Kritika 23. (1994)
1994 / 2. szám - Földes Anna: Kések között. szuronyerdőben repülni
Kések között, szuronyerdőben repülni... - Szomorú színházi levél Az ugató madárról - Kedves Sütő András! Nem ismerek magyar írót, akinek Magánál több joga lenne ma feltenni a kérdést, hogy lehet-e kések között, szuronyerdőben repülni? Joga van-e az embernek, a művésznek utolsó drámájában a szobrász, geodéta-ezermester Bodor Péternek a maga életéhez, joga van-e kimenteni saját álmait a terjedő tűzvészből? Vagy vállalnia kell, szerelme, boldogsága, életműve árán is a közösségért vívott, reménytelen és esélytelen küzdelmet. Tűrnie, hogy akarata ellenére zászlóként lobogtassák, lengessék. A Maga válaszát vállalt életútja és művei hitelesítik. (Igaz, az utóbbiak, az írói életművek természete szerint, nem egyformán. De nem szeretnék a kínos kérdések elébe vágni, hiszen erről szól ez a levél, amely tartalmában is, hangvételében is eltér a mostanában Magának címzett, alkalmi és köszöntőlevelektől, de ugyanaz a szeretet és tisztelet diktálja). Nem tudom, emlékszik-e legutóbbi budapesti, számomra felejthetetlen találkozásunkra, amelyre a tragikus vásárhelyi események és az embert próbáló, reményt adó amerikai gyógykezelés után került sor. A poklokat is megjárva, fél szemmel is fellélegezve fogadott bennünket Korniss Péterrel. Épp akkor kapta meg az orvosoktól az olvasás boldogságát visszaperlő, visszahozó szemüvegét. Az akkor készült, szabálytalan interjúban a szolidaritás volt a téma. A világ minden tájáról segítséget ajánló orvosokról, levélben, táviratban gyógyulást kívánó, Magával szolidáris román írókról, közösen aggódó magyar iskolai osztályokról beszélt és arról, hogy egy pesti taxisofőr nem fogadta el Magától a fuvardíjat. Hogy hárman voltak egy amerikai, egy erdélyi asszony és kilétét titkolva, saját felesége , akik készek lettek volna egyik szemük világát feláldozni, hogy Sütő András újra láthasson. (Kételkedhet-e valaki ennek tudatában a drámabeli Bodor Péter életmentő, önzetlen asszonyának, Rhédey Claudiának sorsfordító, hűséges szerelmében, az általa nyújtható magánboldogság kísértő gyönyörűségében? Erre gondoltam, most a Nemzeti Színház kissé zajos, majdnem kizárólag iskolások által benépesített nézőterén feszengve, és arra a legelső - majd húsz év előtti - nagyon várt találkozásunkra, amelyen csak én lehettem, több századmagammal jelen. Sütő Andrást akkor hiába vártuk A lócsiszár virágvasárnapja kaposvári ősbemutatójára. De az illetékesek csak fizikai megjelenését tudták késleltetni: lázadó szelleme, feltámadó és magával ragadó igazságérzete, veretesen szép nyelvezete jelen volt a történelmi dráma időtlen modelljellegét és időszerű igazságát előtérbe állító, mindmáig leghitelesebb hazai előadásán. Akkor, a Zsámbéki Gábor rendezte előadást ünnepelve, azt mondtuk, írtuk: ennek a drámának a Nemzeti Színház színpadán lenne a helye! Mire a Lócsiszár tizedik hazai bemutatójáról - az egri színház előadásáról - beszámolhattam a Színház hasábjain, a Sütő-drámák (jogosan és helyesen) beépültek a Nemzeti Színház repertoárjába. A szakma és a közönség számára is magától értetődőnek tűnt, hogy az Advent a Hargitán 250. előadásával egy időben Az ugató madár is itt került, a nyári gyulai előbemutatót követően, előadásra. Csakhogy ez a Nemzeti Színház nem az a Nemzeti Színház, ahol akkori, a papírforma bűvöletében fogalmazott véleményem szerint, helye lett volna az egyetemes érvényű igazságokat megfogalmazó nemzeti drámának. És sajnos, az elmúlt évadok tapasztalatai szerint nem az a műhely, ahol a Sütő-drámák leghitelesebb színpadi formájukban, méltóképpen realizálódhatnak. Ahol jó eséllyel igyekeznének pótolni a pótolhatatlant, és alkotó módon őriznék, folytatnák a Sütő-drámák máig legautentikusabb rendezőjének, Harag Györgynek az örökségét. Bízom benne, hogy ennek a gondolatnak a felével Maga is egyetért, hiszen nyilatkozatai szerint, a színpadi szó, gondolat és látvány egységének megvalósítására törekvő Harag Györggyel „közérzeti rokonság ” kapcsolta össze. A megállapítás kritikus fele természetesen kizárólag engem terhel. Hiszen köztudott Magáról, hogy mindig szövetségest és harcostársat megillető szolidaritással, udvarias, sőt meleg elismeréssel szokott szólni azokról, akik művei színpadra állításán buzgólkodtak, és a jobb-rosszabb előadásokat létrehozták Magam sem vonom kétségbe Sik Ferenc és munkatársai jó szándékát. Az én gondom ott kezdődik - és ezt érzem levélírásra ösztönző, aggasztó tünetnek -, hogy ma már a Nemzeti Színház nem a Sütő-drámák gondolatiságával, a történelmi keretek közt felmutatott, továbbra is égető konfliktusok felzaklató erejével, még csak nem is a drámák dialógusok szikár pátosszal felruházott költői nyelvezetével, hanem a történetre aggatott dekórumokkal, bombasztikus folklórbetétekkel, a zsinórpadlásról és az erkélyekről belógatott piros-fehérzöld krepp-papír kígyókkal, elkoptatott metaforákkal, és a kocsmajelenetekből kicsorduló, kurjongató nótázással akar hatni. Mintha nem is a nemzet (elvben) első színházának művészeti vezetője, hanem a darabbéli Székely Bömböldében jeleskedő Pe Venczel főbíró művészi elképzelése érvényesülne a színpadon: „Mert íratlan törvény, hogy aki elhíresült a hazában, lobogóvá lett, azt lengetni kell a nép felé!" (Második felvonás, harmadik jelenet). De szabad-e, lehet-e az előadás disszonáns hatásáért kizárólag a színházat, a rendezőt felelőssé tenni? Vagy arról van szó, hogy a megjelenítés a dráma erényei helyett, annak gyengeségeire, a valóságos drámai dilemmák helyett a vitatható válaszokra, és a mondanivalót keretező, puritánabb előadásban akár el is hagyható külsőségekre, a szerkezetet fellazító népszínmű-intarziákra épít? Annak idején a budapesti Káin és Abel-előadásnak bizonyító erejű cáfolata, korrekciója volt a kecskeméti. Meglehet, most is hívebben idézi majd Harag György szellemét, és boncolja nyílt színen a dráma érdemes magját a marosvásárhelyi előadás. De egyelőre a Tiszatáj novemberi számában olvasható dráma szövege is arra ösztönöz, hogy a premiert követően Az ugató madár ébresztette kérdőjelekről szóljak. Feltételezem, hogy ezek a kérdőjelek nem azonosak azokkal a kérdőjelekkel, amelyeket (nyilatkozatai szerint) a darabbal elégedetlen szerző maga rajzolt a nyolcvanas évek derekán írott, és a cenzúra által eltanácsolt kézirat margójára. Nyilván nem is lehetnek azonosak, és nemcsak azért, mert Sütő András sohasem tagadta a műveit „ kívülről és messziről” néző kritikusok véleményének szerepét, lehetséges igazságát, hanem mert az akkori „ sárkányos világban ”, a megdönthetetlennek hitt zsarnokság korszakában eleve más lehetett Az ugató madár üzenete. Nem baráti elfogultság, hanem a vállalt közös küldetés jegyében dönthetett annak idején Harag György, aki a kézirat ismeretében máris kész lett volna a mű színpadra állítására. Ott és akkor Bodor Péter etikai dilemmája a világtól elvonulva a művészetnek élni, vagy az életmű árán is a közösséget szolgálni - nyilván másként vetődött fel; a történelmi kényszerűség terhe is egyértelműbb állásfoglalásra, tiltakozásra ösztönzött volna, mint a mai, ha nem is derűsebb, de mindenképpen bonyolultabb politikai és morális konstellációban. A diktatúrában a betiltott dalok eléneklése még önmagában is harci tettnek számított. Ma a nézők, Rhédey Claudiával együtt, inkább azt érzik, hogy „ ebben az országban minden hihető és minden hihetetlen. ” De a legkevésbé az hihető, hogy az író által önkényesen meghosszabbított életű művész (akinek történelmi modellje nem érte meg a Bach-korszakot) a szabadságharc leverése után négy évvel, ketrecbe zárva egy kaján kamasz merészségével utasítaná el a börtönből való szabadulást, csak azért, hogy utána hitet tegyen a személyes szabadság legindividuálisabb felfogása mellett: nyugalmat óhajt, s nem éget... Ha a dráma Bodor Pétere valóságos történelmi alakként került volna a történet sodrába, élete fordulatait (többé-kevésbé) megszabta volna a nézők által is ismert eseménysor. Az író választotta fikció - a valóságos halálát esztendőkkel túlélő, képzelt és foklorizált székely ezermester megidézése - ezzel szemben akkora szabadságot ad a szerzőnek, amekkorával élni tud: fordulatokban, kalandokban bővelkedő életrajzát, meghökkentő döntéseit a drámai hős lélekrajzának, a költött jellem öntörvényű mozgásának kell hitelesítenie. Ezzel a művészi igazolással azonban a dráma sajnos, több ponton is adósunk marad. Claudia alakja nem szorul többdimenziós megmintázásra, semmiféle élveboncolásra: ő a legendák asszonya, a férfi mellé rendeltetett őrzőangyal, akinek szeretettel, lírával rajzolt figurájába minden asszonyi bűvörő, még a némileg, nyelvileg anakronisztikus frivolság is belefér. A kedvesnél rosszabbul jártak a nemszeretem társak, barátként megnyilatkozó helybéli ellenfelek: a szinte csak névről megkülönböztethető férfiak arc nélküli csapatából egyedül a diliflepnivel rejtőzködő Bolondot zárja a néző a szívébe. Sütő András, hőseivel együtt, köztudottan „ugyanazt a sziklát görgeti minden műfajban”, amikor a valóságos viszonyokon változtatni akaró, lázadó hőseit a szorító körülményeket konzerváló megalkuvókkal szembesíti. Csakhogy Bodor Péter esetében e premisszák felállítása is vitatható. A múlt század ötvenes éveiben már nemcsak arról van szó, hogy aki nem felejt, elpusztul, hanem arról is, hogy az emlékezést csak a realitások tudomásulvételével lehet és kell tettre váltani. Tűrni, várni és írni, mint Arany János és mások. Bodor Péter valójában nem (vagy nemcsak) a hatalommal, hanem a „ hazafisággal házaló hitvány kucséberekkel” kerül szembe, és az erkölcsi ítélkezésre nyilvánvalóan méltatlan helybéli közösség erkölcsi pressziója szorítja őt abba a zsákutcába, amelyben (az utolsó felvonásban) Kossuth hívével és hírhozójával, Makk József tüzér ezredessel találkozik. Biztos vagyok benne, kedves Sütő András, hogy „ hívő korában ”, hívő korunkban, ez a szembesítés KRITIKA 20