Kritika 21. (1992)
1992 / 10. szám - Szakály Sándor: Romsics Ignác: Bethlen István – Politikai életrajz
(amelyek egyben fejezetcímek is: „Ethosz és művelődéspolitika”, „Szövetség és vita a népi írókkal”, „Zsidókérdés és antiszemitizmus a 30-as években”, „A nemzeti sorskérdések és a szociáldemokrácia”, „Baloldaliság és önérzet”) mostani múltértelmezésünk alapkérdései. Ma már nemigen tudják, ki is volt Mónus Illés. Igazi ortodox szociáldemokrata, a demokrácia tántoríthatatlan híve. Egy demokratikus szocializmusé: az egyszerre antifasiszta és antibolsevista Mónus minden leírt sorát a humanizmus, az erkölcs aranyfedezete hitelesíti. „A társadalomban minden az emberért kell hogy legyen, mert az ember cél és nem eszköz” - mondotta Mónus 1943- ban. (Egy évvel később a nyilasok a Dunába lőtték.) „Mi szociáldemokraták... a gazdasági erők nemzetközi összefüggéseit jobban és tisztábban látjuk, mint bárki a polgári oldalról” - jelenti ki nem csekély öntudattal ugyanebben a beszédében, amelyet így fejez be: - A »társadalom orvosai« tudják, hogy a félelem gyökerei nem az emberben, hanem az intézményben vannak. A megszűnő, átalakuló intézményekkel együtt alakul ki a biztonságérzet, a nyugalom, a békesség, az ember bizalma embertársa iránt. Ezt tudja a mozgalmi ember, aki a demokrácia eszközeivel építi a szociáldemokrata munkásmozgalomban a szabad, demokratikus Magyarországot, amely majd méltóan illeszkedik bele a háború utáni világ demokratikus közösségébe.” (Mónus Illés válogatott írásai. Válogatta és a bevezető tanulmányt írta: Pintér István és Szabó Ágnes. Kossuth, 1988. 437. o.) Mónus születésének századik évfordulója (1988) az agonizáló Kádár-rendszer utolsó évére esett. A változtatás szükségességét felismerő MSZMP-vezetők már nem ellenezték, sőt, bizonyos mértékig támogatták is a mónusi hagyomány felelevenítését. Ez az örökség azonban számukra nem volt teljesen problémamentes: Mónusnak az ausztromarxizmushoz közelálló szocializmusfelfogása, könyörtelen bolsevizmusellenessége nem fért egészen bele az akkori reformkommunista elképzelésekbe sem. Különösen antikommunizmusát illett bírálni, vagy hallgatni volt ildomos róla. A centenárium alkalmából rendezett tudományos emlékülés nagyban hozzájárult a mónusi örökség megismeréséhez. A Századvég 1987-ben Mónus írásaiból válogatást adott közre, majd a centenárium évében tanulmányt is publikált, egy új társadalmi rendszerre való készülődés jegyében. (Gyurgyák János- Tőkéczki László: Mónus Illés demokráciafelfogásáról. Századvég, 6-7. szám) Agárdi Péter Mónusnak azokat az írásait elemzi mélyen és tudományos precizitással, amelyekről úgy véli, hogy a mai baloldalnak eszmei támaszt nyújtanak. Mónus 1933 és 1936 között annak a szociáldemokrata pártnak volt a főtitkára, amely a Horthykorszakban ellenzéki parlamenti pártként következetesen kiállt a demokratikus szabadságjogok védelméért, bátran szembeszegült a jobboldali, tekintélyuralmi törekvésekkel. Mónus Illés mindenekelőtt a szociáldemokrata sajtóban, a Népszavában és a Szocializmusban fejtette ki gondolatait. Legnagyobb érdeme, hogy felismerte a „nyitás” szükségességét. Azt, hogy a szociáldemokraták önmagukban gyengék a társadalom átalakításához. A munkásoknak össze kell fogniuk a polgárság és a parasztság progresszív képviselőivel. „Ami tegnap még csak kizárólagosan munkásügy volt, a szocialisták ügye volt, az ma egyszerre újból a szabadságnak és az emberiségnek az ügye lett” - írja Mónus már 1934-ben. (73. o.) Majd négy évvel később: „A munkásosztálynak magáévá kell tenni minden egyetemes és nagy ügyet. Magáévá kell tenni a függetlenség és szabadság után való vágyat, hogy a maga erejét megnövelje azoknak a társadalmi rétegeknek az erejével, amelyek síkraszállnak az állami mindenhatóság ellen...” (170. o.) Ez a „népfrontelképzelés” megelőzte a kommunistákét. Stratégiai elképzelés volt, szemben a kommunista párt taktikus gyakorlatiasságával. Még azok a fiatal kommunisták sem Mónust támogatták, akiket ő hozott be a Népszava szerkesztőségébe. Agárdi Péter igen alaposan és árnyaltan mutatja be Mónus véleményét a népi írókról, amelyet találóan „rokonszenvvel hitelesített szelíd bírálatként” (92. o.) összegez. Mónus hangja jóval élesebb, amikor az urbánusokat marasztalja el a falukutató szociográfiák túl szigorú megítélése miatt. Nem derül ki azonban, hogy a népiek felé tett őszinte mónusi gesztust maguk az érintettek hogyan fogadták, méltányolták-e. A szerző inkább a népi írók mai híveivel polemizál, azokkal, akik igaztalanul támadják Mónust és a szociáldemokráciát. Mónus Illés, pártja politikai vonalának megfelelően, a földkérdést a magyar társadalom egyik alapkérdésének tekintette, éppúgy, mint Trianon problémáját. Elemzései, megoldási javaslatai eleve a munkásosztály történelmi küldetésére épülő szocializmusfelfogáson alapultak, így óhatatlanul elzárta magát azoktól, akik ezt nem fogadták el, túl merevnek, idejétmúltnak vélték. Agárdi, amikor a mónusi nézetek visszhangtalanságát elemzi, inkább a területi revíziókkal elhódított társadalomban véli okait megtalálni, semmint a makulátlan erkölcsű, tiszta szavú Mónusban, aki olykor utópiákat dédelgetett, illúziókat kergetett. A kétszáz oldalnyi könyv témakörök szerint, s nem fejlődésében elemzi Mónus eszmevilágát: többet is ad, mint amit az alcím ígér, hiszen a szerző sokszor hivatkozik a harmincas évek előtt, illetve után keletkezett Mónus-írásokra is. Egyes kérdéseket a szerző csak futólag érint (például Mónus kommunistaellenességét, a Szovjetunióhoz való viszonyát), másokat viszont túlzottan is részletez (például Mónus és József Attila kapcsolatát, Mónus véleményét a „nemzeti sorskérdésekről”). Agárdi a két világháború közötti magyar progresszió nem túl népes, de igen sokszínű táborában a szociáldemokraták között leginkább Kéthly Annát véli szellemi rokonának. Az írók közül Kassák Lajost és József Attilát, valamint Veres Pétert és Németh Lászlót. E két utóbbi „rokon szellemre” vonatkozó érvei azonban nem igazán meggyőzőek. Igaz, Kassák és Veres Péter is autodidakta volt, akárcsak Mónus, de mekkora a különbség Kassák és Veres Péter világszemlélete és közéleti, politikai magatartása között! Agárdi szerint Mónust Némethtel mindenekelőtt az „értelmiségi küldetéstudat” és a „humánus önérzet” rokonítja, valamint a „demokratikus országépítés vágya”, a „jövőtervezés igénye” - mindez azonban oly általános, hogy önmagában nemigen bizonyítja kettejük szellemi rokonságát. Meggyőzőbbek Agárdi különbségtevő szavai: „Németh László nemzeti hangsúlyú, paraszti-középosztályi hegemóniájú »harmadik utas« népi Magyarországot vizionált. Mónus Illés pedig gyorsan osztálybékét, egyenlőséget teremtő, gazdaságilag felemelkedő demokratikus magyar szocializmust álmodott.” (180. o.) (Gondolat) STANDEISKY ÉVA Romsics Ignác: Bethlen István Politikai életrajz Romsics Ignác 1991-ben adta közre A Magyarságkutatás könyvtára VIII. köteteként - több mint három és fél száz oldalas munkáját. A könyvet olvasva úgy láttam, hogy a szerző a korábbi írásaiból, könyveiből megismert erényeit - alapos forrásfeltárás, részletes elemzés, kritikus értékelés és jó stílus - megtartva készítette el jelen kötetét (is). A szerzőnek munkájában sikerült elkerülnie az életrajzokat, politikai pályaképeket megrajzoló történészeket szinte állandóan fenyegető csapdákat; nem vált elfogulttá hőse iránt! Nem állított elénk makulátlan hírű, hibáktól mentes politikusi ideált Bethlen István grófból, de nem hagyta rajta könyve szereplőjén az elmúlt évtizedek alatt alaptalanul rásütött bélyegeket sem. Gondoljunk csak bele, Bethlen István hosszú évtizedeken keresztül egy csak negatív jelzőkkel illetett kor egyik első számú képviselője volt, cipelve ama korszak minden terhét vállain, a köztudatban és a történeti munkák lapjain. Romsics könyvéből most egy teljesen más kép tárul elénk. Egy európai mértékkel mérve is felkészült, az ország érdekeit képviselő politikus, aki a hagyományos konzervatív értékek talaján áll. E konzervatív értékek természetesen magukban foglalták a „fontolva haladás” gondolatát, amely megítélésem szerint végigkísérte Bethlen Istvánt egész politikai pályafutása során. Bethlen mind a bel-, mind a külpolitikában érvényesítette ezen felfogását. Igyekezett nyitni az úgynevezett nyugati hatalmak - Franciaország és Nagy-Britannia - felé, de nem mondott le a hagyományos „fegyvertársnak” tekinthető Németországgal ápolandó jó kapcsolatokról sem. Különösen sikeresnek bizonyultak törekvései az olasz és az osztrák kapcsolatok kiépítése és ápolása terén. A tényleges nagyhatalommá válni szándékozó Olaszországgal kötött megállapodások lazították meg először az ország köré font szoros „trianoni gyűrűt”. Az olasz fasiszta állam belpolitikai sikerei azonban nem jelentették Bethlen számára azt, hogy azok szolgai lemásolása kell hogy legyen a magyar változások alapja. Bethlen inkább vonzódott a konzervatív angol politikai élethez. Európai összehasonlításban is figyelmet érdemlő szociálpolitikai intézkedései is az angol példát tükrözték, bizonyos területeken túl is haladták azt. Talán a mezőgazdaság, a földbirtok volt az a terület, ahol nehezebben és visszafogottabban akart csak előrelépni. A földreformot szükségesnek tartotta, de annak radikális megoldását elutasította. A magántulajdon szentsége számára meghatározó volt. Bethlen István tízesztendős miniszterelnöksége alatt a magyar politikai élet meghatározó személyiségévé vált. E szerepéből később sem veszített sokat, bár a Gömbös Gyulával vívott „csatát” 43 KRITIKA