Kritika 23. (1994)

1994 / 2. szám - Lengyel László: Lelki válság és társadalomépítés

LENGYEL LÁSZLÓ LELKI VÁSSÁG ÉS TÁRSADALOMÉPÍTÉS K­ell-e a kormányzatoknak foglalkozniuk a társadalmi tudat közvetlen befolyáso­lásával? Azt hiszem, hogy ha liberális álláspontról el is utasítjuk a kormány­zat közvetlen befolyásoló tevékenységét, azonnal felmerül a következő probléma: szükség van-e ar­ra, hogy diktatórikus rendszerek összeomlása után kormányok lelki hatásokat is gyakoroljanak? Erre még a liberális válaszadók is igent monda­nak, tekintettel arra, hogy az első demokratikus kormányoknak szembesíteniük kell a társadalmat bizonyos történelmi hibákkal, bűnökkel, torzulá­sokkal. A második világháború után szinte valamennyi vesztes országban aktív kormányzati magatartás­sal próbáltak befolyást gyakorolni a nemzetiszo­cializmus, a fasizmus lelki torzulásainak felis­mertetésére és átalakítására. Ma már pontosan ér­zékeljük, hogy milyen különbséget okoz Német­ország nyugati és keleti fele között, hogy az előb­biben kormányok sora igyekezett szembesíteni a „német bűnökkel”, a holocausttal, az idegengyű­lölettel, az utóbbiban pedig ez elmaradt. (Jellem­ző, hogy azokban az országokban, amelyek győz­tesnek számítottak, ugyancsak elmaradt a szem­benézés, így Franciaország vagy Ausztria kormá­nyai csak az elmúlt évben ismerték el saját népük felelősségét a holocaustért.) Érdemes figyelni a német egységből származó pozitív és negatív tapasztalatokat. Németország nyugati fele liberális alapon azon igyekezett s igyekszik ma is, hogy lelkileg is átalakítsa a ke­letnémeteket. Ebben a lelki átalakításban négy fő téma jelenik meg: 1. igazságtétel, avagy van-e, és ki a felelős a kommunista rendszerben történte­kért; 2. kárpótlás, avagy ki számít, és milyen ala­pon az előző rendszer áldozatának; 3. az idegen- és fajgyűlölet elleni nevelés; 4. a nácizmussal, a világháborús bűnökkel, a holocausttal való szem­besítés. A német hatóságok ezt zavarosan és összehangolatlanul hajtják végre, s ennek követ­kezménye a keletnémet Stasi-betegség. Azt hiszem, hogy Magyarországon bonyolul­tabb volt a helyzet. Bonyolultabb, mert bár mind a Nyugat, mind pedig a belső politikai erők több­sége Magyarországot a többi kelet-európai dikta­túrához hasonlatos diktatúrának látta, ám ez nem bizonyos, hogy egyezett a magyar közvélekedés­sel. Magyarországon a gazdasági és politikai vál­ság egy lelki válsághangulattal is párosult, de ez a válsághangulat nem hasonlítható valamiféle há­borús hangulathoz, mint ahogy az utána megjele­nő érzések sem emlékeztetnek az újjáépítési ér­zelmekre. Lélektanilag ugyan meg kellett oldani, hogy bűnös volt-e az előző rendszer, kik követték el a bűnöket és kik az áldozatok, kell-e, és kiket kárpótolni, s milyen legyen a viszony a környező nemzetekkel s hazai nemzetiségeinkkel, hogyan emlékezzünk saját háborús szerepünkre, de nem bizonyos, hogy ehhez kormányzati beavatkozásra volt szükség. Kérdés, hogy egy olyan mértékben szétesett társadalomról volt-e szó a Kádár-kori társadalom esetében, amelyet újjá kellett építeni, és erre az újjáépítésre a kormányzatnak, mint ál­lami politikai erőnek kellett-e vállalkoznia. Vele-Nemcsak az Antall-kormány programja, hanem valamennyi párt választási programja - s ebben az MSZP sem igazán­­ kivétel - bűnös diktatúrá-­­ nak mondotta az előző negyven évet. Innen két út 4a van: 1. nemzeti megbékélés,­­■ a múlt lezárása egy szimboli­kus gesztussal; 2. igazságtétel, a bűnö­sök felkutatása és megbüntetése, az ál­dozatok erkölcsi és anyagi kárpótlása.1 A konzervatív kormányzat a máso­­­­dik utat választotta.2 A bűnösök lehet- / tek: 1. külső elnyomók, vagyis a­­ szovjetek, az oroszok; 2. belső elnyo­mók és kollaboránsok, vagyis MSZMP- vezetők, -ügynökök, -párttagok, a nómenklatúra­listákon szereplők s végső soron mindenki, aki­nek a rendszer előrejutást biztosított. Közmegegyezés volt a pártok között abban, hogy a szovjet külső elnyomás felelős. Ezt az el­nyomást katonai, politikai és gazdasági elnyo­másnak tekintették, s Magyarországot mondották a szovjet birodalom gyarmatának. Ezért az An­tall-kormány nagy nemzeti lélektani sikernek gondolta, hogy a szovjet csapatok kivonultak Ma­gyarországról. Miért nem vált igazi függetlenségi érzéssé a kivonulás? Mert a társadalom lelki föl­szabadulása, a szovjetek alóli függetlenedése már évekkel korábban bekövetkezett a peresztrojka hatására. Kádárnak már a nyolcvanas évek máso­dik felében sem sikerült elhitetnie, hogy azért nem változik itt semmi, mert az oroszok nem hagyják. A magyar társadalom nemcsak függetle­nebbnek tartotta magát a Szovjetuniónál, hanem határozottan lelki fölényt érzett a Szovjetunióval szemben. Ez a gazdagabb és szabadabb társada­lom lelki fölénye volt.­ A szovjet katonák pedig a magyar néplélek számára már egyáltalán nem számítottak közvetlen elnyomóknak, hanem sok­kal inkább csencselő partnereknek.­ Az Antall­­kormány rosszul választotta meg a külső bűnbak- és ellenségképét a Szovjetunióban, az oroszok­ban. Ellentétben Közép-Európa szinte vala­mennyi országával és nemzetével, Magyarorszá­gon a nyolcvanas évek végén nem volt, s ma sincs aktív szovjetellenesség. Ez létezett az ötve­nes, majd a hatvanas években, de erősen passzív­vá vált a nyolcvanas évekre. A társadalom fő gondjának a gazda­sági válságot, életszínvo­nalának romlását érezte. Ezt pe­dig nem 1956-ra, nem a szovjet megszállásra, nem is a KGST-re vagy a Varsói Szerződésre vezette vissza. A Szovjetunió általános fele­lőssége a bevezetett modellért nem keltett mély érzelmeket, és kevesen állították, hogy a nyolcvanas évek gazdasági problémái a szovjet elnyo­másból következnek.­ így azután az Antall-kormány három si­ker­mutatója - a szovjeti csapatok kivonása, a­ KGST-ből és a Varsói Szerződésből való kilépés, a keleti kapcsolatok nyugativá formálása - visszájára sült el. A közvélemény a szovjet csapa­tok kivonásának kicsiny jelentőséget tulajdonít - a tetejébe még nem is az Antall-kormány érdeme -, a KGST-ből való kilépést és a keleti kapcsola­tok fölszámolását pedig inkább fölrója az Antall­­kormánynak. A szovjet- és oroszellenes kor­mányzati kirohanásokat a magyar társadalom nem függetlenségi, kuruc magatartásnak tekinti, hanem olyan felelőtlenségnek, amikor a kisegér tanítja az elefántot, hogyan kell döngve általmen­­ni a hídon. Összefoglalva: Az Antall-kormánynak az a bi­zonytalan kísérlete, hogy az elmúlt negyven évet szovjet elnyomásnak mutassa be, ahol a külső bűnös eltávozása után egy megtisztult nemzet kezdheti szabad életét, nem nagyon sikerült. Ez annál is érdekesebb, mert 1945 után, a nácik ki­verése olyan lélektani helyzetet váltott ki, hogy a szovjet megszállás ellenére is lelki felszabadult­­ság, függetlenség­érzet támadt, amit fel lehetett ményem szerint, amely kétségkívül heves ellen­zést válthat ki, a magyar társadalom lelki válsága nem jelentett teljes lepusztultsá­­got, széthullást, s egy új kor­mánynak nem kellett, hogy leg­fontosabb céljai közé tartozzon a társadalomépítés. Lerombolt társadalom, bűnös rendszer Boros Jenő felvétele ■ 13 KRITIKA

Next