Kritika 14. (1985)

1985 / 10. szám - Zappe László: Joyce: Számkivetettek - Kovács Dezső: O'Neill: Ó, ifjúság!

lést, szöveges tapsrendet illeszt a végére, ahol reménytelennek véli a kibontakozást, szakadatlan ismétlődésének tünteti föl a kibékíthetetlenségeket. Leleményesen stoppolja sajáttá Spiró Katona drámáját: Bereniké megkopaszításának nagyjelenete vagy Miatathias és felesége jelenetének egyetlen mondattal ír megtoldásra (a haldokló asszony ekként búcsúzik férjétől: „Nem főztem neked ma”) a drámai-színpadi hatáselemeket költőienbirtokba vevő írót mutatja. Rémdrámaiatlanításban túltesz az átdolgozáson Ruszt József rendezése. Elveti a játékvégi kietlenséget, helyére érzelmesen vallásos megtisztuló ceremóniát biggyeszt, elutasítva a rémdráma hajmeresztő megoldásait. Ruszt vonzódik a rémdrámákhoz. Meglepő azonban: valahányszor rémdrámát választ, nem rendezi annak. A Cenci-ház, a Fehér ördög vagy a Jeruzsálem pusztulása esetében elfinomkodja a véres, kegyetlen fordulatokat. Nem ábrázol, esztétizál. Nem a kérlelhetetlen cselekmény izgatja: a magasra srófolt szenvedélyességét sóvárogja. Nincs abban kivetendő, ha valaki nem akar rémdrámát rendezni, ne tegye. Színházművészetünk mindig is berzenkedett ellene, mivel a német vadromantikusok helyett inkább vonzódott — már Bécs-ellenes megfontolásokból is — a franciákhoz. Az angol rémségeket is kiengedte hatásköréből, véres szenzációik talán a német drámákra emlékeztették. (Persze, a franciákból sem Racine-t választotta színháztörténetünk, hanem Duncange-t, a Harminc év egy kártyás életéből társszerzőjét, Dumas-t — apát és fiút —, majd Duval, Dévai társalgási elmecsiszolókat.) Nincs rémdráma. Maradna a politikai dráma. Ruszt ezt sem bontja ki előadásában, amiért nekem személy szerint nem vérzik túlontúl a szívem: eleget láttam már rabságban nyögő kis népek hősies színpadi magatartásából. Nincs tehát rémdráma, elmarad a politikai fölhangolás is. Illetve: hódítók és leigázottak összeütközésénél fontosabb az előadásban Fania Feneion auschwitzi lágerzenekarának a háttérbe csempészése. A lágerlalkókká időszerűsített jeruzsálemiek nem politikai, csupán esztétikai vagy kompozíciós okokból kerültek a játéktérbe. Ízlést borzaszt a rémdráma. A politikai dráma elhasznált tematika. Maradna az igazságszolgáltatás Katona József színházi tehetségének, vagy az érdeklődés a kortársi író embergyűlölő fölénye iránt. Ruszt ezzel se törődik. A kecskeméti Don Carlos idején még megnyirbálta a szöveget: kihúzta mindazt, ami nem volt rendezői modorához hajlítható. Mára már nem is húzza meg a darabot: fölébe rendezi a szövegnek mindent eltakaró, saját kalligráfiáit. Ceremóniáik ismétlődnek, egyre eltávolodottabban a drámai ürügytől és egyre kiürültebben. Kezdeteiben is magánügyi rejtjelzésként hatottak Ruszt színpadi jelei, mostanra azonban elkoptak a sokszori színpadi használatban. Nemcsak olvashatatlanok. Súlytalanok is. Automatikus színházi írásjelei peregnek előttünk. Ugyanazt mutatják a jelek, mint legutóbb. Ugyanazt nem jelentik, mint Shakespeare-ban, Websterben, Schillerben, Madáchban. Rusztusajmnos, nem kivételes az önkopírozásban. Kialakult egy rendezői irányzat: tagjai félreértették a színházművészet önállósodásáért vívott harcot — tudniillik: a színházművészet autonómiájáról, nem pedig a rendezői autoszkáciáról, önállóságról, nem önkényről volt szó eredetileg —: „mindegy nekik, tragédia, komédia, történeti, pásztori, víg-pásztori, historicopásztori, tragico-historiai, tragico-comico-historico-pásztori-mű” ... — ugyanarra az írásra jár kezük, szakadatlanul egyazon előadást produkálnak. S ezenközben meg nem unják ki önmaguk képzelt világát. Nem számít már stílus — ugyanazt kapjuk. Nem számít szerző, drámaíró, költő, költészet és világnézet — egy kaptafám járnak az előadások.. Nem számít, találkozik-e a közönség az előadással. Itten önkifejeznek. Itten a saját világ megteremtéséért folyik, aküzdelem. Az összetéveszthetetlen írásmodorért, legsajnálatosabb ebben a rendezői eltökéltségben a színészállomány rongálása. Ruszt valamikor színésznevelő volt. Mostanra a rábízott színészek képességeinek visszafejlesztője lett. Színpadi írás-s modora nem a színészeken át fejeződik ki, hanem sokszor éppen ellenükre. Nem eljátszani kell a szerepeket, hanem lebonyolítani. Nem előpróbáló feladatokat kapnak színészei, csupán szakrális jelekként bonyolódnak bele a rendezői önfelmutatásba. A Jeruzsálem pusztulása előadásában a színészi részvétel elbírálhatatlan. Barta Mária, Máriáss József — és a szerepében hamisan szavaló Császár Gyöngyi utolsó gyermekmosdatási jelenetét — kivéve: az amatőrségtől a kontár műkedvelésen át az öntetszelgő magamutogatásig, a sablongyűjtemények elrekesztette őszintétlenségen át a molyos vidéki színjátszás pakfong-retorikájáig döngő közhelyekből kapunk bemutatót. Schäffer Judit pompázó jelmezei indokolatlanok. Ehhez az avultan harsogó ki mittudhoz jelmezkölcsönzőbeli naftalinosságok illenének. Hasonló a baj Csányi Árpád manézs-homokkal fölszórt játékterével, a rája helyezett vurstlibeli whippel és a félmeztelen díszítők kormányozta hátsó színpaddal. Bármelyik drámához megfelelő keretetkínálnának, csak a Jeruzsálem pusztulását nem lehet benne eljátszani. MOLNÁR GÁL PÉTER Joyce: Számkivetettek A szerző jó hetven esztendeje írta a darabot, de színpadra először mintegy másfél évtizede került az Harold Pinter jóvoltából, a pécsi Nemzeti Színház számára pedig Czimer József fedezte fel és fordította le. Ha kizárólag és felszínesen csak a cselekményt tekintjük, könnyen osztozunk a kortársak véleményében. Négy ember — két férfi, két nő — között bonyolultan szövődő kapcsolatok sorsdöntő pillanatai játszódnak a színen, miközben bőven nyílik alkalom a múlt, az előzmények felidézésére. A múltat azonban csak szóban, elbeszélve, mintegy egymást emlékeztetve emlegetik fel a szereplők, a mű szigorúan ragaszkodik a naturalista drámaszerkesztés külsőségeihez. Nem csoda, ha kevéssé sikerült Ibsen-utánzatnak éreztek a kortársak. A Számkivetettek igazi lényege ugyanis alighanem éppen abban van — s ebben rejlik mostani hatásának titka is —, ami Ibsenhez (de említhetnénk Csehovot, Gorkijt is) képest hiányzik belőle. Míg ugyanis naturalista elődeinél a lelki drámák, konfliktusok, bonyolult, sokszor paradox személyes kapcsolatok mögött társadalmi feszültségek tapinthatók ki, addig Joyce hősei szigorúan izolált értelmiségi körben élnek, problémáikat az író szigorúan sajátjukként kezeli. Önkörükbe záródó kapcsolataik azonban egyáltalán nem bizonyos modellszerűséggel kelthetnek manapság érdeklődést, hanem sokkal inkább azzal, hogy a kapcsolatok elemzése, az egymáson folytatott lélekteherbírási, viselkedési kísérletek során az író a személyiség magjának vizsgálatáig jut el. Hősei minduntalan próbára teszik érzelmeiket, önmagukat és egymást szüntelenül kísérleti helyzetbe hozzák. De nem azért, hogy felelőtlenül játszva egymás életével, érzéseivel, elleplezzék tulajdon létük értelmetlenségét, ürességét, hanem azért, mert tragikus mélységgel élik át önmaguk és egymás megismerésének, a kapcsolatok tisztázásának igényét. Elméleti, filozófiai nézőpontból tarthatjuk képtelenségnek a személyiség feltárását, egymás és önmagunk megismerését a külső meghatározottságok figyelembevétele nélkül. A műalkotás, a dráma azonban korántsem csak akkor gyakorolhat nézőire megrendítő hatást, ha hőseinek küzdelme — adott esetben önmaguk és egymás megismerésére irányuló törekvése — eredményes. Sőt, Joyce darabjára talán éppen azért lehetünk érzékenyek, mert e küzdelem tragikus súlyára, nehézségére, netán reménytelenségére figyelmeztet. Nem megválaszolja, de felteszi, nagy erővel elénk tárja létünk alapvető kérdéseit, rádöbbent, hogy esetleg nem tudjuk, mik is vagyunk, nem sejtjük, mi rejlik bennünk. Szemünkbe vágja, hogy bizonytalanok lehetünk az emberi lényeg mibenlétét illetően. Kell-e több a skatartikus hatáshoz? Joyce ebben a művében ugyanis egyáltalán nem cinikus, de nem is kétségbeesett Ezt a darab komolysága eleve kizárja. Hőseinek magatartása, keresésük, bizonytalanságuk, a kísérletekre kész intellektuális merészségük értéket képez, kifinomultságuk szellemi, érzelmi és érzéki értelemben egyaránt felemelő. A darab hatása a világot naturalisztikus bohózatokban kiröhögő, kigúnyoló abszurd drámák divatja után bizonyára abban is rejlik, hogy igazi tragédiára méltó értéket láttat az önkörébe záruló értelmiség problémáiban. Különösen rezonálhatott e műre a közelmúlt nyugati értelmisége, amely kipárnázott, konszolidált világban érezte magát, ahol elképzelhetetlennek tetszett bármiféle forradalmasító társadalmi konfliktus felbukkanása, közérzete azonban mégsem volt jó, s így érzéke különösen kifinomult az emberi létnek azon oldalai iránt, amelyekre a társadalmi élet változásai legfeljebb nagyon közvetve, nagyon távoli hatást gyakorolhatnak. Szegvári Menyhért rendezői olvasatának legfőbb erénye — és az előadás sikerének is titka — az, hogy maximálisan komolyan veszi a darabot, hőseit, azok gondjait. Nemcsak hogy nem szexuális játéknak, de nem is a szexualitás tragédiájának látja és láttatja az egyébként valóban felszínesen, sikamlósan is értelmezhető cselekményt. Egy pillanatig nem csábul el, hogy akár egy-egy szituáció feszültségének oldására színpadára engedje, vagy legalábbis bujkáló, kínálkozó, a komoly hangvételt legfeljebb a háttérből árnyaló szerepénél többre értékelje bizonyos helyzetek lehetséges bohózati humorát. Ez csakis mint lehetőség hathat a nézőre, a színészek nem vehetnek tudomást róla. Ők teljes személyiségükkel élik a számukra létfontosságú problémákat, s így azokat számunkra is létfontosságúakká teszik. A színészi teljesítmények közül Kulka János intellektuális és Oláh Zsuzsa érzéki intelligenciája emelkedik ki. Náluk Balikó Tamás talán egy árnyalattal görcsösebben, de ugyancsak meggyőző erővel alakítja szerepét. Molnár Ildikó viszont a szükségesnél több árnyalattal is erősebben hangsúlyozza a játszott figura száraz apácaszerűségét, ami annál is inkább szembeszökő, mert ugyanakkor csaknem hiányzik belőle a szerep alapját képező szellemi sugárzás. Mintha a szerep félszegsége színészi félszegséggé változna át. Ez azért is sajnálatos, mert a pályája elején tartó színésznő ugyanakkor a rejtőzködő érzelmek kifejezésére nemegyszer talál szép megoldásokat. ZAPPE LÁSZLÓ A 33 O’Neill: Ó, ifjúság! Több mint ötven éve került először színre nálunk O’Neill kevéssé ismert drámája, az Ó, ifjúság!: a Vígszínház 1934- ben Harsányi Zsolt fordításában mutatta be a szabálytalan vígjátékot. Azóta nem akadt idehaza vállalkozó a színrevitelre, egészen az elmúlt évad legvégéig, amikor a veszprémi Petőfi színház Horvai István vendégrendezésében, Osztovits Levente új fordításában műsorára tűzte a darabot. Vajon a rendezők idegenkedtek az O’Neill-i életműben valóban szokatlan komédiától, vagy egyszerűen csak elkerülte a dramaturgiák figyelmét e mű, nehéz eldönteni (talán az is közrejátszhatott ebben, hogy nyomtatásban mindmáig nem olvasható a dráma, még az 1974-es kiadású, kétkötetes O’Neill-drámakötetben sem szerepel.) Annyi bizonyos, s a veszprémi bemutató ezt erősíti meg, a magyar színpad klasszikus remekművel lett gazdagabb, s az újra fölfedezett dráma sikerszériákat hozhat majdan színházainknak.