Kritika 25. (1996)

1996 / 3. szám - Lengyel László: Zsidó Budapest

{ •* $r • ~ w '■ 17 %.h.f. Ezen utca Zsigmond k. koráig (H2.4)­­ zsidóutcánJik.sz.Zsig m­ond egyháza és­­ prépost.sigárííík keletkezése óta sz.Zy­igm­ond utcának, a török kiűzetése óta 1686 pedig.vár*­­utcának hívatott.Ezen utcában bírtak házat többek közt a sz.Zsijfhnund kanonok., jai 1454 töl. Perényi Imre nádor.­­ 1516 és Pécsi Tamás 1536 i£. j A,IVET A.E. B ' Zsidó Budapest K­ omoróczy Gézának és szerzőtársainak kétkötetes munkája nagy teljesítmény és kihívás. E két kötet után nem lehet ugyanúgy írni és gondolkodni Buda­pestről és a zsidó világról, mint annak előtte. S adott a feladat: ezután meg kell írni a német, az ör­mény, a szerb, a török, a cigány, a kínai, sőt, a ma­gyar Budapestet. Komoróczy alapvetése világos: nem a „zsidó budapestiek”, nem a „zsidók Buda­pesten” címekkel és programmal kíván könyvet közreadni, hanem a zsidó Budapestről. A zsidó ut­ca, épület, életmód, szokás, szellemi lenyomat vá­rosrészt, várost formál, amelynek mások a határai, belső mozgásai, mint a német, az örmény vagy a magyar utcának, városrésznek, temetőnek, temp­lomnak. S ám olvadjon ez össze egy magyar vá­rossá, egy világmetropolisszá, mégis a rétegek, a vonalak különállóan megtalálhatók. Jogosan gondolja Komoróczy, hogy amint léte­zik osztrák, német, cseh, magyar, zsidó, délszláv, török, görög ausztriai Bécs, vagy szász, magyar, román, zsidó romániai Brassó, vagy francia nyel­vű, svájci német nyelvű, spanyol, portugál, zsidó, arab svájci Genf, vagy litván, lengyel, zsidó, né­met, orosz Vilna, ugyanúgy léteznie kell egy több­nemzetiségű, többépítkezésű Budapestnek is. S ha egyetlen szász, magyar és zsidó se élne már Bras­sóban - aminek bizony nagy a történelmi esélye ettől még meg lehet, sőt meg kell írni a szász, a ma­gyar, a zsidó és a román Brassó világát. Ellentmond ez a koncepció az asszimiláció, a „népek kohója”, az „akié az ország, azé a város”­­elvnek? Ellentmond. Megkülönböztet nemzeteket és fajokat, mint városépítőket? Megkülönböztet. Kiemeli őket ezáltal a többségi nemzettestből, akár akarják ezt, akár nem? Igen, kiemeli őket. Bizony, bizony, hiába akarnának a szászok, a magyarok, a zsidók románok lenni, Brassóban szászul, magya­rul, zsidósan voltak városépítők. Akármit csiná­lunk, van magyar, zsidó, örmény, szász Kolozsvár a román Kolozsvár alatt, mellett, felett, miként len­gyel, német, zsidó, orosz Vilna, Wilna a litván Vil­niusban. Komoróczy Géza nem azt állítja, hogy a zsidók „csinálták meg” Budapestet. De azt gyönyörűen bemutatja, hogy felépítettek, s éltek egy Budapes­tet, amely illeszkedett, ellenkezett, meghúzta ma­gát és pöffeszkedett más Budapestek mellett. Mes­terségek, életformák, vallási szokások, építészeti stílusok, mikroelnyomások, kényszerhasonulások rétegződnek egymásra és más nemzetek világaira. Az asszimiláció, a disszimiláció és a jól-rosszul megvalósult integráció koronként kapnak más­más hangsúlyt. Sőt, bizonyos időszakokban egy­azon ember megy át vívódva az asszimiláció, majd a disszimiláció megpróbáltatásain. Komoróczy két kötetében inkább a disszimilá­­ciós logika­i felfogás szerint dolgozik. Ez a kiin­dulópont visszavezethető a szerzőnek az ókorban való igazi jártasságára, amikor néprétegek finom, kövenként, papírusztekercsenként való szétválasz­tása a vizsgálat alapfeltétele. A szerző végpontjá­ról is érthető ez a felfogás. Komoróczy Géza a ho­locaustból, a magyarországi zsidók megbélyegzé­séből, kifosztásából, majd kiirtásából a XIX. szá­zadi asszimilációs törekvések csődjére, történeti lehetetlenségére következtet. A zsidó Budapest évgyűrűi úgy kerülnek egymás mellé, hogy az át­meneti befogadásra mindig kész a végleges kita­szítás, sőt, teljes kiirtás válasza. Mivel nem egy nép világtörténeti és magyaror­szági sorsáról kell számvetést készítenünk, úgy gondolom, hogy indokolt az az ellenvetés, hogy éppen a modern Budapest létrejöttének évtizedei­ben, a kiegyezéstől a világháborúig az asszimiláci­ós törekvés sikeres volt, s nagy lehetőséget terem­tett Magyarország magyar-zsidó, zsidó-magyar polgárainak arra, hogy Budapestet metropolisszá tegyék. A recepció és az asszimiláció nem vezetett „eltorzult zsidó alkathoz”, „zsákutcás budapesti fejlődéshez”. A holocaust ezt a sikert nem tette visszamenőleg meg nem történtté. A magyar­­országi zsidók tragédiája, hogy éppen ennek a si­keres útnak az illúziójától nem tudtak szabadulni, amikor már nem lehetett szó asszimilációról. Az asszimilációs évtizedekben Komoróczy né­mileg elbizonytalanodik. Mintha éppen ennek a sugárzásnak, a tőke, a munkásmozgalom, a tömeg­sajtó keletkezési terének nem volna igazán helye koncepciójában. Ezért hiányolom a budapesti bankvilág bankjainak, banképületeinek és szemé­lyiségeinek - Kornfeld, Lánczy, Krausz stb. - be­mutatását. S a Goldberger család kivételével nem olvashatunk a nagyiparosokról, gyáraikról, irodá­ikról, villáikról, vagy a nagykereskedőkről sem, Ullmannról, Wodianerről, azután Aschnerről, Weiss Manfrédról. Pedig immár nagy történeti iro­dalom áll rendelkezésünkre, Hanák Péter, Vörös Károly, Kövér György, Bácskai Vera, Lengyel György, Botos János jóvoltából. S ki ne emlékez­ne Benedek Elek azon történetére, amikor Korn­feld, a „szomorú milliomos” ismeretlenül egy ba­bát küld az író hatodik gyermekének, akit az úri társaság elítél, mert hogyan lehet egy komoly em­bernek hat gyereke. S olvasták Szélpál Árpád történetét is Krausz Simon öreg édesapjáról, aki fia kívánságára bezár­ta a Lovag utcai szénpincét, s besétál néha nagyha­talmú fia bankjába. „Ha betéved a sóosztályra, csak én állok fel, hogy hellyel kínáljam, és meg­kérdezzem, hogy szolgál az egészsége, hogy meg­csodáljam a nyakkendőjét, nagy szélű fekete ka­lapját. -A fiamtól kaptam­­ és örül, hogy végre va­lakinek beszélhet róla. - Sokáig viseli, de aztán ne­kem adja. Emelje meg. Pehelykönnyű.­­ De egyre ritkábban téved be hozzánk. A fia megtiltotta neki, hogy a bankba betegye a lábát.” Hiányzik Komoróczy könyvéből a tömegsajtó, a modern újságírás embereinek és helyeinek le­írása. Fálk Miksa, Ágai Adolf, Bródy Zsigmond, Vészi József, Barna Izidor, Miklós Andor a sem­miből csinálták meg magukat s az európai újság­írást Budapesten. Nincs „zsidó Budapest”, se „zsi­dó Budapesten” az Est-lapok sajtóhatalma, szer­kesztőségei nélkül. Szerkesztőségek, kávéházak, kabarék és bankházak laza vagy szorosabb szelle­mi és tőkekapcsolatban álltak egymással, s alkot­ták a nagyváros meghatározó érrendszerét. S valamiképpen a zsidó Budapest munkásmoz­galmát, emlékhelyeit, zsidókat a szociáldemokrata és a kommunista mozgalmakban is fel kell említe­ni. Ez a munkásmozgalom természetesen más vi­dékeken, más irodalmakban bukkan fel. De nincs-e Gelléri Andor Endrének vagy Szélpál Árpádnak, Fejtő Ferencnek vagy Koestler Artúrnak egy sajá­tos Budapestje? Nincs-e a Ma, a Vörös Újság Ré­vai, Lengyel József, Lukács sajátos „Visegrádi ut­cai”, Kassák és Sinkó által megírt világa? Mindezek a kifogásaim eltörpülnek a könyv ér­demei mellett. Lehet Komoróczy Géza és szerző­társai történeti koncepcióját nem szeretni, lehet, sőt kell más koncepció szerint írni ugyanerről a kérdésről, de az nem vitatható, hogy egy nagy for­mátumú munka született. (Csak óvatosan jegyzem meg, hogy Komoróczy Géza a legelfogulatlanabb, legtisztességesebb magyar gondolkodók közé tar­tozik, így elfogult „ellenrasszizmussal” vádolni azt is jelenti, hogy megint sikerül fölösleges sérel­meket felidézni.) M­ivel nem tudom elképzelni, hogy Ko­moróczy könyvének ne legyenek újabb kiadásai - mekkora siker lenne angolul, németül, ivritül! —, három irodalmi gyönyörűséget figyelmébe ajánlok a ki­egészítéshez. Lipót­ és Terézváros leírhatatlan Hevesi András Lipótváros és Vas István Nehéz szerelem című vallomásaik nélkül. Utcákat, háza­kat, kisvilágokat úgy festenek le, ahogy az nem utánozható s haladható meg semmilyen professzo­ri szöveggel. Megdöbbentett, hogy a zsidó Buda­pest legmegrendítőbb leírása, Szép Ernő Ember­szag című remeke az 1944-es meghurcoltatásokról nem idéztetik a könyvben. Pedig a megyeri lóver­senypálya tribünje igazán a zsidó Budapest része. Ott ül, bóbiskol, horkol, veszekszik az őszi esős éjszakában több száz ember - mind-mind „haza­áruló, ronda zsidók” -, s ott lát álmot Szép Ernő. „Hosszú fehér szakállas emberrel mentem las­san valami gyepen. Egyszer csak megáll velem, egy sor férfi guggol ott előttünk, mindnek a földbe van a keze mélyedve, mint az ásó. Az ősz ember azt mondja: ezek, látod, a gyilkosok, most érik a kezek.” Megért. Isten adja, hogy soha többé ne ér­hessen meg. LENGYEL LÁSZLÓ w -"r­,; i: ::u •*. Y 18 KRITIKA

Next