Kritika 25. (1996)
1996 / 3. szám - Lengyel László: Zsidó Budapest
{ •* $r • ~ w '■ 17 %.h.f. Ezen utca Zsigmond k. koráig (H2.4) zsidóutcánJik.sz.Zsig mond egyháza és prépost.sigárííík keletkezése óta sz.Zyigmond utcának, a török kiűzetése óta 1686 pedig.vár*utcának hívatott.Ezen utcában bírtak házat többek közt a sz.Zsijfhnund kanonok., jai 1454 töl. Perényi Imre nádor. 1516 és Pécsi Tamás 1536 i£. j A,IVET A.E. B ' Zsidó Budapest K omoróczy Gézának és szerzőtársainak kétkötetes munkája nagy teljesítmény és kihívás. E két kötet után nem lehet ugyanúgy írni és gondolkodni Budapestről és a zsidó világról, mint annak előtte. S adott a feladat: ezután meg kell írni a német, az örmény, a szerb, a török, a cigány, a kínai, sőt, a magyar Budapestet. Komoróczy alapvetése világos: nem a „zsidó budapestiek”, nem a „zsidók Budapesten” címekkel és programmal kíván könyvet közreadni, hanem a zsidó Budapestről. A zsidó utca, épület, életmód, szokás, szellemi lenyomat városrészt, várost formál, amelynek mások a határai, belső mozgásai, mint a német, az örmény vagy a magyar utcának, városrésznek, temetőnek, templomnak. S ám olvadjon ez össze egy magyar várossá, egy világmetropolisszá, mégis a rétegek, a vonalak különállóan megtalálhatók. Jogosan gondolja Komoróczy, hogy amint létezik osztrák, német, cseh, magyar, zsidó, délszláv, török, görög ausztriai Bécs, vagy szász, magyar, román, zsidó romániai Brassó, vagy francia nyelvű, svájci német nyelvű, spanyol, portugál, zsidó, arab svájci Genf, vagy litván, lengyel, zsidó, német, orosz Vilna, ugyanúgy léteznie kell egy többnemzetiségű, többépítkezésű Budapestnek is. S ha egyetlen szász, magyar és zsidó se élne már Brassóban - aminek bizony nagy a történelmi esélye ettől még meg lehet, sőt meg kell írni a szász, a magyar, a zsidó és a román Brassó világát. Ellentmond ez a koncepció az asszimiláció, a „népek kohója”, az „akié az ország, azé a város”elvnek? Ellentmond. Megkülönböztet nemzeteket és fajokat, mint városépítőket? Megkülönböztet. Kiemeli őket ezáltal a többségi nemzettestből, akár akarják ezt, akár nem? Igen, kiemeli őket. Bizony, bizony, hiába akarnának a szászok, a magyarok, a zsidók románok lenni, Brassóban szászul, magyarul, zsidósan voltak városépítők. Akármit csinálunk, van magyar, zsidó, örmény, szász Kolozsvár a román Kolozsvár alatt, mellett, felett, miként lengyel, német, zsidó, orosz Vilna, Wilna a litván Vilniusban. Komoróczy Géza nem azt állítja, hogy a zsidók „csinálták meg” Budapestet. De azt gyönyörűen bemutatja, hogy felépítettek, s éltek egy Budapestet, amely illeszkedett, ellenkezett, meghúzta magát és pöffeszkedett más Budapestek mellett. Mesterségek, életformák, vallási szokások, építészeti stílusok, mikroelnyomások, kényszerhasonulások rétegződnek egymásra és más nemzetek világaira. Az asszimiláció, a disszimiláció és a jól-rosszul megvalósult integráció koronként kapnak másmás hangsúlyt. Sőt, bizonyos időszakokban egyazon ember megy át vívódva az asszimiláció, majd a disszimiláció megpróbáltatásain. Komoróczy két kötetében inkább a disszimilációs logikai felfogás szerint dolgozik. Ez a kiindulópont visszavezethető a szerzőnek az ókorban való igazi jártasságára, amikor néprétegek finom, kövenként, papírusztekercsenként való szétválasztása a vizsgálat alapfeltétele. A szerző végpontjáról is érthető ez a felfogás. Komoróczy Géza a holocaustból, a magyarországi zsidók megbélyegzéséből, kifosztásából, majd kiirtásából a XIX. századi asszimilációs törekvések csődjére, történeti lehetetlenségére következtet. A zsidó Budapest évgyűrűi úgy kerülnek egymás mellé, hogy az átmeneti befogadásra mindig kész a végleges kitaszítás, sőt, teljes kiirtás válasza. Mivel nem egy nép világtörténeti és magyarországi sorsáról kell számvetést készítenünk, úgy gondolom, hogy indokolt az az ellenvetés, hogy éppen a modern Budapest létrejöttének évtizedeiben, a kiegyezéstől a világháborúig az asszimilációs törekvés sikeres volt, s nagy lehetőséget teremtett Magyarország magyar-zsidó, zsidó-magyar polgárainak arra, hogy Budapestet metropolisszá tegyék. A recepció és az asszimiláció nem vezetett „eltorzult zsidó alkathoz”, „zsákutcás budapesti fejlődéshez”. A holocaust ezt a sikert nem tette visszamenőleg meg nem történtté. A magyarországi zsidók tragédiája, hogy éppen ennek a sikeres útnak az illúziójától nem tudtak szabadulni, amikor már nem lehetett szó asszimilációról. Az asszimilációs évtizedekben Komoróczy némileg elbizonytalanodik. Mintha éppen ennek a sugárzásnak, a tőke, a munkásmozgalom, a tömegsajtó keletkezési terének nem volna igazán helye koncepciójában. Ezért hiányolom a budapesti bankvilág bankjainak, banképületeinek és személyiségeinek - Kornfeld, Lánczy, Krausz stb. - bemutatását. S a Goldberger család kivételével nem olvashatunk a nagyiparosokról, gyáraikról, irodáikról, villáikról, vagy a nagykereskedőkről sem, Ullmannról, Wodianerről, azután Aschnerről, Weiss Manfrédról. Pedig immár nagy történeti irodalom áll rendelkezésünkre, Hanák Péter, Vörös Károly, Kövér György, Bácskai Vera, Lengyel György, Botos János jóvoltából. S ki ne emlékezne Benedek Elek azon történetére, amikor Kornfeld, a „szomorú milliomos” ismeretlenül egy babát küld az író hatodik gyermekének, akit az úri társaság elítél, mert hogyan lehet egy komoly embernek hat gyereke. S olvasták Szélpál Árpád történetét is Krausz Simon öreg édesapjáról, aki fia kívánságára bezárta a Lovag utcai szénpincét, s besétál néha nagyhatalmú fia bankjába. „Ha betéved a sóosztályra, csak én állok fel, hogy hellyel kínáljam, és megkérdezzem, hogy szolgál az egészsége, hogy megcsodáljam a nyakkendőjét, nagy szélű fekete kalapját. -A fiamtól kaptam és örül, hogy végre valakinek beszélhet róla. - Sokáig viseli, de aztán nekem adja. Emelje meg. Pehelykönnyű. De egyre ritkábban téved be hozzánk. A fia megtiltotta neki, hogy a bankba betegye a lábát.” Hiányzik Komoróczy könyvéből a tömegsajtó, a modern újságírás embereinek és helyeinek leírása. Fálk Miksa, Ágai Adolf, Bródy Zsigmond, Vészi József, Barna Izidor, Miklós Andor a semmiből csinálták meg magukat s az európai újságírást Budapesten. Nincs „zsidó Budapest”, se „zsidó Budapesten” az Est-lapok sajtóhatalma, szerkesztőségei nélkül. Szerkesztőségek, kávéházak, kabarék és bankházak laza vagy szorosabb szellemi és tőkekapcsolatban álltak egymással, s alkották a nagyváros meghatározó érrendszerét. S valamiképpen a zsidó Budapest munkásmozgalmát, emlékhelyeit, zsidókat a szociáldemokrata és a kommunista mozgalmakban is fel kell említeni. Ez a munkásmozgalom természetesen más vidékeken, más irodalmakban bukkan fel. De nincs-e Gelléri Andor Endrének vagy Szélpál Árpádnak, Fejtő Ferencnek vagy Koestler Artúrnak egy sajátos Budapestje? Nincs-e a Ma, a Vörös Újság Révai, Lengyel József, Lukács sajátos „Visegrádi utcai”, Kassák és Sinkó által megírt világa? Mindezek a kifogásaim eltörpülnek a könyv érdemei mellett. Lehet Komoróczy Géza és szerzőtársai történeti koncepcióját nem szeretni, lehet, sőt kell más koncepció szerint írni ugyanerről a kérdésről, de az nem vitatható, hogy egy nagy formátumú munka született. (Csak óvatosan jegyzem meg, hogy Komoróczy Géza a legelfogulatlanabb, legtisztességesebb magyar gondolkodók közé tartozik, így elfogult „ellenrasszizmussal” vádolni azt is jelenti, hogy megint sikerül fölösleges sérelmeket felidézni.) Mivel nem tudom elképzelni, hogy Komoróczy könyvének ne legyenek újabb kiadásai - mekkora siker lenne angolul, németül, ivritül! —, három irodalmi gyönyörűséget figyelmébe ajánlok a kiegészítéshez. Lipót és Terézváros leírhatatlan Hevesi András Lipótváros és Vas István Nehéz szerelem című vallomásaik nélkül. Utcákat, házakat, kisvilágokat úgy festenek le, ahogy az nem utánozható s haladható meg semmilyen professzori szöveggel. Megdöbbentett, hogy a zsidó Budapest legmegrendítőbb leírása, Szép Ernő Emberszag című remeke az 1944-es meghurcoltatásokról nem idéztetik a könyvben. Pedig a megyeri lóversenypálya tribünje igazán a zsidó Budapest része. Ott ül, bóbiskol, horkol, veszekszik az őszi esős éjszakában több száz ember - mind-mind „hazaáruló, ronda zsidók” -, s ott lát álmot Szép Ernő. „Hosszú fehér szakállas emberrel mentem lassan valami gyepen. Egyszer csak megáll velem, egy sor férfi guggol ott előttünk, mindnek a földbe van a keze mélyedve, mint az ásó. Az ősz ember azt mondja: ezek, látod, a gyilkosok, most érik a kezek.” Megért. Isten adja, hogy soha többé ne érhessen meg. LENGYEL LÁSZLÓ w -"r,; i: ::u •*. Y 18 KRITIKA