és összebékélnek. Spiró Shakespeare-izálja a németes ritterdrámát: megnöveli a jellemek ellentmondásosságát, eltünteti az eszményítést, törpeszerűvé gonoszítja szereplőit. Titus darabnyitó monológjától kezdődően mintha egy epés Thérsités beszélne minden szereplőből. Stílusosabban, mintha Biberach irigy dühe fröcskölne nyelvükről. Némileg páskándizál is Spiró: politikai drámává hajlítja a rémdrámát. Végül beletorkollatja a kimenetelt kedves drámaszerzője (Miroslav Krleza) korai misztériumjátékának megoldásába. Revüszerű rekonferá- 32