Kritika 14. (1985)

1985 / 2. szám - Szűcs Katalin: Zelk Zoltán: Nappali menedékhely

Kmasomton SÍPULUSZ LAPJA Az ellenforradalmi rendszerről egyetlen tankönyv (Nathan) tudósít. Két szemelvénye a fehérterror légkörét hivatott ábrázolni. Majd így folytatódik a rendszer bemutatása: „Horthy admirális veszi át a hatalmat, és megteremti az első félfasiszta rendszert Eu­rópában ... A 20-as évek végén Horthy kor­mányzata lassanként liberalizálódott.” (127. oldal). Említi még ugyanez a könyv az olasz külpolitikai orientációt és azt, hogy a kisan­­tant elsődleges célja a magyar expanziós tö­rekvések megakadályozása. A végzős osztályok tankönyveiben aztán is­mét gyakrabban találkozunk hazánk nevével. Mindegyik könyvből megtudjuk, hogy a ten­gelyhatalmak oldalán állt a második világ­háborúban, a térképvázlatokon keresztül ér­tesülünk a bécsi döntések előidézte változá­sokról. Szövegesen csak egy könyv említi Ma­gyarországot, az 1944-es esztendőt felidézve, amikor „... a románok és bolgárok né­­metellenes fordulatot hajtanak végre, s a né­meteknek sikerül megakadályozniuk, hogy Magyarország megtehesse ugyanezt a lépést.” (Nathan 18. oldal) Egy másik könyv a hábo­rús időszak kronológiájában a végnapok egyik állomásának tekinti Budapest ostromát és felszabadítását. Az 1945 utáni időszakban Magyarországot mindenhol megtaláljuk a népi demokratikus országok sorában. Az 1948-as fordulat és előz­ményei bemutatásakor egy tankönyv tér ki a magyar viszonyokra. (Nathan 95. oldal) A ma­gyar szalámi című alfejezetben ez áll: A for­dulat magyarországi sajátossága abban állt, hogy itt a kommunisták türelmesebbek vol­tak. Az állam pozícióit fokozatosan szerzik meg, s ugyancsak fokozatosan távolítják el az útból a jobboldali erőket. Ugyanez a tan­könyv a katolikus egyházat tartja a proletár­­diktatúra legelszántabb ellenfelének, s ennek alátámasztására részleteket is közöl Mind­­szenty emlékirataiból. A tankönyvek mindegyikére vonatkoztatha­tó megállapítás: az egyedüli, bizonyos részle­teiben tárgyalt magyar történelmi esemény 1956 ősze, 10—12 sorban, vagy néhány oldal­nyi terjedelemben. Az események értékelésé­ben azonban valamennyi tankönyv megegye­zik; mindenütt a sztálini típusú berendezke­dés elleni népi fölkelésről van szó. S végül 1968. A 60-as évek reformtörekvé­seiről szólva több tankönyv megállapítja azt, ami az egyik megfogalmazásban (Delagrave 208. oldal) így hangzik: „A reformtörekvé­sek ... Magyarországon jutottak a legtovább, hiszen 1968 után a magyar vállalatok maguk határozták meg, mit és milyen módszerekkel termelnek.” Áttekintésem végére érve az alábbi össze­gező megállapításokat tehetem. A francia tör­ténelemkönyvek lapjain hazánk történelme a XIX. században kezdődik. Teljesen a homály­ba vesznek a korábbi századok, amelyeket a gyér számú és gyakran pontatlan információ nem segít megvilágítani. Az újkort tárgyaló gimnáziumi tankönyvekben viszont bőségesen találunk magyar vonatkozású anyagot, s így arra a következtetésre juthatunk, hogy a francia középiskolásoknak módjuk van XIX. és XX. századi történelmünk néhány lénye­ges mozzanatának tanulmányozására. POROS ANDRÁS :t Le nouvel ange de la liberte » Caricature hongroise de 1906 represen­­tant un policier autnchien. 25 IRODALOM ?■ ___,_____________­ •­­ Zelk Zoltán: Nappali menedékhelyM­ajdhogy azon kapom magam, össze­hasonlítom, illetve értékelésben szem­­beállítom a versíró és a prózaíró Ily­­lyést" — vetette papírra a friss, egymást ke­resztező élmények keltette dilemmát — köny­­nyed mozdulattal mindjárt el is hárítva — Zelk Zoltán, a kritikus, 1947-ben. A Nappali menedékhely című, Zelk életműsorozatában megjelent, 1927 és 1955 közötti prózai írásait egybegyűjtő kötet recenzensét azonban elke­rüli e dilemma. Mert Zelk Zoltán elsősorban és mindenekelőtt költő volt. Akkor is, ha mint novellista, vagy mint — a szó legnemesebb értelmében vett — zsurnaliszta, a tárca, a karcolat jobbára kérészéletű műfajaiban is maradandót tudott írni, ha a megélhetés­ elő­teremtésére hivatott napi penzumot szépiro­dalommá tudta nemesíteni. De mindezt elő­­rebocsátva sem tek­inthető a kötet csupán iro­dalmi „mellékterméknek”, az életmű teljessé­géhez hozzátartozó „resztli” kegyeletteljes megőrzésének. S nemcsak a novellák értéké­nek, könnyed eleganciájának, fájdalmas, könnyes (de nem könnyfakasztó) lírájának vagy vitriolos iróniájának okán. Bár a szülő­falut, a misztikus, félelmekkel és titokzatos­sággal teli templomudvart, a gyermekkor szín­terét, zárt, de zártságában is végtelen, elvá­gyódásra és visszamenekülésre késztető vilá­gát idéző novellákat olvasva csak sajnálhat­juk, hogy a mindezt regénnyé formáini szán­dékozó vágy csupán vágy maradt. Még a pusztán írói forgácsoknak, pénzkere­seti kényszer eredményének tekinthető, s egy szépírói oeuvre-től meglehetősen idegennek tetsző műfaj, a sporttudósítás sem indokolat­lanul kapott helyet a kötetben, szépirodalmi, kritikai írások első látásra kétségtelenül bi­zarr társaságában. Mert ezek is „szépírások”. Egy szociális érzékenységű író kalandozásai, baráti látogatásai a sport kevéssé ismert, ár­nyékosabb világában, a grundokon, a télen is fűtetlen tornatermekben, ahol munkásfiatalok edzenek; a tereken, kocsmákban összeverő­dött nem hivatalos „Hússzövetségeikben”; a tal­mi fényű, fáradtan, kopottan is harsány „ri­­zsében”, ahol nemcsak a novella után kiáltó, a gyerekkori álmokat szerteoszlató, minden­napi gondokba süllyedt „alvó cirkuszt” mu­tatja meg, hanem azt a cirkuszt is, ahol szá­nalmas, éhező, kiöregedett profi birkózók küz­denek esténként fillérjeikért; munkanélkü­liekkel benépesített rizsét, s a lágymányosi in­gyen strandot, a szegénység e különös intéz­ményét, e nappali menedékhelyet, ahol a strandolók többsége ruhástól fekszik a föve­nyen és alszik. De Zelk riportjai rendszere­sen adnak hangulatjelentéseket a gödi fészek összejöveteleiről, s a kültelki pályák széléről is, „Minarik” ütött-kopott, de hittel teli vi­lágából. A maguk tárgyilagos, időnként iro­nikus hangján is szenvedélyesen agi­tatív írá­sok ezek. S ha a hasonlat ugyancsak bizarr kissé, nemkülönben tárgyilagos hangúak a kötet legtekintélyesebb részét kitevő kritikák, az irodalom és színi bírálatok, publicisztikák. Az ezekből is kiérezhető szenvedély azonban határozott értékorientáltságot tükröz. S aho­gyan e majd negyedszázados kritikusi tevé­kenység körvonalai kibontakoznak, az em­ber némi malíciával állapítja meg, hogy — főként a színházi élet tájain — nincs új a nap alatt, vagy legalábbis alig. Gellért Endrét pél­dául „a színészt, írót is kellékként tekintő, öncélú rendező ideális ellentéteként” üdvöz­li, és elszántan küzd a nyári engedmények, ízléstelenségek ellen, a közönség megbecsü­léséért. De hasonló „örökzöld” témákat talál­hatni az irodalom berkeiben is. Ám bármiről is szóljanak e — gyakran — polémiák, Zelk minden írásában érződik tudatosan kialakí­tott és vállalt esztétikai mércéjének követke­zetes alkalmazása, amely azonban nem mere­vedett dogmává. Érdekes összehasonlításra nyújt lehetősé­get ebből a szempontból a kötet, amit termé­szetes cezúra, az 1945-ös történelmi sorsfor­duló, a felszabadulás tagol kért részre. Szem­betűnő változás­­tulajdonképpen csak a tema­tikában érzékelhető. Természetesen szakad­nak föl tárcák, „majdnem” novellák formájá­ban a megélt borzalmak emlékei, az emberi tisztesség valóságos, de szinte mesébe illő tör­ténetei, s a háború, a túlélés rellkes „sztorijai”. S nem kevésbé természetesen veti bele magát a hírlapíró Zelk az újjáépülő világ minden­napi, olykor a szó szoros értelmében egy tál levesért folyó küzdelmeiben. Kritikáiban vi­szont alig észlelhető változás. Ugyanaz az igé­nyesség szólal meg a proletkult és a népi ro­mantika újbóli jelentkezéseit bíráló írásában, ami 1936-ban, Lukács Imre verseskötete kap­csán diktálta a következő sorokat: „még csak közepes verset sem írhat az, aki nem akar, illetve nem tud egyebet közölni, mint »­mon­danivalót«”. S bár elismerte Márai Sándor nem mindennapi tehetségét, vagy Reményi József regényének értékeit, de Nagy­­Lajos, Tersánszky, József Attila, Gelléri Andor End­re műveit értékelte a legnagyobbra. Ám ugyanez az elfogulatlan, értékszempontú kri­tikusi szemlélet üdvözölte vitathatatlanul ki­emelkedő alkotásként 1946-ban Szabó Lőrinc Tücsökzenéjét, porolt a vulgárrealistákkal az igazi realizmusért, s állt ki — Nagy Lajost méltatva — az írói állásfoglalás, e „legtermé­szetesebb írói tulajdonság” létjogosultságának elismertetéséért; vallotta, „hogy egy marxista gondolkodó világszemléleti szempontokat is felvet egy irodalmi mű megítélésénél, az csak természetes”, ő maga tette ezt úgy, hogy Arany Jánosról, Tóth Árpádról írt érte ta­nulmányt 1952-ben. A kötet 1955-ös keltezésű írással zárul. (Szépirodalmi) SZŰCS KATALIN KRITIKA

Next