Kritika 23. (1994)
1994 / 2. szám - Lengyel László: Lelki válság és társadalomépítés
használni az újjáépítésben. A magyar nemzet az oroszokat kiverő hős nemzet szerepében rosszul érezte magát. Érthetően. Nem volt az. Bűnös nemzet vagy nemzetet elnyomó idegen csatlósok? Az MDF-kormány bűnök elkövetésével az idegenek - szovjetek — megbízásából uralkodó nómenklatúrát vádolta. A bűnösség kettéoszlott: egyrészt egy gyakorlati, jogilag is szankcionálni szándékozott bűnösségre, az ötvenes évek jogsértőire, másrészt egy elvi megkülönböztetésre, amely abban fejeződött ki, hogy volt MSZMP-tag nem lehetett miniszter. Ugyanakkor Magyarországon mindvégig óvatosan folyt az ügynök ügy, összehasonlítva a keletnémet vagy a csehszlovák gyakorlattal. Az MDF kultúrharcos szárnya - Csurkától Csoórin át Lezsákig - megkockáztatta az „erkölcsileg széthullott nép”, a „manipulálható nemzet”, a „fáradt magyarság” lelki magyarázatait is, egészen a „bűnös nép” kimondásáig, amelyben az elmúlt negyven évet mint akart-akaratlan nemzeti kollaborálást írják le, ahol az idegen uralmat nemcsak a szovjet tankok, de az amerikanizált fogyasztói elnemzetietlenítés és a zsidó-ávós kultúrnokok idegen ravaszkodásai is előidézték. És ehhez járult az az állítás, hogy a magyar, a keresztény kisebbséggé lett saját hazájában, elvették tőle szellemi és anyagi javait. Megoldásként, megtisztulásként egyrészt az igazságtétel adatott meg, amit hol Justitia-tervvel, hol Zétényi-Takács-törvénnyel, hol ilyen-olyan tüntetéssel próbáltak keresztülvinni. Mindez nem váltott ki általános társadalmi támogatást, s főleg nem okozott felszabadító érzést. Másrészt megjelent az a követelés, hogy foglaljuk vissza a szellemi tereket - elsősorban a nemzeti médiumokat -, s vegyük vissza a nómenklatúra-burzsoáziától saját nemzeti javainkat. Az utóbbi „igazságtétel”, hogy a kommunista-zsidó sajtótól vissza kell venni a szót, illetve a kommunista párttitkároktól, tsz-elnököktől, vállalatigazgatóktól a keresztény középosztálynak el kell privatizálnia a vagyont, ugyancsak ellenérzést váltott ki. Miért? Miért nem vált be a nemzeti konzervatív, illetve a szélsőjobb kultúrharc? Miért nem azonosult ezzel a társadalom? Feltevésem szerint azért, mert a magyar társadalom döntő többsége a Kádár-rendszert hibásnak tartotta, de nem bűnösnek. Vezetőit nem szerette, de nem is gyűlölte. A hatalmat nem tekintette idegen hatalomnak, a vezetőket sem szovjet megbízottaknak. A rendszert nem azonosította a kommunizmussal, a párttagokat a kommunistákkal, a bolsevikokkal. A társadalom számára nem a kommunizmus bukott meg - az már megbukott 1956-ban -, hanem a Kádár-rendszer a maga fogyasztói szocializmusával. A magyar társadalom nem tudta elnyomónak tekinteni a 870 ezer párttagot. Nemcsak azért, mert nem is voltak azok, hanem mert a párttagság és a pártonkívüliség között egyáltalán nem húzódott mély politikai szakadék, illetve a párton belül legalább olyan mélyek voltak az ellentétek, mint a párton kívül. A Kádár-rendszert az fuccsoltatta be, hogy a társadalom hatékonysági versenyre késztette a piacgazdasággal és nem a hagyományos tervgazdaságokkal, s míg az utóbbiban győzedelmeskedett, az előbbiben veszített. Ennek a bukásnak a társadalom hatékonysági és szakmai okokat tulajdonított, nevezetesen, hogy a párt által vezetett gazdaság és társadalom képtelen önkorrekcióra, párbeszédre, a szakértelem befogadására. Üldözésnek a Komócsin-pártbizottságok önkényét, a szakmai üldözést, a kritikai gondolkodás elleni fellépést, a tehetség félreszorítását, a kontraszelekciót tartotta, és nem a negyven vagy ötven évvel korábban elkövetett jogtalanságokat. Következésképpen büntetésnek is inkább Komócsinok és Pap Jánosok nyugdíjba zavarását, a rossz bankár szakmai büntetését, az ostoba iskolaigazgató félreállítását, a párttitkárság alapján előrejutok közmegegyezéssel való eltávolítását gondolták, mintsem 70-80 éves rozzant öregek jogi elítélését azért, mert apáikra, nagyanyáikra rálövettek. A magyar társadalom lelki válságát három dologra vezethetjük vissza. Egyrészt arra, hogy a magyar társadalom a nyolcvanas évek elejére úgy érezte, a csúcsra jutott, Kelet-Európa leggazdagabb, legszabadabb társadalmává és gazdaságává lett. A magyar kisember azt élte át, hogy pénze, útlevele, autója, utazásai, háza a legirigyeltebb e tájon. Ilyen felsőbbségi élménye évtizedek, s tán évszázadok óta nem volt. S ez a nyolcvanas évek végére megrendült, veszélybe került. Kiderült, hogy a magyar társadalom is bejuthat a keleti zóna általános válságába, hogy végleg kikerülhet abból az Európából, amelynek sarkában már megkapaszkodott. Másodszor, az elmúlt húsz év alatt kialakított biztonság, előrelátható távlatok, tervezhető élet, szakmai és emberi értékek kérdőjeleződtek meg. Ebben a húsz évben elhihetővé vált, hogy munkával, ha lassan is, előre lehet jutni, hogy a tudásnak van értéke, hogy a ház felépíthető, s a gyereket van miért iskolába adni. A nyolcvanas évek végére az döbbentette meg a magyar kisembert, hogy hiába dolgozik, hiába öli valamibe tudását, ettől még az egész nem működik hatékonyan. Vagyis az derült ki, hogy nem lehet egy országot „háztájiban”, „hétvégén”, kisember-logikával építeni, ha azok ott fenn elrontják. Harmadszor, lelki válságot okozott, hogy ismét társadalmilag, közösségileg kell valamit tenni, amikor az elmúlt évtizedek az egyéni és családi, a műhely és a tantermi szintű cselekvéshez szoktatta őket. A lelki válság nem váltott ki tömeges hisztériát. Olyan hisztériát, amilyet Kelet-Európa legtöbb országában tapasztalunk, s amely a délszláv háborúhoz, a moszkvai puccsokhoz és válságokhoz, a romániai bányászrohamokhoz és marosvásárhelyi dühökhöz stb. vezetnek. A magyar társadalomban folytatódtak a velleitás, az akaródzás nyolcvanas években kialakult mozgásai.10 Egy nemzet lélektani átformálódásához szükség van arra, hogy a közös élmény valóban közös legyen, s a társadalom tagjai az adott kérdésekben érezzék az összetartozást. Az Antall-kormány által választott „élmények” nem voltak a többség által átélhetők. Trianon és a megcsonkítottság élmény hihetetlenül távoli. A 15 milliós magyarság együttes szívdobbanása nem közösségi élmény, a celldömölki lakatos nem érez magyarság-alapon közösséget a székely kubikossal és a kárpátaljai buszsofőrrel. De nincs közösségi együttérzés az 1947-ben földjüket vesztettekkel kapcsolatban sem, így a társadalom többsége nem érez késztetést „új földosztásra”. Nem jobb az eset 1956-tal, amelyet a népesség többsége nem, vagy alig élt át, amellyel nem képes azonosulni. Bánhalmi János felvétele KRITIKA Megújulás vagy visszatérés A Kádár-kor hanyatló szakaszában, a nyolcvanas évek végén, reformeszmék és ideológiák töltötték be az önazonosítás szerepét. A társadalom változást akart, a változást a reformokkal kapcsolták össze. A szakmai elitek reformokat követeltek a saját területükön - oktatásban, egészségügyben, gazdaságban, a sajtó területén -, s különböző reformprogramokat készítettek. Jelszavuk: szakértelem és demokrácia. A reformatákat összekapcsolta egy közös nyelv, és a hatvanas évek közepe óta számtalan közös élmény.11 Ilyen közös élmény volt a nyolcvanas évekből a Liskaféle „népi részvény”, „vállalkozói szocializmus”, ilyen a reform-közgazdászok mozgalma, ilyen az alkotmányreformba belefogó jogászok, a sajtószabadságért, a „nyilvánosság reformjáért” háborúzó újságírók fellépése. Ez a reformizmus állandóan beleütközött a kádári rendszernek nem is annyira az ortodox ideológiájába, hanem inkább a tehetetlenségébe, mozdíthatatlanságába, elmeszesedésébe. Ennek a reformizmusnak az ellenzéki mozgalmak részben erjesztői, részben átvevői, részben terjesztői voltak. A legkülönbözőbb szakmák reformerei a nyolcvanas évek végére áttörtek, és sok tekintetben sikerült eszméiket bevinni a Grósz-, majd a Németh-kormány gyakorlatába.12 Az MDF-kormány nem tudta eldönteni, hogy az előretekintő „nyugodt erő”, vagy a múlttal radikálisan szakító szellemi erő legyen. Az első esetben folytatható és meghaladható lett volna a Kádár-kor reformvilága, amennyiben a szakmai reformoknak intézményi kereteket biztosítanak, illetve a parlamentáris demokrácia jogállami 14