Kritika 19. (1990)

1990 / 7. szám - PARLAMENTARIZMUS - Lengyel László: A koalíciós kormány esélyei

menti intézm­ényt (bizottságot, frakciót) vagy azok képviselőit, kormánytagot álláspontjuk nyilvános megokolására kényszeríthetnek. A parlament, mint a politikai nyilvá­nosság intézménye, nyilvános politizálásra kényszeríti a pártokat, a kormányzatot és a képviselőket egyaránt. A parlamenti nyilvánosság (a plenáris ülések, a bizottsági ülések) korlátozása — éppen mivel a parlament a politikai nyilvánosság koncentrátuma — ezért csak rendkívüli esetekben fogadható el, általá­ban szigorú feltételekhez kötött. 6. Legitimációs funkció A demokratikusan megválasztott parla­ment funkcióinak ellátása során a legfon­tosabb legitimációs intézmény. A politi­kai rendszer intézményi és hatalmi me­chanizmusának, továbbá a működése so­rán keletkező döntések társadalmi elfo­gadtatása tekintetében érvényesül legiti­mációs funkciója. A modern parlament mint egész, mint szervezet és intézményrendszer a maga jogilag kötött és szabályozott működése révén teljesíti legitimációs funkcióját. A parlamenti legitimáció szervezeti és in­tézményi legitimáció és nem személyi legitimáció. Legitimációs funkcióját nem valamely tisztségviselője, képviselője, képviselői töltik be, hanem a parlament egésze mint intézmény. A parlament legitimációja egyrészről következmény, és a parlament demokra­tikus megválasztásából, demokratikus bel­ső működéséből és nyilvánosságából adó­dik, másrészről legitimációs hatása kiter­jed a politikai rendszer egészére, a parla­menten kívüli állami intézményekre is. A modern és új magyar parlamentarizmus megteremtése, a történeti és a modern nyugat­európai parlamenti rendszerek tanulságainak figyelembevétele alapján, egy olyan professzio­nális politikai munkaszervezet kialakítását igényli, amelyik mint hatalmi intézmény, beil­leszkedik a pártelvű politikai rendszerbe, a hatalommegosztás intézményes rendszerébe és mindezek során kiteljesednek funkciói. Budapest, 1990. május 25. BIHARI MIHÁLY A politikai gondolkodók felvázolták már a 90-es évek parlamentáris pártpolitikai modelljeit. Egyesek szerint egy kétpó­lusú váltógazdaság fog kialakulni, az egyik oldalon egy keresztény és nemzeti, kon­zervatív középjobbal, a másikon egy szociál­­liberális középballal, ahol mindkét pártkoalíció, pártkonglomerátum a felső- és a középosztály érdekeit és értékeit képviseli, más és más meg­közelítésből. Megint mások úgy vélik, hogy egy hárompólusú politikai rendszer kialakulása vár­ható, a kereszténydemokrata, a liberális, illetve a szociáldemokrata klasszikus értékek mentén. E két felfogás alaphite, hogy bizonyos fejlődési modellek megkerülhetetlenek, léteik egy euró­pai út, amit be kell járnia annak, aki a több­pártrendszerű parlamentet választja. Itt tehát az amerikai és az európai demokráciák párlatairól van szó. Egy republikánus—demokrata váltó­­gazdaságról, illetve egy kereszténydemokrata­­liberális—szociáldemol­rata vetélkedésről lehet majd elemzéseket írni. Úgy vélem, hogy egy új ortodoxiával van dolgunk, amely a szocializmus általános vonásai után egy európai általános modellt keres. Pedig igen könnyen elképzel­hető, hogy a magyar pártmechanizmus ugyan­olyan egyedi és „érthetetlen” lesz, mint az olasz, vagy a finn, a török, vagy a dán, nem beszélve a jövendő csehszlovák, lengyel, szlovén vagy horvát pártrendszerekről. Megint mások úgy vélik, hogy a magyar történeti hagyomá­nyok továbbéléséről van szó, vagyis folytatódik a két világháború közötti pártrendszer. (Ezt igazolva látják Antall József első pártpolitikai manővereiben, amelyek Bethlen István hú­szas évekbeli konszolidációs akcióira rímelnek. Bethlen akkor egy nagy konglomerátum-párt élén állva, neokonzervatív alapon mindenek­előtt félretolta pártja szélsőségeit, majd paktu­mot kötött a Nagyatádi vezette kisgazdákkal és az ellenzéki szociáldemokratákkal, ami tartósan kizárta az ellenzék hatalomátvételét, és stabil egypárti kormányzást teremtett. Antall József egy sokstílusú, bizonytalan programú párt élén pragmatikus politikával félreállítja pártja moz­galmáral.*­ Ügyes nyomással elérte, hogy a kis­* A lakiteleki alapító atyák sorra eltűnnek a homály­ban: Bíró Zoltán korábbi ügyvezető elnök visszavonul az elnökségből. Fekete Gyula átlépett a Néppártba, Csengey Dénes, Lezsák Sándor, Für Lajos háttérbe szorulnak, Csurka Istvánnak az a szerepe marad, hogy lapjában ijesztgessen. Antall Józsefet csak az ő lázadá­suk fenyegetheti igazán. gazdák területi titkárai kiszorítsák pártjuk veze­téséből mindazokat, akiknek kételyeik voltak az MDF koalícióban, így maga mögött tudhatja a Kisgazda Pártot. Végül olyan paktumot aján­lott az ellenzéki szabaddemokratáknak, amely biztosíthatja a tartós berendezkedést. Annak ellenére, hogy az analógia minden formális kelléke megvan, a helyzet mégis egészen más. Nemcsak azért, mert hetven évet nem lehet meg nem történtté tenni, hanem mert a Bethlen­­konszolidáció két bukott — egy liberális és egy kommunista­­ forradalomra, illetve az ország megcsonkítására adott válasz volt. De a kádári Magyarország hanyatlása és válsága, illetve az abból való átmenet legfeljebb átmenetileg szorí­totta hátra a liberálkonzervatív, a szociál­libe­­rális, a szociáldemokrata erőket, de semmikép­pen sem érte őket olyan trauma, mint amit 1918-19 bukott forradalmai jelentettek.) Töb­ben is hangoztatják a magyar weimarizálódás veszélyét, vagyis azt, hogy bensőleg képlékeny és bizonytalan pártok között a szavazótáborok nagy ingadozása alakul ki, ami az országot kormányozhatatlanná teszi. Ez bizony reális veszély. Bizony elképzelhető, hogy igen gyorsan megváltoznak a pártok és a közöttük lévő arányok. Például a Kisgazda Párt lemondani kényszerül mezőgazdasági programjáról, illetve felolvad az MDF összkormányzati politikában, akkor szavazótábora átvonulhat a Demokrata Fórumhoz. És ha az MDF igazolja a katolikus értékeket is a maga kereszténydemokrata meg­jelenésében — amit minden további nélkül meg is tehet, hiszen a „lakiteleki” protestantizmus háttérbe kell hogy kerüljön —, akkor a Keresz­ténydemokrata Néppárt léte is megkérdőjelező­dik. Elvileg a nemzeti centrum áttömörülhet az MDF-be, mint egyetlen pártba. De ne feledjük, hogy itt nemcsak egy nehezen kezelhető párt­mozgalomról van szó, hanem egy kormányzat­ról is. Az MDF elvesztheti a szavazók jelentős részét attól is, ha kemény gazdaságpolitikába kezd, és attól is, ha ezt elmulasztja. Mert a ke­mény gazdaságpolitikával mindenki egyetért, mindenki belenyugszik, csak ne vele kezdjék, ne rajta gyakorolják.* De ha a radikális opera­* Ahogy Karl Kraus írja első világháborús drámájá­ban. Az Optimista: Hát ezt az egyet nyugodt lélekkel állíthatom: a hadüzenet óta nem találkoztam Bécsben egyetlen fiatalemberrel, aki még itt lett volna, vagy ha mégis, ne égett volna a vágytól, hogy mihamarabb elmehessen végre. A Gáncsoskodó: Naponta legalább tízszer ilyesféle beszélgetésekben lehet részem: „ A Gustl fölment és elintézte magának." „Hogy van a Rudi?" „A Rudi is fölment, ő is elintézte magának." „És a Pepi? Csak nincs végül már a fronton?" „A Pepinek hexencsusza van. De mihelyt fölkel és járni tud, fölmegy és elintézi magának." (Az emberiség végnapjai II. felvonás 10. je­lenet) És mivel a vállalati vezetők meg vannak győződve arról, hogy az új MDF-kormány nem érti majd a dol­gát, s legfőképpen nincs tisztában a vállalatvezetői trükkökkel, ezért bíznak abban, hogy felmennek és el­intézik. A munkavállalók biztatást kaptak, akárcsak az adófizető polgárok, ezért felmennek és elintézik. A nagyvárosi és falusi önkormányzatok az MDF ön­­kormányzati programjára hivatkozva felmennek és elintézik. Az egyházak a keresztény értékek rehabilitá­ciójáért, az írószövetség keserű múltjáért, a kisvállalko­zók az adókedvezményért felmennek és elintézik, d­e elmaradása következtében Magyarország egy év múlva is ott tart, ahol ma, akkor ezért fogy el a Demokrata Fórum szavazótábora. Csak­hogy az MDF vezetője az ügyesen kötött pak­tumokkal szinte kizárta annak veszélyét, hogy az ellenzék parlamenti direkt bizalmatlansági akciókkal megbuktathassa a kormányt, és idő előtt újra felmérethesse az erőviszonyokat.** ** Az MDF—SZDSZ egyezségben az MDF elérte, hogy a miniszterek ellen nem, csak a kormány ellen kérhető bizalmatlansági szavazás, ami szinte lehetetlenné teszi a kormány parlamenti megkérdőjelezését. Ezzel Antall az SZDSZ leghatékonyabb eddigi fegyverét hatástala­nította, mert a szabaddemokraták egyenként támadták a Németh-kormány minisztereit, de nem bántották a kormányt magát. A miniszterelnök így szabadon, külö­nösebb veszély nélkül választhatja ki és válthatja le minisztereit. Ha nem következik be szakadás a koalíció pártjai között, vagy nem üti fel lázadás a fejét az MDF-en belül, akkor a Demokrata Fórum nyugodt parlamentáris kormányzásra rendez­kedhet be.*** *** A legbizonytalanabb a Független Kisgazdapárt szerepe és helyzete. Antallnak tulajdonképpen két pártot kell vezetnie, mint régi kisgazdának ehhez meg is vannak a kapcsolatai. De amíg nem tűnik fel egy kis­gazda második vonal és nemzedék, addig ez a párt idő­­zített bombához hasonlít. Az MDF-en belül számolni kell azzal, hogy 1989 októberéig a mozgalom a Bíró— Lezsák személyzeti és szervezeti politikán nyugodott, amely inkább elriasztó, mint megnyerő volt a szakér­tők számára, és amelyben domináltak a mozgalmi, a „harmadik utas" szempontok, most Antall személyzeti politikájává változik. Ez pedig nem megy harc nélkül. F­eltevésem szerint Antall József úgy szá­molt, hogy az SZDSZ „történelmi komp­romisszumra” késztetése lehetetlenné tesz mindenfajta ellenzéki koalíciót, ki­zárja az egyezséget nemcsak az SZDSZ és az MSZP, de az SZDSZ és a Fidesz között is. Ha a legnagyobb ellenzéki párt azzal kecsegtet­hető, hogy bizonyos idő után, jó viselkedése jutalmaként bekerülhet egy nagy koalícióba, akkor ez az ellenzék nem stratégiai bírálatba kezd, hanem taktikai kötözködésekkel várako­zik. Fia a Fidesznek kormánypozíciókat juttat A koalíciós kormány esélyei 38 KRITIKA

Next