Kritika 21. (1992)

1992 / 10. szám - Szakály Sándor: Romsics Ignác: Bethlen István – Politikai életrajz

(amelyek egyben fejezetcímek is: „Ethosz és mű­velődéspolitika”, „Szövetség és vita a népi írók­kal”, „Zsidókérdés és antiszemitizmus a 30-as években”, „A nemzeti sorskérdések és a szociál­demokrácia”, „Baloldaliság és önérzet”) mostani múltértelmezésünk alapkérdései. Ma már nemigen tudják, ki is volt Mónus Illés. Igazi ortodox szociáldemokrata, a demokrácia tántoríthatatlan híve. Egy demokratikus szocializ­musé: az egyszerre antifasiszta és antibolsevista Mónus minden leírt sorát a humanizmus, az er­kölcs aranyfedezete hitelesíti. „A társadalomban minden az emberért kell hogy legyen, mert az em­ber cél és nem eszköz” - mondotta Mónus 1943- ban. (Egy évvel később a nyilasok a Dunába lőt­ték.) „Mi szociáldemokraták... a gazdasági erők nemzetközi összefüggéseit jobban és tisztábban látjuk, mint bárki a polgári oldalról” - jelenti ki nem csekély öntudattal ugyanebben a beszédében, amelyet így fejez be: - A »társadalom orvosai« tudják, hogy a félelem gyökerei nem az ember­ben, hanem az intézményben vannak. A megszű­nő, átalakuló intézményekkel együtt alakul ki a biztonságérzet, a nyugalom, a békesség, az ember bizalma embertársa iránt. Ezt tudja a mozgalmi ember, aki a demokrácia eszközeivel építi a szoci­áldemokrata munkásmozgalomban a szabad, de­mokratikus Magyarországot, amely majd méltóan illeszkedik bele a háború utáni világ demokratikus közösségébe.” (Mónus Illés válogatott írásai. Vá­logatta és a bevezető tanulmányt írta: Pintér István és Szabó Ágnes. Kossuth, 1988. 437. o.) Mónus születésének századik évfordulója (1988) az agonizáló Kádár-rendszer utolsó évére esett. A változtatás szükségességét felismerő MSZMP-vezetők már nem ellenezték, sőt, bizo­nyos mértékig támogatták is a mónusi ha­gyomány felelevenítését. Ez az örökség azonban számukra nem volt teljesen problémamentes: Mónusnak az ausztromarxizmushoz közelálló szocializmusfelfogása, könyörtelen bolsevizmus­­ellenessége nem fért egészen bele az akkori re­formkommunista elképzelésekbe sem. Különösen antikommunizmusát illett bírálni, vagy hallgatni volt ildomos róla. A centenárium alkalmából rendezett tudomá­nyos emlékülés nagyban hozzájárult a mónusi örökség megismeréséhez. A Századvég 1987-ben Mónus írásaiból válo­gatást adott közre, majd a centenárium évében ta­nulmányt is publikált, egy új társadalmi rendszer­re való készülődés jegyében. (Gyurgyák János- Tőkéczki László: Mónus Illés demokráciafelfogá­sáról. Századvég, 6-7. szám) Agárdi Péter Mónusnak azokat az írásait elem­zi mélyen és tudományos precizitással, amelyek­ről úgy véli, hogy a mai baloldalnak eszmei tá­maszt nyújtanak. Mónus 1933 és 1936 között annak a szociálde­mokrata pártnak volt a főtitkára, amely a Horthy­­korszakban ellenzéki parlamenti pártként követ­kezetesen kiállt a demokratikus szabadságjogok védelméért, bátran szembeszegült a jobboldali, tekintélyuralmi törekvésekkel. Mónus Illés min­denekelőtt a szociáldemokrata sajtóban, a Nép­szavá­ban és a Szocializmusban fejtette ki gondo­latait. Legnagyobb érdeme, hogy felismerte a „nyi­tás” szükségességét. Azt, hogy a szociáldemokra­ták önmagukban gyengék a társadalom átalakítá­sához. A munkásoknak össze kell fogniuk a pol­gárság és a parasztság progresszív képviselőivel. „Ami tegnap még csak kizárólagosan munkásügy volt, a szocialisták ügye volt, az ma egyszerre új­ból a szabadságnak és az emberiségnek az ügye lett” - írja Mónus már 1934-ben. (73. o.) Majd négy évvel később: „A munkásosztálynak magáé­vá kell tenni minden egyetemes és nagy ügyet. Magáévá kell tenni a függetlenség és szabadság után való vágyat, hogy a maga erejét megnövelje azoknak a társadalmi rétegeknek az erejével, amelyek síkraszállnak az állami mindenhatóság ellen...” (170. o.) Ez a „népfrontelképzelés” meg­előzte a kommunistákét. Stratégiai elképzelés volt, szemben a kommunista párt taktikus gya­korlatiasságával. Még azok a fiatal kommunisták sem Mónust támogatták, akiket ő hozott be a Népszava szerkesztőségébe. Agárdi Péter igen alaposan és árnyaltan mutat­ja be Mónus véleményét a népi írókról, amelyet találóan „rokonszenvvel hitelesített szelíd bírálat­ként” (92. o.) összegez. Mónus hangja jóval éle­sebb, amikor az urbánusokat marasztalja el a fa­lukutató szociográfiák túl szigorú megítélése mi­att. Nem derül ki azonban, hogy a népiek felé tett őszinte mónusi gesztust maguk az érintettek ho­gyan fogadták, méltányolták-e. A szerző inkább a népi írók mai híveivel polemizál, azokkal, akik igaztalanul támadják Mónust és a szociáldemok­ráciát. Mónus Illés, pártja politikai vonalának megfe­lelően, a földkérdést a magyar társadalom egyik alapkérdésének tekintette, éppúgy, mint Trianon problémáját. Elemzései, megoldási javaslatai ele­ve a munkásosztály történelmi küldetésére épülő szocializmusfelfogáson alapultak, így óhatatlanul elzárta magát azoktól, akik ezt nem fogadták el, túl merevnek, idejétmúltnak vélték. Agárdi, ami­kor a mónusi nézetek visszhangtalanságát elemzi, inkább a területi revíziókkal elhódított társada­lomban véli okait megtalálni, semmint a makulát­lan erkölcsű, tiszta szavú Mónusban, aki olykor utópiákat dédelgetett, illúziókat kergetett. A kétszáz oldalnyi könyv témakörök szerint, s nem fejlődésében elemzi Mónus eszmevilágát: többet is ad, mint amit az alcím ígér, hiszen a szerző sokszor hivatkozik a harmincas évek előtt, illetve után keletkezett Mónus-írásokra is. Egyes kérdéseket a szerző csak futólag érint (például Mónus kommunistaellenességét, a Szovjetunió­hoz való viszonyát), másokat viszont túlzottan is részletez (például Mónus és József Attila kapcso­latát, Mónus véleményét a „nemzeti sorskérdé­sekről”). Agárdi a két világháború közötti magyar prog­resszió nem túl népes, de igen sokszínű táborában a szociáldemokraták között leginkább Kéthly An­nát véli szellemi rokonának. Az írók közül Kas­sák Lajost és József Attilát, valamint Veres Pétert és Németh Lászlót. E két utóbbi „rokon szellem­re” vonatkozó érvei azonban nem igazán meggyőzőek. Igaz, Kassák és Veres Péter is auto­didakta volt, akárcsak Mónus, de mekkora a kü­lönbség Kassák és Veres Péter világszemlélete és közéleti, politikai magatartása között! Agárdi sze­rint Mónust Némethtel mindenekelőtt az „értel­miségi küldetéstudat” és a „humánus önérzet” ro­­konítja, valamint a „demokratikus országépítés vágya”, a „jövőtervezés igénye” - mindez azon­ban oly általános, hogy önmagában nemigen bi­zonyítja kettejük szellemi rokonságát. Meggyő­zőbbek Agárdi különbségtevő szavai: „Németh László nemzeti hangsúlyú, paraszti-középosztályi hegemóniájú »harmadik utas« népi Magyarorszá­got vizionált. Mónus Illés pedig gyorsan osztály­békét, egyenlőséget teremtő, gazdaságilag fel­­emelkedő demokratikus magyar szocializmust ál­modott.” (180. o.) (Gondolat) STANDEISKY ÉVA Romsics Ignác: Bethlen István Politikai életrajz R­omsics Ignác 1991-ben adta közre­­ A Ma­gyarságkutatás könyvtára VIII. köteteként - több mint három és fél száz oldalas mun­káját. A könyvet olvasva úgy láttam, hogy a szerző a korábbi írásaiból, könyveiből megismert erényeit - alapos forrásfeltárás, részletes elemzés, kritikus értékelés és jó stílus - megtartva készítette el je­len kötetét (is). A szerzőnek munkájában sikerült elkerülnie az életrajzokat, politikai pályaképeket megrajzoló történészeket szinte állandóan fenyegető csapdá­kat; nem vált elfogulttá hőse iránt! Nem állított elénk makulátlan hírű, hibáktól mentes politikusi ideált Bethlen István grófból, de nem hagyta rajta könyve szereplőjén az elmúlt évtizedek alatt alap­talanul rásütött bélyegeket sem. Gondoljunk csak bele, Bethlen István hosszú évtizedeken keresztül egy csak negatív jelzőkkel illetett kor egyik első számú képviselője volt, ci­pelve ama korszak minden terhét vállain, a köztu­datban és a történeti munkák lapjain. Romsics könyvéből most egy teljesen más kép tárul elénk. Egy európai mértékkel mérve is felké­szült, az ország érdekeit képviselő politikus, aki a hagyományos konzervatív értékek talaján áll. E konzervatív értékek természetesen magukban fog­lalták a „fontolva haladás” gondolatát, amely megítélésem szerint végigkísérte Bethlen Istvánt egész politikai pályafutása során. Bethlen mind a bel-, mind a külpolitikában érvényesítette ezen felfogását. Igyekezett nyitni az úgynevezett nyu­gati hatalmak - Franciaország és Nagy-Britannia - felé, de nem mondott le a hagyományos „fegy­vertársnak” tekinthető Németországgal ápolandó jó kapcsolatokról sem. Különösen sikeresnek bi­zonyultak törekvései az olasz és az osztrák kap­csolatok kiépítése és ápolása terén. A tényleges nagyhatalommá válni szándékozó Olaszországgal kötött megállapodások lazították meg először az ország köré font szoros „trianoni gyűrűt”. Az olasz fasiszta állam belpolitikai sikerei azonban nem jelentették Bethlen számára azt, hogy azok szolgai lemásolása kell hogy legyen a magyar vál­tozások alapja. Bethlen inkább vonzódott a kon­zervatív angol politikai élethez. Európai összeha­sonlításban is figyelmet érdemlő szociálpolitikai intézkedései is az angol példát tükrözték, bizo­nyos területeken túl is haladták azt. Talán a mező­­gazdaság, a földbirtok volt az a terület, ahol nehe­zebben és visszafogottabban akart csak előrelépni. A földreformot szükségesnek tartotta, de annak radikális megoldását elutasította. A magántulaj­don szentsége számára meghatározó volt. Bethlen István tízesztendős miniszterelnöksé­ge alatt a magyar politikai élet meghatározó sze­mélyiségévé vált. E szerepéből később sem veszí­tett sokat, bár a Gömbös Gyulával vívott „csatát” 43 KRITIKA

Next