Kritika 19. (1990)
1990 / 7. szám - PARLAMENTARIZMUS - Lengyel László: A koalíciós kormány esélyei
menti intézményt (bizottságot, frakciót) vagy azok képviselőit, kormánytagot álláspontjuk nyilvános megokolására kényszeríthetnek. A parlament, mint a politikai nyilvánosság intézménye, nyilvános politizálásra kényszeríti a pártokat, a kormányzatot és a képviselőket egyaránt. A parlamenti nyilvánosság (a plenáris ülések, a bizottsági ülések) korlátozása — éppen mivel a parlament a politikai nyilvánosság koncentrátuma — ezért csak rendkívüli esetekben fogadható el, általában szigorú feltételekhez kötött. 6. Legitimációs funkció A demokratikusan megválasztott parlament funkcióinak ellátása során a legfontosabb legitimációs intézmény. A politikai rendszer intézményi és hatalmi mechanizmusának, továbbá a működése során keletkező döntések társadalmi elfogadtatása tekintetében érvényesül legitimációs funkciója. A modern parlament mint egész, mint szervezet és intézményrendszer a maga jogilag kötött és szabályozott működése révén teljesíti legitimációs funkcióját. A parlamenti legitimáció szervezeti és intézményi legitimáció és nem személyi legitimáció. Legitimációs funkcióját nem valamely tisztségviselője, képviselője, képviselői töltik be, hanem a parlament egésze mint intézmény. A parlament legitimációja egyrészről következmény, és a parlament demokratikus megválasztásából, demokratikus belső működéséből és nyilvánosságából adódik, másrészről legitimációs hatása kiterjed a politikai rendszer egészére, a parlamenten kívüli állami intézményekre is. A modern és új magyar parlamentarizmus megteremtése, a történeti és a modern nyugateurópai parlamenti rendszerek tanulságainak figyelembevétele alapján, egy olyan professzionális politikai munkaszervezet kialakítását igényli, amelyik mint hatalmi intézmény, beilleszkedik a pártelvű politikai rendszerbe, a hatalommegosztás intézményes rendszerébe és mindezek során kiteljesednek funkciói. Budapest, 1990. május 25. BIHARI MIHÁLY A politikai gondolkodók felvázolták már a 90-es évek parlamentáris pártpolitikai modelljeit. Egyesek szerint egy kétpólusú váltógazdaság fog kialakulni, az egyik oldalon egy keresztény és nemzeti, konzervatív középjobbal, a másikon egy szociálliberális középballal, ahol mindkét pártkoalíció, pártkonglomerátum a felső- és a középosztály érdekeit és értékeit képviseli, más és más megközelítésből. Megint mások úgy vélik, hogy egy hárompólusú politikai rendszer kialakulása várható, a kereszténydemokrata, a liberális, illetve a szociáldemokrata klasszikus értékek mentén. E két felfogás alaphite, hogy bizonyos fejlődési modellek megkerülhetetlenek, léteik egy európai út, amit be kell járnia annak, aki a többpártrendszerű parlamentet választja. Itt tehát az amerikai és az európai demokráciák párlatairól van szó. Egy republikánus—demokrata váltógazdaságról, illetve egy kereszténydemokrataliberális—szociáldemolrata vetélkedésről lehet majd elemzéseket írni. Úgy vélem, hogy egy új ortodoxiával van dolgunk, amely a szocializmus általános vonásai után egy európai általános modellt keres. Pedig igen könnyen elképzelhető, hogy a magyar pártmechanizmus ugyanolyan egyedi és „érthetetlen” lesz, mint az olasz, vagy a finn, a török, vagy a dán, nem beszélve a jövendő csehszlovák, lengyel, szlovén vagy horvát pártrendszerekről. Megint mások úgy vélik, hogy a magyar történeti hagyományok továbbéléséről van szó, vagyis folytatódik a két világháború közötti pártrendszer. (Ezt igazolva látják Antall József első pártpolitikai manővereiben, amelyek Bethlen István húszas évekbeli konszolidációs akcióira rímelnek. Bethlen akkor egy nagy konglomerátum-párt élén állva, neokonzervatív alapon mindenekelőtt félretolta pártja szélsőségeit, majd paktumot kötött a Nagyatádi vezette kisgazdákkal és az ellenzéki szociáldemokratákkal, ami tartósan kizárta az ellenzék hatalomátvételét, és stabil egypárti kormányzást teremtett. Antall József egy sokstílusú, bizonytalan programú párt élén pragmatikus politikával félreállítja pártja mozgalmáral.* Ügyes nyomással elérte, hogy a kis* A lakiteleki alapító atyák sorra eltűnnek a homályban: Bíró Zoltán korábbi ügyvezető elnök visszavonul az elnökségből. Fekete Gyula átlépett a Néppártba, Csengey Dénes, Lezsák Sándor, Für Lajos háttérbe szorulnak, Csurka Istvánnak az a szerepe marad, hogy lapjában ijesztgessen. Antall Józsefet csak az ő lázadásuk fenyegetheti igazán. gazdák területi titkárai kiszorítsák pártjuk vezetéséből mindazokat, akiknek kételyeik voltak az MDF koalícióban, így maga mögött tudhatja a Kisgazda Pártot. Végül olyan paktumot ajánlott az ellenzéki szabaddemokratáknak, amely biztosíthatja a tartós berendezkedést. Annak ellenére, hogy az analógia minden formális kelléke megvan, a helyzet mégis egészen más. Nemcsak azért, mert hetven évet nem lehet meg nem történtté tenni, hanem mert a Bethlenkonszolidáció két bukott — egy liberális és egy kommunista forradalomra, illetve az ország megcsonkítására adott válasz volt. De a kádári Magyarország hanyatlása és válsága, illetve az abból való átmenet legfeljebb átmenetileg szorította hátra a liberálkonzervatív, a szociálliberális, a szociáldemokrata erőket, de semmiképpen sem érte őket olyan trauma, mint amit 1918-19 bukott forradalmai jelentettek.) Többen is hangoztatják a magyar weimarizálódás veszélyét, vagyis azt, hogy bensőleg képlékeny és bizonytalan pártok között a szavazótáborok nagy ingadozása alakul ki, ami az országot kormányozhatatlanná teszi. Ez bizony reális veszély. Bizony elképzelhető, hogy igen gyorsan megváltoznak a pártok és a közöttük lévő arányok. Például a Kisgazda Párt lemondani kényszerül mezőgazdasági programjáról, illetve felolvad az MDF összkormányzati politikában, akkor szavazótábora átvonulhat a Demokrata Fórumhoz. És ha az MDF igazolja a katolikus értékeket is a maga kereszténydemokrata megjelenésében — amit minden további nélkül meg is tehet, hiszen a „lakiteleki” protestantizmus háttérbe kell hogy kerüljön —, akkor a Kereszténydemokrata Néppárt léte is megkérdőjeleződik. Elvileg a nemzeti centrum áttömörülhet az MDF-be, mint egyetlen pártba. De ne feledjük, hogy itt nemcsak egy nehezen kezelhető pártmozgalomról van szó, hanem egy kormányzatról is. Az MDF elvesztheti a szavazók jelentős részét attól is, ha kemény gazdaságpolitikába kezd, és attól is, ha ezt elmulasztja. Mert a kemény gazdaságpolitikával mindenki egyetért, mindenki belenyugszik, csak ne vele kezdjék, ne rajta gyakorolják.* De ha a radikális opera* Ahogy Karl Kraus írja első világháborús drámájában. Az Optimista: Hát ezt az egyet nyugodt lélekkel állíthatom: a hadüzenet óta nem találkoztam Bécsben egyetlen fiatalemberrel, aki még itt lett volna, vagy ha mégis, ne égett volna a vágytól, hogy mihamarabb elmehessen végre. A Gáncsoskodó: Naponta legalább tízszer ilyesféle beszélgetésekben lehet részem: „ A Gustl fölment és elintézte magának." „Hogy van a Rudi?" „A Rudi is fölment, ő is elintézte magának." „És a Pepi? Csak nincs végül már a fronton?" „A Pepinek hexencsusza van. De mihelyt fölkel és járni tud, fölmegy és elintézi magának." (Az emberiség végnapjai II. felvonás 10. jelenet) És mivel a vállalati vezetők meg vannak győződve arról, hogy az új MDF-kormány nem érti majd a dolgát, s legfőképpen nincs tisztában a vállalatvezetői trükkökkel, ezért bíznak abban, hogy felmennek és elintézik. A munkavállalók biztatást kaptak, akárcsak az adófizető polgárok, ezért felmennek és elintézik. A nagyvárosi és falusi önkormányzatok az MDF önkormányzati programjára hivatkozva felmennek és elintézik. Az egyházak a keresztény értékek rehabilitációjáért, az írószövetség keserű múltjáért, a kisvállalkozók az adókedvezményért felmennek és elintézik, de elmaradása következtében Magyarország egy év múlva is ott tart, ahol ma, akkor ezért fogy el a Demokrata Fórum szavazótábora. Csakhogy az MDF vezetője az ügyesen kötött paktumokkal szinte kizárta annak veszélyét, hogy az ellenzék parlamenti direkt bizalmatlansági akciókkal megbuktathassa a kormányt, és idő előtt újra felmérethesse az erőviszonyokat.** ** Az MDF—SZDSZ egyezségben az MDF elérte, hogy a miniszterek ellen nem, csak a kormány ellen kérhető bizalmatlansági szavazás, ami szinte lehetetlenné teszi a kormány parlamenti megkérdőjelezését. Ezzel Antall az SZDSZ leghatékonyabb eddigi fegyverét hatástalanította, mert a szabaddemokraták egyenként támadták a Németh-kormány minisztereit, de nem bántották a kormányt magát. A miniszterelnök így szabadon, különösebb veszély nélkül választhatja ki és válthatja le minisztereit. Ha nem következik be szakadás a koalíció pártjai között, vagy nem üti fel lázadás a fejét az MDF-en belül, akkor a Demokrata Fórum nyugodt parlamentáris kormányzásra rendezkedhet be.*** *** A legbizonytalanabb a Független Kisgazdapárt szerepe és helyzete. Antallnak tulajdonképpen két pártot kell vezetnie, mint régi kisgazdának ehhez meg is vannak a kapcsolatai. De amíg nem tűnik fel egy kisgazda második vonal és nemzedék, addig ez a párt időzített bombához hasonlít. Az MDF-en belül számolni kell azzal, hogy 1989 októberéig a mozgalom a Bíró— Lezsák személyzeti és szervezeti politikán nyugodott, amely inkább elriasztó, mint megnyerő volt a szakértők számára, és amelyben domináltak a mozgalmi, a „harmadik utas" szempontok, most Antall személyzeti politikájává változik. Ez pedig nem megy harc nélkül. Feltevésem szerint Antall József úgy számolt, hogy az SZDSZ „történelmi kompromisszumra” késztetése lehetetlenné tesz mindenfajta ellenzéki koalíciót, kizárja az egyezséget nemcsak az SZDSZ és az MSZP, de az SZDSZ és a Fidesz között is. Ha a legnagyobb ellenzéki párt azzal kecsegtethető, hogy bizonyos idő után, jó viselkedése jutalmaként bekerülhet egy nagy koalícióba, akkor ez az ellenzék nem stratégiai bírálatba kezd, hanem taktikai kötözködésekkel várakozik. Fia a Fidesznek kormánypozíciókat juttat A koalíciós kormány esélyei 38 KRITIKA