Kritika 22. (1993)

1993 / 9. szám - Lengyel László: Alapító Atyák

KRITIKA ngú ízen kívül nem maradt más a szánkban. A hatvanas évek életmódbeli katarzisa? Bizonyosan ott volt egy szál, amit Szörényi Levente, a Tolcs­­vay testvérek zenéje, Sebő, a táncházak jelenthe­tett. 1968? Hát? Úgy vélem, hogy egyeseknek, Kiss Gy. Csabá­nak, Lezsák Sándornak, Csengey Dénesnek 1980-81 az igazi katartikus élmény. Lengyelor­szág, a lengyel mozgalom nemzeti, önmagára ta­láló jellege. Ahogy 1980 „lengyelség”-érzülete nem hagyta érintetlenül az idősebbeket sem. Va­lahol itt találkozott, majd itt ágazott ketté a de­mokratikus ellenzék és a népi-nemzeti vonal ér­zésbeli különbözősége is: Kis Jánost, Demszky Gábort vagy Kenedi Jánost ugyancsak katartiku­­san érintette a lengyel­ élmény. Csakhogy őket megerősítette emberjogi, társadalmi szolidaritásra épülő érzésvilágukban, és természetesen gondo­latmenetükben. Megerősítette őket abban, hogy Magyarország nem járhat a lengyel úton. Hogy a magyar világ jelentősen más, mint a lengyel. El­lenben Csoóri Sándor vagy Csengey Dénes, Kiss Gy. Csaba vagy Lezsák Sándor a lengyel­ élményt magyarság-élményként élte át: egy magára találó, önerejére támaszkodó, saját világát építő nemzet vízióját állította eléjük. A harmadik út ekkor már nem elméleti kérdés volt számukra, hanem gyakorlati érzés. A lengyel Szolidaritás, a lengyel társadalom „egysége”, ahol nem civódnak pártok, nincsenek, csak „ők”­­ az idegen nómenklatúra, a szovjet zsoldon lé­vők - és „mi”, ahol nem számítunk a Nyugatra és nem kérünk kegyelmet a Kelettől, ahol saját „len­gyel” - és magyar - rendszerünket csináljuk. Nem hiszünk a Nyugatnak, mert mindenkor cser­benhagyott minket, legutóbb 1956-ban. (Ez a be­­csapottság nagyon mélyre hatolt. Hitegettetek bennünket, majd odavetettetek. Oda 1945 után Jaltában Sztálinnak, 1956-ban Hruscsovnak. Csak ígéritek a gazdasági segítséget, de nem adjátok.­ Nem hiszünk a Keletnek, mert mindenkor becsa­pott minket. Két pogány közt élünk. Csak ma­gunkra számíthatunk. A Nyugatnak, a nyugati embernek éppúgy alkonyul, akár a Keletnek, a szovjet embernek. Nem piaci versengés kell, ha­nem magántulajdon és társadalmi szolidaritás összeegyeztetése, nem állami tervezés és tulaj­don, hanem a munkások és alkalmazottak tulaj­dona. És a kultúra, a kultúra, a kultúra. A nemzet kultúrája. Lehetett-e nagyobb élmény annál, hogy egy társadalom hallgat ismét az értelmiségre, gyülekezik lakásokon, hogy a lengyel történelem­ről, költőkről és írókról halljon, tölti meg a temp­lomokat, hogy papjai gyújtó beszédeit hallgassa. Ez nem Moszkva és nem New York. Ez mi va­gyunk, Lengyelország, mi vagyunk az európai kultúra. Kiss Gy. Csaba és Csoóri Sándor nem véletlenül hitt ebben az amerikai piac és szovjet terv fölött álló harmadik, kulturális Európában. (Hitt és hisz abban a lengyel pápa is.) A lengyel élmény erősíti a magyarság-élményt. Ez a meg­alázkodó, kiegyező, pincér-nemzetté züllő ma­gyarság nem mindig volt ilyen. Csak emlékeztet­ni kell önmagára, 1956-ra, 1848-ra. Az Alapító Atyák magyarság-élménye egyben ébresztés-él­mény is, akár Adyé, a népi íróké. Ugyanakkor Bíró Zoltánnak, Für Lajosnak vagy Fekete Gyulának Lengyelország semmit se mondott. Túl katolikus volt, túl munkásmozgal­mi, s túl radikális. Hümmgettek nagyokat rá, de nem érezték magukénak. Ebben közrejátszik az Alapító Atyák közös vonása: nem volt társada­lomkritikai képük se Magyarországról, se Kelet- Közép-Európáról, se a szovjet birodalomról. Az Alapító Atyáknak nincs közös élményük a határon kívüli magyarokról. Nem igaz az, hogy Erdély és a Felvidék, Kárpátalja és a Délvidék bejárása, az ott látottak, tapasztaltak adják a kö­zös Trianon-élményt. Közülük csak Csoóri Sán­dornak és Kiss Gy. Csabának voltak és vannak igazi tapasztalatai, kapcsolatai, életre szóló barát­ságai. Amikor Csurka István arról beszél Monori­­erdőn 1985-ben, hogy egyetlen határon túli ma­gyar sorsának javulásáért odaadná cserébe a ma­gyarországi demokrácia ilyen vagy olyan enged­ményét, akkor egy általános, nem létező erdélyi, vajdasági magyarról beszél. Pontosan ebből kö­vetkezik, hogy a valóságos élményeket helyette­sítik ítéletekkel és előítéletekkel, saját vágyaikkal helyettesítik be az ottaniak vágyait. Nem igazán tudják, hogy mik is javítanának a kolozsváriak és a kassaiak, a szabadkaiak és a beregszásziak sor­sán. Az Alapító Atyák átélik a nyolcvanas években a kizártság­érzést is. Azt a kisebbség-, és kizáró­dási élményt, amelyen egyszer már az idősebbek átmentek 1957 után. A „szélárnyékos” hetvenes évek végén fuvallatot éreztek. Pozsgay Imre mű­velődési minisztersége többükben is felvetette, hogy van, vagy lesz lehetőség bizonyos nemzeti kulturális érdekek képviseletére a szocializmus viszonyai között. Pozsgay bukása, kényszerpályá­ra helyezése a Hazafias Népfrontba, Bíró Zoltán­nak vagy Bihari Mihálynak személyes csapást is jelentett. A nyolcvanas évek elején csalódottság­gal élték át, hogy a kultúrpolitika, és személyesen Aczél György csak játszadozik velük. Hiába úja alá még Illyés Gyula is a Hitel című folyóirat ké­relmét, a barátságos Aczél György, és a kevésbé barátságosan végrehajtó pártközpont hallani sem akar a folyóirat engedélyezéséről. A Hitelért fo­lyó küzdelem, amelyre Csoóri, Bíró, Für, Kiss mindent feltettek, sikertelennek bizonyult. De nem jártak jobban az írószövetségben, a fiatal írók József Attila körében háborúskodók se. Jöt­tek a Mozgó Világ, s a Tiszatáj ügyei. A mozgo­lódó népieknek egyre gyűltek a sérelmei. Ezek a sérelmek nem a rendszer lényegéből, hanem Aczél Györgyből származtak - véleményük sze­rint. Ha nem volna az aczéli zsidó kultúrpolitika polipkarja mindenütt, ha nem szorítanák ki a nemzeti ügyet valamennyi sajtótermékből Aczél emberei, akkor nem lenne baj. Álljunk meg egy pillanatra. A népi tábornak a nyolcvanas évek közepéig nem a Kádár-rendszer­rel volt bajuk, hanem az aczéli „idegen” kultúrpo­litikával. Őszinte gyanakvással szemlélték a re­formereket és a reformokat, kezdve a magyar hat­vannyolctól, a csehszlovák hatvannyolcon át bár­miféle piacosító kelet-európai kísérletig. 1968-tól a lehető legrosszabb véleménnyel voltak. Komo­lyan gondolták, hogy a Veres Péter-féle negatív minősítésű frizsider szocializmus alapján állhat­nak még 1980-ban is. Minden piacosítás nemze­­tietlenítés. Mert ne feledjük: a nyolcvanas évek elején nemcsak egy álnokul mosolygó, ha kell, erőt mu­tató hatalommal, hanem egy nemzeti kérdésekben közömbös, a rendszert jól-rosszul elfogadó társa­dalommal is szembe kellett nézniük, amely csak nem akart „lengyel módra” szakítani. Ellenkező­leg, az elért anyagi biztonság vélt páholyából le­nézte és megvetette a lengyel típusú mozgalmat. Szakítani persze a népiek se akartak. Csak ráéb­reszteni a társadalmat, hogy hová vezet „amerika­nizmusa”, árutébolya. A rendszer megfelelt volna nekik, ha hagyja a „nemzeti propagandát”, egy­szersmind fellép a fogyasztói igényekkel szem­ben. Kisebbségben vagyunk saját hazánkban - ez volt az érzésük. Ez volt az, ami azután radikali­­zálta, és átmenetileg közel vitte őket a demokrati­kus ellenzékhez, illetve a reformközgazdászok­hoz 1983 után. Kénytelen-kelletlen belementek egy reformerekkel folyó alkuba. De gyanakodtak a társadalomra. A magyar társadalmat a hatalom­nak sikerült gyermekké tenni, könnyű megtévesz­teni mindenféle színes kacatokkal.­­Ez a gyanak­vás sohasem múlt el belőlük. Miként a demokra­tikus ellenzék kemény magjából az a magyar tár­sadalommal szembeni gyanú, hogy az mindig el­butítható, felhasználható nacionalista és sovinisz­ta ideológiák által.) És gyanakodtak a demokrati­kus ellenzékre, illetve a közgazdász-reformerek­re. Gyanakodtak, hogy nemzetietlen módon, az Teknős Miklós felvétele .

Next