Kritika 26. (1997)

1997 / 10. szám - Glavina Zsuzsa: Váltsunk témát! Beszélgetés Richard Rortyval

VÁLTSUNK TÉMÁT! Beszélgetés Richard Rorty amerikai filozófussal R­ichard Rorty Jacques Derridával és Jürgen Habermasszal együtt korunk legizgalmasabb és legtöbb vitát kiváltó filozófusai közé tartozik. „A nyelvfilozófiai fordulat” (The Linguistic Turn, 1967) cí­mű könyvének megjelenése óta folyamatosan elképeszti a szakmát. Munkáiban példátlan elméleti kí­váncsiságról tesz tanúságot, s nem törődik a bevett korlátokkal. Érdeklődése Wittgensteintől Heidegger, Freud, Foucault, majd végül John Dewey felé fordult. Kollégáit nemcsak a filozófia önér­telmezésének kritikájáról írt művével lepte meg (Philosophy and the Mirror of Nature, 1980), hanem azzal a döntésével is, hogy lemondott tanszékéről a nagy hírű Princeton Egyetemen, és a virginiai Charlottesville-ben lett a humán tárgyak professzora. Leghíresebb könyve, a „Kontingencia, irónia és szolidaritás” (1989), ragyogó megközelítése korunk egyik nagy témájának, annak, hogy hogyan lehet egyfelől a privát autonómiát és önmegvalósítást, másfelől az igazságosabb közösség iránti vágyat libe­rális módon összekapcsolni. Rorty az utóbbi időkben élesen bírálta az amerikai „kulturális baloldalt”, amelynek szemére veti, hogy a fogalommagyarázatok körüli bizantin igyekezetében elfeledkezik a ka­pitalizmus valóságáról.­­ Jörg Lau és Thomas Assheuer a magdeburgi Otto von Guericke Egyetemen találkoztak Rortyval, ahol a filozófus Wolfgang Welsch meghívására „A felvilágosodás és a posztmo­dernizmus közötti kontinuitásról” tartott előadást. Professzor úr, 1989 után megszüntették a régi útjelzőket. A legutóbbi időkben már sokan olyan politikáról beszélnek, amely „túl van a jobboldalon és balolda­lon”. Ön viszont a „kulturális baloldal” fogalmát használja. Tehát mégiscsak van még baloldal? A „kulturális baloldal” fogalmát Henry Louis Gates afroamerikai filozófustól vettem át. Gates ezzel egy nevezőre hozza az egyetemeken talál­ható különféle tiltakozó mozgalmakat, vagyis a feministákat, homoszexuálisokat, feketéket, hispanoamerikaiakat és hasonlókat. A kulturális baloldal a kisebbségi csoportok informális szö­vetsége. Ezek a mozgalmak nagyon differenciál­tan beszélnek fajról, etnikumról és nemekről, de a szegényekről nincs sok mondanivalójuk. Azért, mert a kulturális baloldal nem vesz tudomást a kapitalizmusról? Vagy azért, mert már régóta olyan politikai világban élünk, amely túlhaladt a jobb- és baloldal megkülönböztetésén? A jobb- és baloldal megkülönböztetése alapjá­ban véve a gazdagok és szegények ellentétét je­lenti, s ilyen értelemben bizonyára ezután is lesz harc jobboldal és baloldal között. Mindenesetre jelenleg nem úgy tűnik, mintha ez a séma hama­rosan elavulhatna. Európában széles körű gazda­sági vita figyelhető meg arról, mennyi munkát milyen bérfeltételekkel tudnak szerezni, hogy ne essenek vissza a versenyben. Amerikában viszont mintha összeesküdött volna a jobb- meg a balol­dal, hogy gazdasági kérdések helyett csak kultu­rális ügyekben vitatkoznak. A jobboldal már jó ideje azzal van elfoglalva, hogy elrettentő képet fest a demokraták által kormányzott Amerika er­kölcsi zülléséről. És a baloldal is főként kultúr­harcnak tekinti a politizálást. Ez persze érthető is, hiszen az Egyesült Államokban ma a baloldal egyetlen befolyási övezete az egyetem. Csak az a baj, hogy a baloldali professzorok annyi időt töl­tenek a faji, etnikai és szexuális diszkrimináció kérdéseivel, hogy az ország gazdasági gondjaira már oda sem figyelnek. Ráadásul nálunk a balol­dal Foucault-t követi, nem pedig Habermast. Ezt meg kellene magyaráznia. Németországban a baloldali értelmiségiek Habermasra hivatkoznak. Olyan fogalmakban gondolkodnak a politikáról, mint a „torzulatlan” vagy „uralommentes” kommunikáció, s osztoz­nak abban, hogy nagyobb egyenlőséget képzelnek el. Elmélet és politika így kéz a kézben haladhat. A mi kulturális baloldalunk Michel Foucault hata­lomelemzésének fényében látja a társadalmat. Az ő gondolkodása határozza meg nálunk a politikai képzelőerőt. Foucault ma a kritikai értelmiség mintája. Foucault önnek is koronatanúja. Mi az, amit egyszerre olyan problematikusnak talál a gondolkodásában? Foucault minden elképzelhető intézmény irán­ti bizalmatlansága a diákok alapérzése lett. Ez a hatvanas évek forradalmár beállítottságának foly­tatása. Úgy vélik, az egész rendszer mélyen kor­rupt. A mi kulturális baloldalunk Foucault elem­zéseinek ösztönzésére a gyanakvás politikáját folytatja politikai tervezés helyett. De nem aka­rom, hogy félreértsen; szerintem ezek a mozgal­mak rengeteg jó dolgot is létrehoztak. A nők, a homoszexuálisok és az afroamerikaiak helyzete nagyon sokat javult a kulturális baloldal sikere ré­vén. A társadalmunkban uralkodó gazdasági egyenlőtlenség azonban egyre szélsőségesebb formákat ölt. Pedig az, hogy hová tart az ország, a gazdaság terén fog eldőlni. Nagyon kínos dolog, hogy azoknak az érdemes embereknek, akik köz­életi tevékenységüket a kisebbségi politikának szentelték, most azt kell mondanunk: tartsatok már egy kis szünetet! Foglalkozzatok újra a fehér heteroszexuális férfiak gondjaival, akik nem talál­nak munkát és nem tudják eltartani a családjukat! A fehér heteroszexuális szegények nem törődnek azzal az elméleti szőrszálhasogatással, amelyet a kulturális baloldal középrétegbeli értelmisége folytat. Igen. Azt hiszem, ennek a vietnami háború volt az oka. A háború megmutatta a baloldalnak, hogy ebben az országban valami nagyon nincs rendben. Bár soha senki nem mondta ki ezt így, de azt hi­szem, arra a meggyőződésre jutottak, hogy ebben az országban a fehér heteroszexuális férfiak jelen­tik az igazi problémát. A vietnami háború alatt a kulturális baloldal antiimperialista és antimilita­­rista kritikájának céltáblája az átlagos fehér kis­polgári család lett. Csakhogy a vietnami háború Johnson elnök politikai hibája volt, s nem egysze­rűen a fehér heteroszexuális férfiak uralmának automatikus következménye. A kulturális baloldallal szemben kifej­tett kritikáját Henning Ritter a Frank­furter Allgemeine Zeitungban egy heideggeri kifejezéssel „Rorty fordulatá­nak” nevezte. Mi nem látunk fordulatot. A „fordulat” kifejezés engem is nagyon megle­pett. Nem emlékszem, hogy megváltoztattam vol­na a véleményemet. A hatvanas években azok kö­zé tartoztam, akik tiltakoztak a háború ellen. Min­dig óvtam a diákjaimat attól, hogy bolondot csi­náljanak magukból, elijesszék a választókat, és elidegenedjenek a nyilvános közösségtől. Ami te­hát az állítólagos fordulatomat illeti, az nem ment végbe. A közelmúltban a baloldaliság veszített vonzerejéből. Baloldalinak lenni ma mindenekelőtt annyit jelent, mint védeni a jóléti állam maradványait. A baloldal folyton védekezésre kényszerül a kon­zervatívokkal szemben, akik a moderni­zációt írták zászlajukra. Ön hisz abban, hogy a baloldal visszatér a politikai szín­padra? Nagyon remélem. Az Egyesült Államokban most néhány új ember került a szakszervezeti mozgalom kormányrúdjához, akik igyekeznek a szakszervezeteket újra politikailag befolyásossá tenni, és szövetséget keresnek a felsőoktatás vilá­gával is. Ez sokat ígérő fejlemény. Legutóbbi publikációiban ön felvetett egy olyan problémát, amely talán külö­nösen a német baloldalt érinti, s ez a nemzetállamhoz való viszony. Kollégája, Jürgen Habermas a globalizációs válság Szóval az amerikai kulturális baloldal elfeledkezett az emberek anyagi problé­máiról? KRITIKA

Next