Kritika 14. (1985)
1985 / 2. szám - Szűcs Katalin: Zelk Zoltán: Nappali menedékhely
Kmasomton SÍPULUSZ LAPJA Az ellenforradalmi rendszerről egyetlen tankönyv (Nathan) tudósít. Két szemelvénye a fehérterror légkörét hivatott ábrázolni. Majd így folytatódik a rendszer bemutatása: „Horthy admirális veszi át a hatalmat, és megteremti az első félfasiszta rendszert Európában ... A 20-as évek végén Horthy kormányzata lassanként liberalizálódott.” (127. oldal). Említi még ugyanez a könyv az olasz külpolitikai orientációt és azt, hogy a kisantant elsődleges célja a magyar expanziós törekvések megakadályozása. A végzős osztályok tankönyveiben aztán ismét gyakrabban találkozunk hazánk nevével. Mindegyik könyvből megtudjuk, hogy a tengelyhatalmak oldalán állt a második világháborúban, a térképvázlatokon keresztül értesülünk a bécsi döntések előidézte változásokról. Szövegesen csak egy könyv említi Magyarországot, az 1944-es esztendőt felidézve, amikor „... a románok és bolgárok németellenes fordulatot hajtanak végre, s a németeknek sikerül megakadályozniuk, hogy Magyarország megtehesse ugyanezt a lépést.” (Nathan 18. oldal) Egy másik könyv a háborús időszak kronológiájában a végnapok egyik állomásának tekinti Budapest ostromát és felszabadítását. Az 1945 utáni időszakban Magyarországot mindenhol megtaláljuk a népi demokratikus országok sorában. Az 1948-as fordulat és előzményei bemutatásakor egy tankönyv tér ki a magyar viszonyokra. (Nathan 95. oldal) A magyar szalámi című alfejezetben ez áll: A fordulat magyarországi sajátossága abban állt, hogy itt a kommunisták türelmesebbek voltak. Az állam pozícióit fokozatosan szerzik meg, s ugyancsak fokozatosan távolítják el az útból a jobboldali erőket. Ugyanez a tankönyv a katolikus egyházat tartja a proletárdiktatúra legelszántabb ellenfelének, s ennek alátámasztására részleteket is közöl Mindszenty emlékirataiból. A tankönyvek mindegyikére vonatkoztatható megállapítás: az egyedüli, bizonyos részleteiben tárgyalt magyar történelmi esemény 1956 ősze, 10—12 sorban, vagy néhány oldalnyi terjedelemben. Az események értékelésében azonban valamennyi tankönyv megegyezik; mindenütt a sztálini típusú berendezkedés elleni népi fölkelésről van szó. S végül 1968. A 60-as évek reformtörekvéseiről szólva több tankönyv megállapítja azt, ami az egyik megfogalmazásban (Delagrave 208. oldal) így hangzik: „A reformtörekvések ... Magyarországon jutottak a legtovább, hiszen 1968 után a magyar vállalatok maguk határozták meg, mit és milyen módszerekkel termelnek.” Áttekintésem végére érve az alábbi összegező megállapításokat tehetem. A francia történelemkönyvek lapjain hazánk történelme a XIX. században kezdődik. Teljesen a homályba vesznek a korábbi századok, amelyeket a gyér számú és gyakran pontatlan információ nem segít megvilágítani. Az újkort tárgyaló gimnáziumi tankönyvekben viszont bőségesen találunk magyar vonatkozású anyagot, s így arra a következtetésre juthatunk, hogy a francia középiskolásoknak módjuk van XIX. és XX. századi történelmünk néhány lényeges mozzanatának tanulmányozására. POROS ANDRÁS :t Le nouvel ange de la liberte » Caricature hongroise de 1906 representant un policier autnchien. 25 IRODALOM ?■ ___,_____________ • Zelk Zoltán: Nappali menedékhelyMajdhogy azon kapom magam, összehasonlítom, illetve értékelésben szembeállítom a versíró és a prózaíró Ilylyést" — vetette papírra a friss, egymást keresztező élmények keltette dilemmát — könynyed mozdulattal mindjárt el is hárítva — Zelk Zoltán, a kritikus, 1947-ben. A Nappali menedékhely című, Zelk életműsorozatában megjelent, 1927 és 1955 közötti prózai írásait egybegyűjtő kötet recenzensét azonban elkerüli e dilemma. Mert Zelk Zoltán elsősorban és mindenekelőtt költő volt. Akkor is, ha mint novellista, vagy mint — a szó legnemesebb értelmében vett — zsurnaliszta, a tárca, a karcolat jobbára kérészéletű műfajaiban is maradandót tudott írni, ha a megélhetés előteremtésére hivatott napi penzumot szépirodalommá tudta nemesíteni. De mindezt előrebocsátva sem tekinthető a kötet csupán irodalmi „mellékterméknek”, az életmű teljességéhez hozzátartozó „resztli” kegyeletteljes megőrzésének. S nemcsak a novellák értékének, könnyed eleganciájának, fájdalmas, könnyes (de nem könnyfakasztó) lírájának vagy vitriolos iróniájának okán. Bár a szülőfalut, a misztikus, félelmekkel és titokzatossággal teli templomudvart, a gyermekkor színterét, zárt, de zártságában is végtelen, elvágyódásra és visszamenekülésre késztető világát idéző novellákat olvasva csak sajnálhatjuk, hogy a mindezt regénnyé formáini szándékozó vágy csupán vágy maradt. Még a pusztán írói forgácsoknak, pénzkereseti kényszer eredményének tekinthető, s egy szépírói oeuvre-től meglehetősen idegennek tetsző műfaj, a sporttudósítás sem indokolatlanul kapott helyet a kötetben, szépirodalmi, kritikai írások első látásra kétségtelenül bizarr társaságában. Mert ezek is „szépírások”. Egy szociális érzékenységű író kalandozásai, baráti látogatásai a sport kevéssé ismert, árnyékosabb világában, a grundokon, a télen is fűtetlen tornatermekben, ahol munkásfiatalok edzenek; a tereken, kocsmákban összeverődött nem hivatalos „Hússzövetségeikben”; a talmi fényű, fáradtan, kopottan is harsány „rizsében”, ahol nemcsak a novella után kiáltó, a gyerekkori álmokat szerteoszlató, mindennapi gondokba süllyedt „alvó cirkuszt” mutatja meg, hanem azt a cirkuszt is, ahol szánalmas, éhező, kiöregedett profi birkózók küzdenek esténként fillérjeikért; munkanélküliekkel benépesített rizsét, s a lágymányosi ingyen strandot, a szegénység e különös intézményét, e nappali menedékhelyet, ahol a strandolók többsége ruhástól fekszik a fövenyen és alszik. De Zelk riportjai rendszeresen adnak hangulatjelentéseket a gödi fészek összejöveteleiről, s a kültelki pályák széléről is, „Minarik” ütött-kopott, de hittel teli világából. A maguk tárgyilagos, időnként ironikus hangján is szenvedélyesen agitatív írások ezek. S ha a hasonlat ugyancsak bizarr kissé, nemkülönben tárgyilagos hangúak a kötet legtekintélyesebb részét kitevő kritikák, az irodalom és színi bírálatok, publicisztikák. Az ezekből is kiérezhető szenvedély azonban határozott értékorientáltságot tükröz. S ahogyan e majd negyedszázados kritikusi tevékenység körvonalai kibontakoznak, az ember némi malíciával állapítja meg, hogy — főként a színházi élet tájain — nincs új a nap alatt, vagy legalábbis alig. Gellért Endrét például „a színészt, írót is kellékként tekintő, öncélú rendező ideális ellentéteként” üdvözli, és elszántan küzd a nyári engedmények, ízléstelenségek ellen, a közönség megbecsüléséért. De hasonló „örökzöld” témákat találhatni az irodalom berkeiben is. Ám bármiről is szóljanak e — gyakran — polémiák, Zelk minden írásában érződik tudatosan kialakított és vállalt esztétikai mércéjének következetes alkalmazása, amely azonban nem merevedett dogmává. Érdekes összehasonlításra nyújt lehetőséget ebből a szempontból a kötet, amit természetes cezúra, az 1945-ös történelmi sorsforduló, a felszabadulás tagol kért részre. Szembetűnő változástulajdonképpen csak a tematikában érzékelhető. Természetesen szakadnak föl tárcák, „majdnem” novellák formájában a megélt borzalmak emlékei, az emberi tisztesség valóságos, de szinte mesébe illő történetei, s a háború, a túlélés rellkes „sztorijai”. S nem kevésbé természetesen veti bele magát a hírlapíró Zelk az újjáépülő világ mindennapi, olykor a szó szoros értelmében egy tál levesért folyó küzdelmeiben. Kritikáiban viszont alig észlelhető változás. Ugyanaz az igényesség szólal meg a proletkult és a népi romantika újbóli jelentkezéseit bíráló írásában, ami 1936-ban, Lukács Imre verseskötete kapcsán diktálta a következő sorokat: „még csak közepes verset sem írhat az, aki nem akar, illetve nem tud egyebet közölni, mint »mondanivalót«”. S bár elismerte Márai Sándor nem mindennapi tehetségét, vagy Reményi József regényének értékeit, de NagyLajos, Tersánszky, József Attila, Gelléri Andor Endre műveit értékelte a legnagyobbra. Ám ugyanez az elfogulatlan, értékszempontú kritikusi szemlélet üdvözölte vitathatatlanul kiemelkedő alkotásként 1946-ban Szabó Lőrinc Tücsökzenéjét, porolt a vulgárrealistákkal az igazi realizmusért, s állt ki — Nagy Lajost méltatva — az írói állásfoglalás, e „legtermészetesebb írói tulajdonság” létjogosultságának elismertetéséért; vallotta, „hogy egy marxista gondolkodó világszemléleti szempontokat is felvet egy irodalmi mű megítélésénél, az csak természetes”, ő maga tette ezt úgy, hogy Arany Jánosról, Tóth Árpádról írt érte tanulmányt 1952-ben. A kötet 1955-ös keltezésű írással zárul. (Szépirodalmi) SZŰCS KATALIN KRITIKA