Kritika 14. (1985)
1985 / 10. szám - Kőháti Zsolt: Csajka Gábor Cyprian: Tantra - Kemsei István: Győrffy Attila: A teremtés utódlása
lidáris a hétköznapok többi kisemberével. Olyan, mint mi valamennyien: fáradt, fél és kiszolgáltatott; idegeiben ott munkál a század és embertársaink minden kitermelt mérge. De hát költő lévén, a méregre ő ellenmérget igyekszik termelni, s önmagát biztató felszólítása (a címadó versben) akár valamennyiünknek is szólhat: vágj neki, mert nincs más választásod. (Magvető) MONOSTORI IMRE Csajka Gábor Cyprian: Tantra A fiatal költő első kötetének címe — az Idegen szavak és kifejezések szótára szerint — „a hinduizmus és a kései buddhizmus szent könyvé”-re utal. S bár csakugyan vannak ebben a kötetben szanszkrit kifejezések, ne gondoljunk valamiféle tudóskodó, „filosz” műre. Csajkától is idegen bármilyen „szent szöveg”, amiként az apák s már-már nagyapák, mondjuk, Mesterházi Lajosék nemzedékétől. Nem a tekintélyelv határozza meg Csajka érdeklődését, nem az mozgatja tollát. Miféle „szent könyv” ez mégis? „Szent” Csajka Gábor Cyprian számára a hatvanas évek nagy-nagy generációs élménye — „Volt egyszer egy Vadkelet” —, amiként a filmesszínházművész Gothár s mások is hasonlóképp vélekednek erről a korszakról. „Szent” a gyerekkori grundháborúk emléke, a Szentendrén, „e virradó-nyugvó ikonövezetben”, a Vajda Lajos Stúdióban szerzett képzőművészeti-emberi indíttatás, a szlovák származású nagymama — Csajka valódi nevelőjének — árnyalakja, „szent” Közép-Kelet-Európa, a maga tanulságosan zűrzavaros történelmével és mai valójával, nudista strandjaival, szláv és német figuráival, „szentek” az utazások Wahlheim felé, Lengyelország, Csehszlovákia valós vagy képzeletbeli tájain. Csajkát a világ és Magyarország viszonya foglalkoztatja minduntalan. Filozofikus költő — ezt már a kötet Hegelt idéző hangütése is jelzi; a belső és külső szükségszerűség, szabadság problémáit kutatja. Ám mindez ironikusan kizökkentő, türelempróbáló, ízléshatárokat áthágó formában és nyelven szólal meg, noha nem restelli költőnk az érzelmesség, sőt olykor a pátosz megnyilvánulásait sem. Mint a mai költészetben gyakorta, Csajkánál is az egész kötet „játszik”, az egyes darabok a teljes anyagban lelik — vagy nem lelik — magyarázatukat. „Meg kell tanulnunk” a költő életrajzát, létének jellemző színtereit ahhoz, hogy a megértésnek legalább a küszöbéig juthassunk. Csajka, a képzőművészként induló, a nyelvi jeleket mint a költői ábrázolásmód pusztán anyagi tényezőit kezeli. Úgy bánik velük, ahogyan a mai festő vagy grafikus a színekkel, foltokkal, vonalakkal, a zeneszerző a hangokkal, ritmussal, szünetekkel. Három kiterjedésű irodalmi műveket próbál létrehozni. Ennek különféle fokozatai vannak; a vállalkozás nagyon is eltérő színvonalon valósul meg, de indokát tagadni nem lehet és nem szabad, amennyiben a társművészetek hasonló vonulatait, törekvéseit elfogadjuk. Csajka nem tesz egyebet, mint hogy ő is igyekszik megszabadítani az irodalmat, a költészetet attól a — többek között Roland Barthes által szellemesen fölismert — kötöttségtől, amelyet a nyelv mint egyszersmind társadalomkommunikációs alapeszköz jelent. S korántsem az irodalmi hagyományok tagadásával kísérli meg ezt Csajka Gábor Cyprian. Jóleső érzés fölfedezni a kötet nyílt vagy rejtettebb utalásaiban Ady, József Attila szervessé váló hatását. Szóteremtő, szófacsaró kedve, tehetsége figyelmet érdemel — bár ez nála szinte kizárólag egyedi alkalmi leleményekben nyilvánul meg („kicsi füllentések apró fallantások közt”, „mindent és mindenkit túlpusztulnak”, „elgyógykocog”, „fogsemosván”, „aggastyánszájsötét”, „vércsordogálni kezd”, „dugig tervt öltenie”, „gyáröröm” stb). Sokat ad a műgondra, de nem állhatja a fontoskodást. „Fríszonetteiben” ( szabad szonett) „elront” olykor egy-egy szót, lecsippent belőle, mielőtt még elandalodnán fd a vers szépségein. Egyik-másik rímpárját — mondanék ha / omladéka — csettintve fogadnák a Nyugat című folyóirat hajdani versművészei; mintha Radnóti szólna egyik — belső rímmel ékített — versrészletéből: „elroncsolt zenékből néma ellenáram — kell hogy előle magunkat visszazárjam” (Történetvégi ősz). Magával ragad egynémely versének hibátlanszép retorikája (például: a miközben megyünk, gondolom című költeménye). Bárki megirigyelné efféle — hangosan ízlelgethető, gyönyörű — sorait: „ebben a tavaszi nyárban rügyezkedve hogyan is lássam mit eltakar azúrkék manőverem”, „homlokomat templomhűsre alszom”, „maradék aprópénzt vetkőzve széjjel”. Tudatos motívumkezelése nem kevésbé méltó az elismerésbe: Hamlet nála is a feladatokkal való szembesülés jelképe; kedvelt szín a verseiben a kék (helikopter, kordé, nap, istálló, manőver). Pannon úszómesternek említi önmagát több ízben: tanult szakmája ez is. De Csajka Gábor Cyprian költészete nem ez, legalábbis nem elsősorban ez, kinekkinek örömére vagy bosszúságára. Versei nem csupán szövegek, hanem látványnak tervezett produktumok, kollázsok egyszersmind új sorba átvitt betűkkel, szemriasztó helyesírási megoldásokkal, tipográfiai tréfákkal. Említi Csajka ezeket a munkáit bodyversnek, „optophonetikus versmobil”-nak (tehát a látás és hallás együttes közegében mozog) ; „a közvetítés igyekezetén inneni szavak.” összegződései ezek, és képzőművészeti cselekvés, performance szolgál modell gyanánt (például a Kis rapszódiában). Tanulságos darabok ezek; bizonyos, hogy Csajka tovább „higgasztja” majd az ilyen típusú formákat, oldva „irodalomidegenségüket”. Ez a föltétlenül tehetséges, másrészt: rendkívül kiegyenlítetlen könyv mint közérzetrajz, nemzedéki dokumentum is elismerendő. Tanúskodik szerzőjének — s generációjának —, egyszersmind társadalmunknak az értékorientációs zavarairól: „rodostói vízipisztolyomban svepsz-torik” — fogalmazza találó képbe mindennek summázatát. Úgy látja, hogy korunkban „a legyőzött szörnyek” helyén „új, mikroszkopikus címerállatok” tenyésznek, tehát avult örökséget éltetünk tovább, s gyerekkori, értelmes játékcsatáikat idézve, a mai glóbuszon „szinte mindenütt mindenben ezek a militáns viszonyulások” aggasztják őt. S elgondolkodtató vallomása hazai körülményeinkről: „már a lehetetlen se szép ebben a vánszorgó reformcsődületben”. Cinikus álláspont ez, kiégettség? Nem mondhatnám. Van benne fiatalos nagyotmondás, túlzás — mikor legyen benne ilyen, ha nem most —, de jókora igazságtartalom is. De mert Csajka Gábor Cyprian nem társadalomtudós és nem közgazdász, megállapításai némelykor váratlanul, megokolatlanul hatnak. Mindenesetre: küzdelme „fű és teória”, természeti és eszmei valóság feszültségrendszerében egy rokonszenves művész próbálkozásait tárja elénk, és várakozásunkat tartósítja következő munkái iránt. (Magvető) KŐHÁTI ZSOLT Győrffy Attila: A teremtés utódlása gy költő, akire aligha számíthattunk. Győrffy Attilának hívják. Könyve, A teremtés utódlása, háromszáz oldalas „vaskunsága” ellenére, első verseskötet. Ha beleolvasunk ebbe a gyűjteménybe, korántsem kezdő, tébláboló költőt látunk magunk előtt, hanem egy fantasztikusnak is mondható szó- és formavilágú, érett alkotót, aki fölényes biztonsággal bánik a verssel, lett légyen az briliáns egysoros (Nincs nyugtom a világra), cizellált rímű szonett (A szonett szárnyán) avagy sodró lendületű prózavers-kompozíció (Az éden pillanatában, Az iszfaháni fürdő balladája), bűvészkedik, játszik a nyelvvel, úgy, hogy ,a versszövet épen tartására nincs is gondja. Mi tagadás, kissé megszédítő, zavarba ejtő és legfőképpen szokatlan ez a fajta verskezelés, amilyenre példát századunk magyar költészetében szinte csak Weöres Sándornál tapasztalhattunk. Ám másfelől szembetűnő ennek a lírának a látszólagos anakronisztikussága is: az első, jobbára felületes látványunk az, hogy egy alapvetően tizenkilencedik századi költői alapállással állunk szemben. Erre utal a versek némiképp konzervatívan kezelt nyelvi közege, a fogalmaknak a jó száz esztendővel ezelőttire való visszaütése, recessziója. De szabad-e engednünk a gondolat konvencióinak? Annál is inkább nem, mert ez a látszat legalábbis annyira csalóka, mint mondjuk Ezra Poundnál vagy Weöresnél. Győrffy azonban mégsem rokonítható velük — a sok hasonlóság ellenére sem. Bár ő is szerepjátszó költő, clown, a szó legigazibb értelmében, játéka azonban messze áll az említettek gondolati rendszereitől. Különös, belső utakon jár Győrffy Attila verse, ezeken az utakon tájakat látunk, forró vegetációjú, érzéki világ pezseg, amelynek a valóságoshoz alig van kötődése. Győrffy Attila álmodik, ez az álom azonban nem a romantikához közel álló lebegésé, hanem olyan, amit a félébrenlét finom öniróniájával kétségbe von és ellenőriz. Fényt rigoliráz a rózsabolyh, óbor-szellő. Liliombalzsam. Ég lángol a rózsaágon. Ó, ded-kreatúrák, babos ruhában ring. A fűrészből halk liliomzene árad. (Gázéi) Még érzékletesebbé válik ez az önirónia az Angyalidomokban : Szárnyavesztett árnnyal száll az abbahagyott angyal. Egetverő spleen! — képek, látomások! kavarognak Győrffy verseiben hihetetlen gazdagsággal, és mintha a költő maga sem venné egészen komolyan ezeket. Mintha csupán a felvett szerephez tartoznának, jobban mondva: a jelmezek sokaságához, amelyeket állandóan cserélni kell. Győrffy Attila pedig igencsak szeret versben átöltözködni. Maradok tova — indítja nagy utazását a metropolisokba. Ez a rövidke alcím nemcsak hogy egysorosnak nem alávaló, hanem pontosan tükröz is egy költői helyzetet: a rendelkezésre álló szobányi térből hatalmasra tágítható világ megidézhetőségének helyzetét; földrajzi ismeretekből, kultúrtörténetből és nem kevés költői invencióból állnak össze a többnyire egzotikus vagy valamiért emlékezetes városok, amelyek Győrffy látomásrendszerében szinte kivétel nélkül nőneműek és érzékien megjelenítettek vagy legalábbis a nőneműség érzetét keltik. Brómos simaságú vízben fitos leányok úsztak a Szóvirág-Szerelem szigetéről. Ágyékuk jódos naplementevirágvárosokat szédített a mélybe. (Nagasaki) Nyilvánvaló, hogy ennek a költői állapotnak kiemelt fogalmi pozíciójában a csönd áll. Úgy is, mint kulcsszó, lényeges kiindulási és végpont, úgy is, mint kiharcolandó lehetősége az időtlenség igényének. A lehetőségek közül a csöndet választottam, ami már bizonnyal megsebezte hallóhártyád, angyalb agyadra mentem (Folyamatok), vagy utolsó, bár erősen kétségbe vonható szentencia: Nincs több szavam a csöndnél. Ö, Mindenség mímelője: Csönd! (Az iszfahani fürdő balladája). Nem tagadható, hogy Győrffy Attila versei bizonyos megfigyelési szempontból zártnak, hermetikusnak tűnnek. Tudomásul kell vennünk azonban azt is, hogy rendkívül valóságos, mai anyagból építkezik, nem művel mást, csupán ravaszul „elcsúsztatja” ezt a valóságot, körülveszi az ismerős, mégis különös kontextusba helyezett szavak finoman antikolt fényével, sajátos, egyéni költői világot hozva így létre. Az elismerés már ezért is megilleti. (Magvető) KEMSEI ISTVÁN E _________31 KRITIKA